NE PÁNIKOLJ, SPORTOLJ! Megcsonkítva, de nem megtörve…

Az 1996-ban kezdődött pánikbetegségem, a férjem betegsége, amely a családra is erősen kihatott, valamint a pánikbetegségem 2010-es kiújulása után sem lélegezhettem fel.

Nőként voltam a család alapköve.

Azt vettem észre az évek során, hogy lelkületemet, viselkedésemet, gondolkozásomat tekintve férfi lettem. A férfifeladatok ugyanis átalakítanak egy nőt.

Alapjaiban tört össze bennem mindent, ami nővé tesz egy nőt. A sport által ugyan lettek barátaim, de a lelkem mélyén nem tudtam bízni senkiben. Kiveszett belőlem a gyengédség. A felhőtlen pillanatok messze elkerültek. Őszinte mosolyból sem jutott sok. Örökké megfeszültem. Intéztem a pénzügyeket, viseltem a súlyos anyagi terheket, elképesztően sokat dolgoztam, közben lakásvásárlásba fogtam, hogy a lányom emberi körülmények között nőhessen fel.

Hol volt már az naiv kis nő, akinek a tekintetében az aggodalmon túl mindig ott volt a remény fénye is?

Az a nő már meghalt bennem. Űzött vad lettem. Nemtelen. Vágyak nélkül. Gép. Elfojtásokkal és végtelen szomorúsággal.

Egy reményem volt: a lányom.

És egy kapaszkodóm: a sport.

A 2010-es összeomlás után soha többé nem hagytam abba a sportolást – és ezzel az életemet kaptam vissza. A mozgás ugyanis megint megerősített. Ahogy erősödött a testem, úgy erősödött hozzá a lelkem. Mindent gondot megoldottam. Túlléptem a pánikon újra. Elviseltem a munkáimmal járó terheket. Szépen cseperedett a lányom. Az új lakással megint nőttek az anyagi terheim, de boldog voltam, hogy a lányomnak végre van saját szobája, és nem a nagyszüleivel osztozik egy kis lyukon. El tudtam engedni a férjem kezét is: amikor láttam, hogy jobban van, és boldogul nélkülem, külön utakon folytattuk az életünket. Egymagam maradtam, egy aprócska gyerekkel, sok munkával, anyagi gondokkal, a kiherélt pánikkal és a mozgás végtelen örömével.

Éreztem, hogy a hajszás életmódnak és az elmúlt éveknek ára lesz.

Igazam lett. Negyvenévesen elkezdtem klimaxolni, egy évre rá meg kellett műteni.

Ebben az évben mondták ki a válást.

A következő évben leoperálták mindkét mellemet, mert a folyton begyulladó ciszták nagy kockázatot jelentettek. A volt férjem fizette a műtétet. Elváltunk, de jóban maradtunk. Hálás voltam neki ezért.

A nőgyógyászati műtét után két nappal már mozogtam. A mellműtéttel járó fájdalmak és bonyodalmak minden várakozásomat felülmúlták. Ahogy tudtam, talpra álltam, három hétre rá már az edzőteremben voltam.

A műtétekkel egy másik női énem is meghalt bennem – de megtörni nem tudtak a történtek.

Ha nőként nem lehetek boldog, leszek boldog emberként.

És én mentem előre...