Afrikai bohózat – Moncz Attila publicisztikája

A TÉR- ÉS IDŐBELI KORLÁTOK figyelmen kívül hagyásával, néhány pillanat erejéig játsszunk el a gondolattal, hogy Anglia megóvja az 1986-os világbajnokság Argentína elleni negyeddöntőjét, mondván, Diego Maradona az első gólt bizonyíthatóan kézzel szerezte. Vagy a magyar szövetség tiltakozik az 1954-es vb-döntő miatt, mert Puskás Ferenc egyenlítő gólja nem lesről született, esetleg megóvja az 1962-es torna Csehszlovákia elleni negyeddöntőjét, mondván, Nyikolaj Gavrilovics Latisev játékvezető rosszul látta, hol ért földet Tichy Lajos bombája után a labda, és az bizony gól volt. A technika segítségével az ilyen vitás esetek ma már egyértelműen eldönthetők – már ha erre szándék mutatkozik, és a vonalakat nem valamiféle tudatmódosító szer hatása alatt álló Premier League-alkalmazottak húzogatják be egy-egy leshelyzetnél. De régen is, ma is a bíró a pályán dönt, az általa meghozott ítélettel szemben elvben fellebbezésnek helye nincs.

A szememben ezért is tűnik elképesztően veszélyesnek, amerre az Afrikai Labdarúgó-szövetség (CAF) elindult. Korábban még a körítés (átkok, varázslók, miegymás) miatt volt nevetség tárgya a szervezet, most pedig az Afrikai Nemzetek Kupája legutóbbi, rabati döntőjének kezelése miatt lehet/lesz az. Eleve balhés meccs volt a januári Marokkó–Szenegál finálé, amelyen – időrendben haladva – a VAR segítségével elvették a szenegáliak vélt győztes gólját, megadtak Marokkónak egy tizenegyest, ami miatt Sadio Mané kivételével a teljes vendégcsapat levonult, hogy aztán jó negyedórás szerencsétlenkedés után visszatérjen és kiszurkolja Brahim Díaz hibáját, majd hosszabbításban megnyerje a meccset. Gianni Infantinónak, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA), illetve Patrice Motsepének, a CAF elnökének elég sokat kellett dolgoznia azon, hogy Mulaj Rasid marokkói herceg a végén átadja a trófeát „Teranga Oroszlánjainak”. 

Azt hihettük, ezzel befejeződött a bohózat, pedig csak ezt követően jött az igazán acélos rész – és alapvetően innen kell majd a jogászoknak eldönteniük, melyik pont a legerősebb a szabálykönyvben. Ha egy csapat önkényesen levonul, vesztesnek kell nyilvánítani és a másik nyeri meg a meccset 3–0-val. Igen ám, de Szenegál tiltakozó akciójakor Jean-Jacques Ndala Ngambo bíró nem fújta le a mérkőzést, hanem 16 perces szünetet követően engedte a folytatást, márpedig a játékvezető végleges ítéletével szemben nem szabad tiltakozni az ANK-szabálykönyv 44.1-es cikkelye szerint. Marokkó megtehette volna, hogy jelzi, folytatja a harcot, de óvás alatt, ilyen szignál viszont a határidőig (ami a lefújást jelenti) nem érkezett. Az „Atlasz Oroszlánjai” csak másnap adták be óvásukat, amit a fegyelmi bizottság kapásból elutasított a játékvezető által meghozott döntések végleges mivoltára hivatkozva. A marokkóiak a fellebbviteli bizottsághoz fordultak, amely jó ötletnek érezte, hogy 57 nappal a döntő után kihozza győztesnek Marokkót. Ha következetesen alkalmazták volna a szabály általuk hivatkozott pontját, Szenegált ki kellett volna zárniuk a sorozatból – ez elmaradt. De a büntetések esetében is érdekesen alakultak a tételek: minden szenegáli eltiltást és pénzbírságot helybenhagytak, viszont Marokkónak a labdaszedők viselkedése miatt 200 helyett csak 100 ezer, a lézerező szurkolók okán 15 helyett csak 10 ezer dollárt kell fizetnie, a többek között az ellenfél kapusának törülközőjére szemet vető Iszmael Szajbari eltiltását háromról kétmeccsesre mérsékelték, valamint ejtették a 100 ezer dolláros pénzbüntetést. 

Az összeesküvés-elméletekben közepesen hívőknek már ennyi bőven elég lenne ahhoz, hogy azt gondolják, a tornának bárhol, bármikor egyetlen célja volt és van: megoldani Marokkó trónra lépését. Ha hozzátesszük, hogy a negyeddöntőben Kamerun ellen egy-egy tizenegyest és piros lapot úszott meg a rendező, az elődöntőt követően meg fél Nigéria „tüzet okádott”, akkor azt is megkockáztathatjuk, hogy az egész kontinens asszisztálását is elvárták hozzá. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a pénzből egész frankón élő Infantino ezt és a folytatást majd hogyan értékeli, mert a finálé után még azt találta írni, hogy tiszteletben kell tartani a játékvezető döntéseit, meg hogy a pályán kell küzdeni, mert minden más veszélybe sodorja a játék szellemiségét. Itt nagyjából már semmi sem az utóbbi jegyében zajlik. Legkésőbb az óvás óta, hiszen arra sok mindent lehet mondani, csak a bíró döntésének tiszteletben tartását nem.

De nyugi, még nincs vége a „technikázásnak”, mert Szenegál – érthetően – felülvizsgálati kérelemmel a nemzetközi Sportdöntőbírósághoz (CAS) fordult. Ezt ugye gyűlöli a FIFA, de ha már egyszer a szatelitszervezete szerencsétlen (t és b betűs verziót nehezen bír el a nyomdafesték), el kell viselnie. Ahogyan, ha hitelt adunk Raymond Hack, a CAS egyik választott bírója szavainak, a vereséget is, mert szerinte azzal, hogy 1. a játékvezető nem fújta le a csatát, hanem engedélyezte a folytatást, 2. Marokkó nem tiltakozott időben, hiábavaló minden marokkói erőlködés. Azt ugyan nem tudom megmondani, a hivatalos verdiktre miért kell hat hónapot várni, de Hack szerint nagyjából ennyi időt vesz igénybe a procedúra. Bár ha azt nézem, hogy egy egyértelmű döntésnél is mennyit lehet bénázni a VAR-ral, a fontosság figyelembevételével hihető a periódus hossza.

Ha nem az én logikámnak is megfelelő, Hack-féle jövendölésnek megfelelően zárul a folyamat, akkor viszont olyan aggályok kerülhetnek elő, amelyekre sokan nem is mernek gondolni. Nem lehet majd megmondani, mire lehet jogorvoslatot kérni. Ki tudja, meddig lehet az időben visszamenni, hogy felülvizsgáljanak valamit? (Oké, a sokáig megőrzött doppingminták világában élünk, így változtattak már meg évtizeddel ezelőtti olimpiai versenyszámok végeredményét is, de azt ugyebár egyértelmű csalás előzte meg, itt pedig legfeljebb tévedésről beszélünk.) És egyáltalán: vajon mindent és mindenkit felül lehet bírálni? Lehet, lassan érdemes lesz futballjogász-világbajnokságot tartani, abban is mocoroghat egy kis pénz. (Jog)Erőss Pál már évtizedekkel ezelőtt tv-sztár volt idehaza a Jogi esetekben, azóta a televíziózás is fejlődött, ezen a területen is akadtak mívesen tető alá hozott realityk, miért ne lehetne műfajteremtő módon ezzel is megpróbálkozni? A FIFA által az elmúlt időszakban pénzéhségből elindított sok ostoba reform (élén a 32 csapatos klubvilágbajnoksággal, valamint a labdarúgó-vb mezőnyének 48-asra bővítésével) között ez fel sem tűnne. Szólhat újra a Money, Money, Money az ABBA-tól, és lehet továbbhaladni, mert nincs itt semmi látnivaló.

Viszont azoknak is tudok jó hírrel szolgálni, akik nem szeretnének addig várni a labdarúgás következő valóságshow-jára. A CAF végrehajtó bizottságának következő ülését március 29-én rendezik meg. Nyilvánvaló, hogy a győzelemért kapott kupa és az összes érem sohasem hagyja el Szenegált, így hiába kötelezik bármire is a közép-afrikai országot, nem tesz eleget neki. A helyi kormány már kiadott egy közleményt, amelyben rögzítette, hogy a döntés eredményét „nyilvánvalóan törvénytelennek” tartja, illetve nemzetközi vizsgálatot követel. A szövetség egyik vezető tisztségviselője pedig az ülés kapcsán csak ennyit írt a közösségi médiában: „Március 29-én lesz a harmadik világháború.” De legalább – jelenlegi legjobb tudásunk szerint – fegyverek nélkül.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!