1989, Christchurch, Új-Zéland. Isten háta mögött öt és fél méterrel. Női vízilabda-világkupa – a csapatok valahogy elvergődtek odáig, hogy aztán fél-egy csillagos hotelekben meghúzódva menjenek játszani. Kivéve a magyarokat – a női válogatottat ütős kis gárdává formázó Konrád János az összes baráti kapcsolatát latba vetette, épp bedőlőben lévő szocialista nagyvállalatok igazgatóitól szerzett pénzt, de annyit, hogy a fél mezőny a magyarokhoz járt kaját kunyerálni, annyira nem jutott már normális étekre keret. „Kaptak kolbászt, szalámit, mégse haljanak éhen” – mesélte anno Konrád mester, akinek Tóth Gyulával egyetemben elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a magyar női vízilabda gyakorlatilag a sportág indulásától folyamatosan az elitbe tartozott.

Aligha gondolták akkor, hogy harminchárom évvel később, egy budapesti világbajnokságon hatezer ember zsúfolásig megtölti a Hajós lelátóit, és ilyen hangulatot teremt. Az egész női szakág hatalmas utat járt be, a kezdeti, olykor általunk megtört holland egyed­uralmat, majd az olaszok korszakát az athéni játékok után felváltotta egy „bárki győzhet” időszak (ekkor nyertünk újra vb-t 2005-ben), amely egészen 2012-ig tartott. Azóta viszont az amerikaiak körülbelül olyan fullasztó fölénybe kerültek, mint a férfi kosarasaik, amikor az NBA-s Dream Teamjükben mindenki vállalja a fellépést.

A londoni játékok óta csupán a döntőkben +31-es gólkülönbséget lapátoltak össze, a 2015-ös kazanyi, hollandok elleni 5–4-es nyögvenyelést leszámítva ilyen söprésekkel vitték az aranyakat: 2016, Rio, olimpia: Olaszország 12–5; 2017, Budapest, vb: Spanyolország 13–6; 2019, Kvangdzsu, vb: Spanyolország 11–6; 2021, Tokió, olimpia: Spanyolország 14–5. Ennek fényében kell különösen értékelni, hogy a lányok szombat este félidőig négy gólon tartották a jenki támadógépezetet, igaz, ez őrült energiákat emésztett fel, ami durván kijött a harmadik negyedben... Ám amikor az egész meccs a negyedik játékrész elején, 8–4-nél már-már elindult a szokott mederben, aminek a vége egy közte hat-nyolcas söprés, jött egy óriási hajrá, és 8–7-nél a hangrobbanás. Hogy ezek után mennyire volt jogos az utolsó ötméteres... A német bíróhoz mindenesetre a lefújás után hozzávágtak egy üveg szponzorvizet a lelátóról a miheztartás végett, így a víz kissé durvább érintése ráébreszthette, mire kellett volna ügyelnie most, hogy életében először egy telt házas meccsen találta magát.

Nem feltétlenül ezen múlt, a címvédők jobbak voltak. Csak ha már ilyen közel jártunk, akkor... Azért így is happy end a vége, avagy alighanem az utóbbi évek legboldogabb pólós ezüstérmesei léptek dobogóra. Már ezért megérte Budapesten vb-t rendezni.