Labdák ökör- és disznóhólyagból
Akinek focilabdára fájt a foga 150 éve, annak első útja a helyi henteshez vezetett. A legtöbb labdát ugyanis kézzel készítették, alapanyagként pedig ökrök, ritkábban disznók vagy tulkok húgyhólyagját használták. A felfújt hólyagot bőrrel borították, amelyet cipőfűzővel kötöttek meg a nyílásnál. „A cipészek általában jobb minőségű bőrbevonatokat készítenek, mint amilyet a boltokban lehet kapni, kivéve a nagy múltú londoni üzleteket” – hirdeti a korszak egyik népszerű újsága, az Every Boy's Magazine. Az ilyen módon készült labdák nehezek és kemények voltak, különösen, ha megáztak az esőben, vagy megszáradt rajtuk a sár. A fejelés kifejezetten meggondolatlan mutatványnak számított. Azok számára, akik nem akartak a húgyhólyaggal nyűglődni, az indiai gumi hipermodern alternatívának számított, bár a gumibelsővel készült labdák nagyobb eséllyel durrantak ki, mint a hagyományosak. „Figyelmeztetjük olvasóinkat, hogy hallgassanak a tapasztaltabbak tanácsára, és ne vásároljanak gumibelsővel készített labdát kültéri játékhoz” – írja az Every Boy's. A gumialapú labdák csak az után váltak közkedvelté, hogy néhány sportszergyártó tömegcikként kezdte azokat forgalmazni.
Gól után térfélcsere
A viktoriánusok feltalálták a villanykörtét, a telefont és a vízöblítéses vécét, de legnagyobb találmányuk egészen biztosan a futball szabályainak egységesítése, ami később a labdarúgás felvirágzását eredményezte. Ennek ellenére az FA eredeti szabályai, amelyeket 1863-ben fektettek le, különböztek a maiaktól. A mérkőzések „helyrúgással” kezdődtek, és a csapatok minden gól után térfelet cseréltek. A feltartás és lökés, sőt a kezezés is megengedett volt, így nehéz volt bármiért is szabadrúgást ítélni, a büntető pedig egyáltalán nem létezett.
Nem volt szöglet sem: ha a labda elhagyta a pályát, az első játékos, aki hozzáért, bedobhatta vagy berúghatta azt a partvonalról. Nem volt les, habár minden játékosnak a labda mögött kellett maradnia, és tilos volt előre passzolni. A léc fogalma is ismeretlen volt. Ha a labda akármilyen magasságban is, de áthaladt a kaput jelző póznák közt, az gólnak számított. Nem voltak bírók sem; a játékvezetők jelenléte csak 1870 után vált általánossá, és csak 1891-ben került bele az FA szabályzatába.
Bárki megfoghatja a labdát
Százötven éve nem voltak kapusok, legalábbis nem volt hivatalosan ilyen poszt. Az eredeti szabályok bármelyik játékosnak megengedték, hogy elkapja a labdát, majd pontrúgást végezzen el. Az elkapó játékos nem futhatott a labdával.
A Sheffield saját szabályzata említést tesz kapusokról, de a meghatározás meglehetősen homályos: „A kapus az a játékos, aki a legközelebb áll saját gólvonalához”. Ez tulajdonképpen a vészkapusnak megfelelő pozíció, azaz a leghamarabb visszaérkező játékos volt a kapus. Néhány csapatban kijelöltek két vagy több játékost, akinek hátul kell maradni, és megakadályozni, hogy a csapat gólt kapjon.
Elkerülhetetlen volt, hogy ezeknek a korai kapusoknak a hibáiból megszülessenek az első nagy potyagólok. Az Upphingham School pályáján zajló egyik meccs beszámolója szerint a Reds „merész gólt” szerzett a White két kapusának bakijából: „A két kapus őrjöngő küzdelmet folytatott a labdáért, amely áthaladt a gólvonalon, miközben azok egymás lábába rúgtak”.
Az FA 1871 után frissítette szabályzatát, amely kimondta, hogy a labdát kézzel csak a kijelölt kapus érintheti meg.Labdák ökör- és disznóhólyagból
Akinek focilabdára fájt a foga 150 éve, annak első útja a helyi henteshez vezetett. A legtöbb labdát ugyanis kézzel készítették, alapanyagként pedig ökrök, ritkábban disznók vagy tulkok húgyhólyagját használták. A felfújt hólyagot bőrrel borították, amelyet cipőfűzővel kötöttek meg a nyílásnál. „A cipészek általában jobb minőségű bőrbevonatokat készítenek, mint amilyet a boltokban lehet kapni, kivéve a nagy múltú londoni üzleteket” – hirdeti a korszak egyik népszerű újsága, az Every Boy's Magazine. Az ilyen módon készült labdák nehezek és kemények voltak, különösen, ha megáztak az esőben, vagy megszáradt rajtuk a sár. A fejelés kifejezetten meggondolatlan mutatványnak számított. Azok számára, akik nem akartak a húgyhólyaggal nyűglődni, az indiai gumi hipermodern alternatívának számított, bár a gumibelsővel készült labdák nagyobb eséllyel durrantak ki, mint a hagyományosak. „Figyelmeztetjük olvasóinkat, hogy hallgassanak a tapasztaltabbak tanácsára, és ne vásároljanak gumibelsővel készített labdát kültéri játékhoz” – írja az Every Boy's. A gumialapú labdák csak az után váltak közkedvelté, hogy néhány sportszergyártó tömegcikként kezdte azokat forgalmazni.
Gól után térfélcsere
A viktoriánusok feltalálták a villanykörtét, a telefont és a vízöblítéses vécét, de legnagyobb találmányuk egészen biztosan a futball szabályainak egységesítése, ami később a labdarúgás felvirágzását eredményezte. Ennek ellenére az FA eredeti szabályai, amelyeket 1863-ben fektettek le, különböztek a maiaktól. A mérkőzések „helyrúgással” kezdődtek, és a csapatok minden gól után térfelet cseréltek. A feltartás és lökés, sőt a kezezés is megengedett volt, így nehéz volt bármiért is szabadrúgást ítélni, a büntető pedig egyáltalán nem létezett.
Nem volt szöglet sem: ha a labda elhagyta a pályát, az első játékos, aki hozzáért, bedobhatta vagy berúghatta azt a partvonalról. Nem volt les, habár minden játékosnak a labda mögött kellett maradnia, és tilos volt előre passzolni. A léc fogalma is ismeretlen volt. Ha a labda akármilyen magasságban is, de áthaladt a kaput jelző póznák közt, az gólnak számított. Nem voltak bírók sem; a játékvezetők jelenléte csak 1870 után vált általánossá, és csak 1891-ben került bele az FA szabályzatába.
Bárki megfoghatja a labdát
Százötven éve nem voltak kapusok, legalábbis nem volt hivatalosan ilyen poszt. Az eredeti szabályok bármelyik játékosnak megengedték, hogy elkapja a labdát, majd pontrúgást végezzen el. Az elkapó játékos nem futhatott a labdával.
A Sheffield saját szabályzata említést tesz kapusokról, de a meghatározás meglehetősen homályos: „A kapus az a játékos, aki a legközelebb áll saját gólvonalához”. Ez tulajdonképpen a vészkapusnak megfelelő pozíció, azaz a leghamarabb visszaérkező játékos volt a kapus. Néhány csapatban kijelöltek két vagy több játékost, akinek hátul kell maradni, és megakadályozni, hogy a csapat gólt kapjon.
Elkerülhetetlen volt, hogy ezeknek a korai kapusoknak a hibáiból megszülessenek az első nagy potyagólok. Az Upphingham School pályáján zajló egyik meccs beszámolója szerint a Reds „merész gólt” szerzett a White két kapusának bakijából: „A két kapus őrjöngő küzdelmet folytatott a labdáért, amely áthaladt a gólvonalon, miközben azok egymás lábába rúgtak”.
Az FA 1871 után frissítette szabályzatát, amely kimondta, hogy a labdát kézzel csak a kijelölt kapus érintheti meg.
A teljes cikket elolvashatja a FourFourTwo.hu-n, ide kattintva!
Ilyen még nem volt a vb-n, mint a mostani első félidő
Megvan az angol és a ghánai válogatott kezdője
