Mátrai körtúra a Kékes-tető érintésével

Egy mókus. Amióta leparkoltam az autót a Sástó melletti parkolóban, folyamatosan azt nézi. Rögtön észrevettem, ahogy lekanyarodtam a 24-es útról, és beálltam a legszimpatikusabb helyre – de ahhoz, hogy lefényképezzem, sajnos túl távol van. Óvatosan kiszállok, de bármennyire is próbálok halk lenni, a nesz hatására felszalad az első fára, és többet nem találom meg. Az élmény ennek ellenére megerősít abban, hogy jókor érkeztem. Szeretek a reggeli órákban túrázni indulni, minden teljesen nyugodt – épp amire az embernek a mindennapok rohanása után szüksége van.

Sástó tökéletes kezdő- és végpontja egy mátrai körtúrának.

Minden megtalálható, amit egy család kívánhat: étterem, játszótér, kilátó, tanösvény és libegő, amellyel a közeli kalandparkba lehet fel-, illetve onnan lejutni. Engem azonban most a sárga kereszt turistajel foglalkoztat, amelyet kis keresgélés után meg is találok, a Mátrafüred felé tartó buszmegállónál kell átmenni az úton, be az erdőbe. A széles, köves út hamar elvisz a Rákóczi-forrásig, és nem kell sokkal tovább gyalogolni a Máriácskáig sem. Utóbbi kedvelt zarándokhely, a kőkereszt alatti padokon a közeli patak csobogását hallgatva én is szusszanok egyet, de csak amíg kiveszek egy szendvicset a hátizsákomból, a következő szakaszra ugyanis kell az energia.

Habár logikus azt feltételezni, hogy Sástótól a Kékes csúcsáig megállás nélkül emelkedik az út, a Máriácskáig folyamatosan ereszkedem. A mászás azt követően veszi kezdetét, amint a patak fadeszkáján átkelve rálelek a kék négyzetre, és rajta maradok addig, amíg nem találkozik a kék kereszttel. Innentől nincs más teendőm, mint négy kilométerig utóbbit követni, lélekben felkészülve, hogy innen bizony már tényleg csak felfelé haladok.

A túraútvonal szerencsére nem hagy unatkozni. Az első rövidebb kaptató után jobbra feltűnnek a Benevár romjai, a középkori erődítmény falmaradványai között érdemes eltölteni néhány percet és elolvasni a kitáblázott történetét. Továbbhaladva a terep továbbra is sziklás, és mivel kibicsaklott bokával nehezen érnék fel a csúcsra, figyelek minden lépésemre. Az emelkedő nem túlzottan megterhelő, de folyamatos, ezért néha megállok gyönyörködni a tájban.

Nagyjából félúton lehetek, amikor előttem mozgásra figyelek fel, legalább tíz muflon tűnik fel a távolban.

Megállnak, egyikük rám mered, de a mókushoz hasonlóan róluk sem sikerül használható fényképet készítenem, mert amint megmozdulok, hogy kicsit közelebb férkőzzek, egyből elszaladnak. Kárpótlásul hamarosan szembetalálkozom a kék omega jellel, és jobbra letérve, nagyjából száz méter megtétele után elérkezem a Remete-barlanghoz. Hirtelen ötlettől vezérelve – arra rövidebb lesz – a barlang mellett próbálok visszamászni és rátalálni a kék keresztre, de a próbálkozás csak addig tűnik jó ötletnek, amíg félúton hátra nem nézek, és tériszonyom miatt inkább tartom magam a járt utat a járatlanért el ne hagyj mondáshoz.

A barlangos leágazást követően hamar elérek az egykor szebb napokat látott Ménescsapási fenyvesig, amelynek elkerített szakaszán két falépcsőzet segítségével kelek át. Magas, sűrűn nőtt bükk fák között vezet az út, itt már nyolcszáz méter feletti magasságban járok, nincsen olyan messze a csúcs. A kék kereszt hamarosan összeér a kék sávval, miután átváltok rá, többször is keresztezem az úttestet – nagyon figyelni kell az átkeléseknél. Az út hazánk legmagasabban fekvő forrását, a Jávoros-forrást is érinti, iható vizéből gyorsan feltöltöm a kulacsomat. Innen már alig pár lépés a csúcs alatti parkoló, majd az 1014 métert jelző, piros-fehér-zöldre mázolt kő. A tévétorony többek között Magyarország legmagasabban lévő presszóját is rejti, de ezt most kihagyom, betérek egy forró teára az egyik „földhözragadt” vendéglátó egységbe, ahol még a telefonomra is tudok tölteni kicsit.

A pihenő után a magammal hozott itinert félreértelmezve a rossz irányt választom, és a kék sávon ugyan, de a tévétorony mellett indulok el.

Tévedésemre húsz perc múlva jövök rá, egy hatalmas lejtő alján, és nem igazán repesek az örömtől, amikor egy terepfutótól megerősítést kapva tudatosul bennem, hogy a nap folyamán másodszor is meglátogatom a csúcsot. A meleg teát most hanyagolom, megyek vissza arra, amerről jöttem, azzal a különbséggel, hogy a kék sáv és a kék kereszt találkozásánál ezúttal nem térek vissza a keresztre, hanem maradok a sávon. A következő állomás Mátraháza, de a biztonság kedvééért két szembejövőt is leszólítok megerősítést kérve, hogy jó irányba tartok. A válasz mindkétszer igen, így a településig hátralévő szakaszon gondtalanul sétálok, egyedül a saras, vízátfolyásos terep állít némi kihívás elé. Az út széles, de néha annyira járhatatlan, hogy már-már a növényzet szélén vagyok kénytelen haladni, és amikor egyszer-kétszer bokáig merülnek lábaim a sárban, hálát adok az égnek, hogy vízálló cipőt hoztam magammal.

Mátraházán kissé elbizonytalanodom, Sástóra a sárga kereszt visz, de egyáltalán nem mindegy, merre térünk rá. Az előző esetből tanulva segítséget kérek egy padon ülő idős úrtól, akinek a kutyája már a közeledtemre kész lenne felfalni, de szerencsére hallgat a gazdájára, hogy inkább ne tegye.

Megtudom, hogy a jó útvonal a sárga háromszöggel kezdődik, ez találkozik egy idő után össze a sárga kereszttel, ami visszavezet Sástóra.

Az információt megköszönve vetem bele magam ismét az erdőbe, a gyaloglás itt már nem okoz nagyobb nehézséget, hiszen szinte végig lejt az út. A két jel egy idő után valóban összeér, és mire feleszmélek már a Farkas-kútnál, a Sástói tanösvény 15. állomásánál találom magam. Innen már alig több mint egy kilométer a parkoló, ahol az autót hagytam. Az út a tanösvény korábbi állomásait érintve vezet, egyedül az nem világos, hogy a jelzés miért a kényelmesen széles út mellett halad a hegyoldalban egy szűk ösvényen. Ezen azonban nem töprengek sokáig, a tóhoz visszaérve jókedvűen keresem meg az autót, vetek egy pillantást arra a helyre, ahol a mókus reggel üdvözölt, majd hazafelé veszem az irányt.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!