ÖTPRÓBA BLOG: A versenykerékpárom nyomában

Már csak pár nap, és elindulok életem első „triatlonversenyén”. Az idézőjelt az indokolja, hogy amíg a triatlon hagyományosan úszásból, kerékpározásból és futásból áll, itt a futást túrázás váltja fel. Természetesen a 6.8 kilométeres távot senkinek nem tiltják meg, hogy lefussa, én is valószínűleg kocogok majd, de a változás az esemény nevében is megtalálható: IX. Velencei-tavi túratriatlon.

A távok közül a legnagyobbat választottam, de ez igazából nem jelent semmi mást, mint hogy az 500, 1500, 3000 méteres úszások közül én a három kilométereset néztem ki magamnak. Aki nyomon követte kalandjaimat a Balaton-átúszással kapcsolatban, az tudja, hogy a megméretésen végül nem tudtam elindulni, így ez a háromezer méter egyfajta kárpótlás, amolyan „szegény ember Balaton-átúszása” lesz számomra.

Ettől igazából nem tartok, ahogy a Kinizsi-százas sikeres teljesítése után azt sem hiszem, hogy hét kilométer a Velencei-hegységben nagy gondot okozna. Nem úgy a kerékpározás. A nem egész huszonhét kilométeres táv a tó körül kanyarog, többnyire kerékpárúton, szintemelkedéssel nem nagyon kell számolni.

Miért érzem magam mégis kissé kényelmetlenül, ha rágondolok?

Nos, legutóbb úgy három-négy éve ültem kerékpáron, az utóbbi időben teljesen elhanyagoltam ezt a fajta testmozgást. Persze a bringázást nem lehet elfelejteni, nem is az a rossz érzéseim okozója, hogy fogom magam és eldőlök a kerékpárral. Egyszerűen nincs egy normális bringám. Az utóbbi húsz évben egy fehér Kellys mountain bike volt alattam, bárhová mentem, de afölött eljárt az idő, országútra meg nem is feltétlenül lenne jó választás. Erre a célra néhány éve vettem egy régi Csepel országúti kerékpárt, de amennyire értek hozzá, szépen bevásároltam vele.

A kerékpárnak megvan mindene, a dinamója is működik, de szinte minden alkatrész fém rajta, menet közben csörög-zörög, és ettől idegbajt kapok. Szóval az országúti kerékpár az utóbbi éveket sógorom pincetárolójában töltötte. Tegnap aztán fogtam magam, és megnéztem, milyen állapotban is van. Az eredmény: két centi vastag porréteg, amitől függetlenül még mindig csörög-zörög, illetve az első kerék szelephibás, azaz hiába fújom fel, a levegő a pumpálás után azonnal sziszegő hang kíséretében távozik is. Mivel azonban a túratriatlonon kerékpár nélkül nem indulhatok, jött a dilemma: javíttassam meg vagy kérjek kölcsön egyet?

Mivel a versenyig már kevesebb mint egy hét van csak hátra, ezért inkább utóbbira voksoltam. Hét végén, amikor a szüleimnél jártam, szét is néztem a pincében. A kínálat sajnos nem vidított fel, a kerékpárok az enyémhez hasonló állapotban voltak, és a legtöbb nem is az én méretem. Még jó, hogy öcsém kisegített, ő ugyanis szívesen odaadja a bringáját. A megoldás több szempontból is jó. Mindketten meglehetősen magasak vagyunk (én 187, ő 196 centiméter), ráadásul így Budapesten belül meg tudom oldani az átvételt a hét folyamán bármikor.

Már csak egy kérdés maradt: hogyan juttatom le a kerékpárt a Velencei-tóra?

A megoldással a verseny előtt még jelentkezem!