N. PÁL JÓZSEF 2021.08.28 22:44 Frissítve: 2021.08.28 22:58

Az ember, aki repülni tudott – N. Pál József publicisztikája


E címmel jelent meg az 1946. augusztus 29-én világra jött, tehát pontosan ma 75 esztendős amerikai, Robert (barátainak és a világnak: Bob) Beamon életrajza, amelyet feleségével írt. A borító bal alsó sarkában egy, a születése pillanatában ikonikussá lett fotót látunk, amelynek több változata ismert. 1968. október 18-án, Mexikóvárosban készültek a képek, a kalimpáló lábú, kezű atléta – mivel alsó nézetből készítették –, valóban repülni látszik az egyiken, igen magasan a homok fölött, hisz a '68-as olimpia távolugróversenyének első sorozatában kattant a masina. Azóta is eszembe jut néha: mire ment volna Beamon, ha magasugrással próbálkozik?

Megírtam már: örvendek, hogy a pillanatsort (amit a XXI. század ugrásának neveztek el) „élőben” láttam a falum kocsmájában, televízión, tizenegy évesen, majd' 53 évvel ezelőtt. Nem emlékszem, hogy hallottam volna korábban a nevet (az amerikai Ralph Bostonét és a szovjet-örmény Igor Ter-Ovaneszjanét, az addigi világcsúcs – 835 cm – birtokosaiét igen), tán ezért hüledeztem, hogy a rekordot egy ismeretlen ugró javította meg 55 centivel. Abban meg biztos vagyok, hogy többé nem láttam versenyezni őt. Jött a „semmiből”, csodát tett, aztán eltűnt a „semmiben” – s hiszem, nem a számomra csupán.

Beamon, a 22 esztendős, 190 centis, 70 kilós ifjú az atlétikatörténet legnagyobb rejtélyét hagyta reánk valószínűleg. Egy szakmailag magyarázhatatlan titkot: hogy volt képes egyetlenegyszer – mert a szenzációs eredménynek sem előtte, sem utána a közelében sem járt – ekkorát ugrani?

A fölvételeket (szemből, oldalról is van) számtalanszor láttam azóta, de hiába meresztem a szemem, nem megyek semmire. Mit láttam „egyenesben”, s mit később az élménybe bele, nem tudom. Hogy az elektronikus kütyüt mellmagasságban ide, oda – az ütközésig – tologató ember tanácstalan (csak 860 centiig mért a műszer), mintha meglenne az emlékezetemben is, de hogy a mérőszalag keresése húsz percig (!) tartott volna, nem igazán. Az azonban igen, hogy az ugró a talajra éréskor szökken egyet, majd még egyet, s túl is van a homokon. Meg az, ahogy a kísérlet után a tartánon (először rendeztek ilyen borításon atlétikaversenyt) visszafele indul. Peregnek a karjai, macskaszerűen puhán, földöntúlian ruganyosan lépeget, mintha még mindig a levegőben járna, senkihez sem szól, hozzá sem szólnak, mert senki sem tudja még, mi történt néhány pillanattal elébb. Aztán kiírják: 890! Tombol a stadion, én, a gyerek a föld másik felén értem már a dolgot, de az atléta nem, nem tud centiméterben számolni ugyanis. Honfitársa, a '60-as olimpia bajnoka, a most már exvilágcsúcstartó Boston fut felé – tudom meg később – kiabálva: „29 láb, két és fél hüvelyket ugrottál, te marha!” (Korábban a 28 lábig sem ért el senki!) A fiú lábából kiszáll az erő, összerogy, leborulva zokog, s nem lehet talpra állítani. (Óriási érzelmi sokk hatására lebénulnak az izmok átmenetileg, kataplexiának hívja ezt az orvostudomány.)

Az arany sorsa eldőlt, a másodikra 71, a harmadikra 74 centit vert az ifjú – ez is világrekord lehet –, még egyet ugrott azért, a maradék négy kísérletéről lemondott. S ami a rejtélyt növelheti – vagy éppen magyarázza? –: azt a másodikat (804) az ellenkező, a bal lábáról indította el. (Erre 1996-ban Schulek Ágoston, a volt kiváló atléta, akkoriban a hazai szövetség elnöke hívta föl a figyelmemet.) Ilyen nincs, ez olyan, mintha szórakozásból a bal (vagy a „másik”) kezével írná alá a nevét valaki! Ráadásul a selejtezőben, két rontott ugrás után a harmadikat, a döntőt érő 819-et is a balosról indította el. Szakember számára is érthetetlen ez. Ki ő, mi mozgathatta e csodaugrót tehát?

Nézem a felvételt. Áll a fiú, koncentrál, aztán futni kezd. Megszámoltam: tizenkilenc lépéssel éri el a deszkát (35-40 méter). Futása légies, mégis kissé „zötyögősnek” tetszik nekem. Az utolsó előtti lépésnél, akár a zsákmányra startoló párduc, némileg „lelapul”, aztán egy hosszabb lépés és ugrik, illetve nem ugrik, inkább fellép a levegőbe. Mintha nem is dobbantott volna, a mozgás a légben folytatódik, tesz egy „ollószerű” mozdulatsort, de húzza a jobb mellé a bal lábát is már, két kezét hátra lendítve mintha tolná előre magát, orra a térdét éri szinte, repül úgy 160-170 centivel a talaj fölött, majd ereszkedni kezd. Szörnyen csapódik a homokba – a hozzáértők szerint. Meredeken, nem jó szögben, ezért szökell tovább, jó kísérletkor az atléta a sarka által kivágott gödörbe ül. Az ugrásban maradt még (van, aki öt, van, aki húsz centit mondott nekem). A legcsodálatosabb eredményt elérő távolugró nem tudott távolt ugrani rendesen? Így még nagyobb a rejtély?

E csúcs majd' 23 évet élt, sorsszerű, hogy a szintén amerikai Mike Powell 1991. augusztus 30-án, a tokiói vébén, a Beamon 45. születésnapját követő napon döntötte meg (895), bár a bravúrt nem tőle vártam én (sem). Honfitársa, Carl Lewis nyolcvanas évek eleji föltűnéséig biztos voltam, hogy a 890 mint rekord az ezredfordulót is túléli, ám mást határoztak az istenek. Szorítottam Lewisnak, szerintem a dicsőség a szám addig kétszeres (végül négyszeres) olimpiai bajnokát illette volna. A história legnagyobb távolugróversenyén ő (a megengedettnél nagyobb hátszélben) 891-ig, Powell (0.3-as hátszélben, azaz hitelesíthetően) meg 895-ig ért. Így esett, ám elgondolkoztató, hogy mondják, a vágtaszámokban is öt olimpiai aranyat begyűjtő Lewis sem tudott „jól” távolt ugrani. Ő is meredek szögben érkezett általában. Miért van, hogy ennek a számnak a legemlékezetesebb pillanatát „villantó” és a legnagyobb, tizenöt évig ragyogó alakja nem is tudta a szakmáját igazán, mégis ők élnek legélesebben bennünk?

Furcsa műfaj a távolugrás. Jesse Owens (Egyesült Államok) rekordja 25, Beamoné 23 évet élt, Powellé meg holnap lesz harmincesztendős! Mintha ki-kilökne Isten negyedszázadonként valakit, aztán elfeledkezne rólunk, miközben az „iparosok” egymással küszködnek hosszú ideig. Jellemző lehet: Owens és Lewis is vágtázó volt elsősorban, Beamon meg egyetlen kísérlet erejéig tündökölt.

Aztán meg: az atlétika történetének – mondjuk – legjobb ötven távolugró-eredményéből mennyi Lewisé, nem tudom, de hogy a felénél több, abban biztos vagyok. S abban is, hogy e listán Beamon csak a mexikói 890-nel szerepel. Hiteles adat szerint az ő második leghosszabb – nem a megengedettnél nagyobb hátszeles – ugrása 833 centi volt '68 nyarán, az olimpiát követően meg 821-ig jutott, s München idejére ('72) vissza is vonult kis híján 26 évesen. Lewis és Powell viszont sokáig gyűrte az ipart, utóbbi nagy hátszélben 899-ig is repült egyszer. S ugrott Ivan Pedroso, a kubai, Sydney bajnoka is 896-ot Sestrierében, a 2045 méteren fekvő olasz kisvárosban, hátszélben, meg 910-et Salamancában, de akkor tényleg tombolt szél.

Átok vagy áldás van-e e versenyszámon, nem tudom, de Beamon 890-e mint olimpiai rekord máig él, s így is lesz szerintem még hosszú ideig. Az az ötkarikás játékok, amelyet először láthattam, a „megkeresztelkedés” alkalma lett nekem, s ezt a ma 75 esztendős néhai ifjúnak is köszönöm. Csak ama napon, október 18-án három világcsúcs született a szemem előtt (az amerikai Lee Evans 43.86-os 400-a és a lengyel Irena Kirszenstein – később: Szewinska – 22.5-je női 200-on), no meg e gyermeki fantáziát meglódító csoda. Isten bizony, hittem: hamarosan tíz méterre száll ez az ember!

Maga a rejtély – hogy lehetett ekkorát ugrani? – nem fúrja az oldalamat már, s hiszem, Beamonét sem nagyon. A 2250 méter tengerszint feletti magasságnak, a megengedett kettes hátszélnek, a tartán nekifutónak lehetett szerepe a rekordban persze, ám a titok mélyrétegét kár firtatni tovább. Ez a nyomorúságos körülmények közt felnőtt fiú repülhetett egyszer életében, mert teremtője így akarta akkor. Kiválasztott lett, e csodához földöntúli képességet kapott, s úgy rendeltetett, hogy a páratlan képesség és az alkalom a legfontosabb pillanatban, az olimpiai döntőben összeérjen. „Beletalált”, mert e heterogén mozgású, sokat szenvedő gyereknek bele kellett találnia, hogy emlékezzünk, ne csak reá, de aki ezt tette vele, arra is!

Minden idők legjobb távolugrója Carl Lewis, ám minden idők legnagyobb atlétikai élményét Beamon adta nekem. Jött a semmiből, eltűnt a semmibe, de hogy itt volt, fénylett, s nyomot hagyott bennünk, akárcsak Petőfi Sándor a mi óriásaink közül, abban biztosak lehetünk! Isten éltessen, Robert Beamon, aki Bob maradsz mindenkinek, ott, túl az óceánon!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

2021.10.18 23:14:20

Atlétika SZABÓ GÁBOR

Száznegyven éve született Mudin István, aki az orosz fronton kézigránát-hajításban volt kénytelen jeleskedni.

2021.10.14 16:49:41

Atlétika B. D. K.

Michelle Jenneke már a modellszakma felé is ki-kikacsingatott.

2021.09.28 23:30:22

Atlétika VINCZE SZABOLCS

Befejezte a versenyzést a vb-bronzérmes gátfutó, de nem szakad el az atlétikától.

2021.09.21 22:42:06

Atlétika CSINTA SAMU

ALAPVONAL. Arról, hogy lesz-e majd valamikor még itthon újra ugrógála, ma még csak annyit tudni, hogy sokan szeretnék, és egyfajta lobbizás is indult az érdekében.