Talpon a győztesek – Malonyai Péter jegyzete

Korosztályi közhely nálam, hogy a nottinghami, pontosabban a sherwoodi erdő Robin Hood miatt lett ismert gyerekkoromban, ám elkerülöm a kézenfekvő párhuzamokat. Nem csupán azért, mert az angol futball sohasem volt arról híres, hogy amit a gazdagoktól elvesz, a szegényeknek adja.

Legfeljebb élményben, és ez már a Nottingham Forest története. Mert amikor a csapat 1979-ben és 1980-ban megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, Mr. Robin miatt is nekik drukkoltam. Kétségtelen, döntőbeli ellenfelei, a Malmö és a Hamburg nem tartoztak a kontinens topcsapatai közé, de a fináléhoz túl kellett jutniuk többek között a címvédő Liverpoolon az első idényben és az Ajaxon a másodikban, ami azért figyelemre méltó tett.

Szó sem volt látványos futballról, viszont a játékosok annyit futottak, amennyit addig nem nagyon láttunk, a pályára lépők szívósak voltak, energikusak, emlékeim szerint száz százalék fölött teljesítettek, még ha ez lehetetlen is matematikailag. Köszönhetően a 18 esztendőn át Forest-menedzser Brian Cloughnak.

A klub most 23 esztendő után ünnepelhet – ott van a Premiere League-ben. Mai mércével ez van akkora cselekedet, mint az egykori BEK-sikerek, hiszen ha valahol öldöklő a küzdelem, a Championshipben egyértelműen, nem beszélve a feljutásért kiírt osztályozókról.

Mindebből következhet, hogy nagyon nagy valószínűséggel most sem a látványos játékáról lesz híres a csapat az első osztályban, ám lebecsülni badarság a futballistáit, ahogy a régieket is, elvégre akkoriban ott volt a soraikban Trevor Francis és Tony Woodcock, a kapuban pedig Peter Shilton. A mostaniakat nem ismerem, de alap lehet, amit Steve Cooper menedzser mond, nevezetesen: „Ahány mélypontunk volt az idényben, annyiszor álltunk talpra – ezt teszik a győztesek!”

Az igazi talpra álláshoz huszonhárom esztendő kellett, nem kis idő, ám Anglia és a futball viszonya különleges, házon belül mindenki kalapot emel a Forest produkciója előtt. Senki sem kérdez rá az elmúlt évtizedekre, amikor azt is hallja Coopertől, hogy oda érkeztek, ahová valójában tartoznak. Talán az is emeli a rangjukat, hogy a klubot 1865-ben alapították, a patinával s vele a tisztelettel nem lehet baj.

A múltból persze nem lehet megélni, a tradíciókból inkább. Nem véletlen, hogy a boldogság óráiban mindenki kitért a megközelíthetetlen Cloughra.

Nemcsak talpra álltak – a földön is maradtak.

Legfeljebb élményben, és ez már a Nottingham Forest története. Mert amikor a csapat 1979-ben és 1980-ban megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, Mr. Robin miatt is nekik drukkoltam. Kétségtelen, döntőbeli ellenfelei, a Malmö és a Hamburg nem tartoztak a kontinens topcsapatai közé, de a fináléhoz túl kellett jutniuk többek között a címvédő Liverpoolon az első idényben és az Ajaxon a másodikban, ami azért figyelemre méltó tett.

Szó sem volt látványos futballról, viszont a játékosok annyit futottak, amennyit addig nem nagyon láttunk, a pályára lépők szívósak voltak, energikusak, emlékeim szerint száz százalék fölött teljesítettek, még ha ez lehetetlen is matematikailag. Köszönhetően a 18 esztendőn át Forest-menedzser Brian Cloughnak.

A klub most 23 esztendő után ünnepelhet – ott van a Premiere League-ben. Mai mércével ez van akkora cselekedet, mint az egykori BEK-sikerek, hiszen ha valahol öldöklő a küzdelem, a Championshipben egyértelműen, nem beszélve a feljutásért kiírt osztályozókról.

Mindebből következhet, hogy nagyon nagy valószínűséggel most sem a látványos játékáról lesz híres a csapat az első osztályban, ám lebecsülni badarság a futballistáit, ahogy a régieket is, elvégre akkoriban ott volt a soraikban Trevor Francis és Tony Woodcock, a kapuban pedig Peter Shilton. A mostaniakat nem ismerem, de alap lehet, amit Steve Cooper menedzser mond, nevezetesen: „Ahány mélypontunk volt az idényben, annyiszor álltunk talpra – ezt teszik a győztesek!”

Az igazi talpra álláshoz huszonhárom esztendő kellett, nem kis idő, ám Anglia és a futball viszonya különleges, házon belül mindenki kalapot emel a Forest produkciója előtt. Senki sem kérdez rá az elmúlt évtizedekre, amikor azt is hallja Coopertől, hogy oda érkeztek, ahová valójában tartoznak. Talán az is emeli a rangjukat, hogy a klubot 1865-ben alapították, a patinával s vele a tisztelettel nem lehet baj.

A múltból persze nem lehet megélni, a tradíciókból inkább. Nem véletlen, hogy a boldogság óráiban mindenki kitért a megközelíthetetlen Cloughra.

Nemcsak talpra álltak – a földön is maradtak.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!