Molnár Attila: Amint célba értem, könnyebb lett a világ

– Milyen volt pályafutása eddigi legfontosabb négyszáz métere? Emlékszik bármire belőle, vagy teljes eufória jellemezte?
– Nem emlékszem semmire, csak annyira, hogy amint célba értem, könnyebb lett a világ. Kétszáz után jött egy gondolat, hogy na jó, ha már bevállaltam a gyors kezdést, most már menni kell, végig kell nyomni, nincs kifogás! Egyébként eléggé fáradt volt a lábam a bemelegítéskor, de a vereség nem volt opció! Magyarországon nem bővelkedünk az esélyes atlétákban, egyszerűen nem hagyhattam cserben azt a sok embert, aki számított rám – mondta csodálatos sikere után az Európa-bajnok Molnár Attila.

– Az utolsó métereken a fizikai fájdalom volt a nagyobb, vagy ez a mentális teher, amit az esélyesség jelentett?
– Ez fejben történt, nehéz volt cipelni azt a terhet, ami a tavalyi sikereimmel kezdődően a vállamon volt. Erre jött rá az a még nagyobb figyelem, ami azóta övezett, hogy egy napja bekerültem a döntőbe. Nagyon tisztelek minden sportolót, aki esélyesként nyer meg egy olimpiát vagy bármilyen másik világeseményt. Fejben erősnek gondolom magam, de ennek most másmilyen súlya volt. Próbáltam úgy hozzáállni, hogy ez nem lenyom, hanem hátulról tol előre. Ez a mostani lehetőség egyben felelősség is volt. A vége nagyon fájt, de ezért jöttem, meghaltam, beértem és lekerült a teher a vállamról.

– Nehezen jött meg a magyar zászló, de csak megjött.
– Pedig azt hittem, számítottatok rá, hogy megnyerem… (nevet) A tiszteletkör könnyebb volt, mint maga a négyszáz, pedig már nagyon nem kellett volna.

– Az atlétika egyéni sport, de mégis, kiknek köszönheti ezt a fantasztikus sikert?
– Édesapámra nagyon sokat gondoltam, aki tavaly elhunyt, mellette természetesen édesanyámnak is elmondhatatlanul hálás vagyok. Fontos szerepe van még a mindenkori edzőimnek, köztük Karlik Pálnak és Tóthné Stupián Anikónak, a fizioterapeutámnak és minden pedagógusnak, aki valaha velem dolgozott és tanított. Ez egy sokkal több változós egyenlet, mint az elsőre tűnik.