Becsüljük meg, hogy 2009 óta mindig van úszó vb-aranyunk!

Fals lenne, már csak azért is, mert ellentétben a 2001 és 2005 közötti időszakkal, ezúttal érkezett jelentős éremtermés a nyílt vízi különítmény jóvoltából (Betlehem Dávid ezüstöt, Fábián Bettina és a váltó bronzérmet szerzett), ők éppúgy medencében készülnek, és mindannyian az utolsó héten is úsztak ezen a világbajnokságon is, vagyis össztermésként öt dobogós helyezést azért el lehet könyvelni az úszóválogatott eredményeként – ez tényként talán elfogadható.

Ami egyébként még nagyobb különbség az ezredfordulót követő vébékhez (és olimpiákhoz) viszonyítva, hogy Szingapúrban remek váltóeredmények is születtek. Hogy mindkét 4x100-as gyorsváltó ott volt a fináléban, illetve hogy később a 4x200-as hölgykvartett Európa legjobbjaként a negyedik helyig tempózott, ami kiemelkedő eredmény, s nem arról árulkodik, hogy súlyosan gyengélkedne a sportág.

Azt viszont látni kell, hogy nálunk lezajlott egy igen fontos generációváltás, elköszöntünk azoktól, akik három-négy olimpián és a köztes világbajnokságokon igencsak megbízhatóan zsilipeltek a döntőkig, a világelithez tartozók pedig rendszeresen érmeket is szereztek (Cseh László, Gyurta Dániel, Hosszú Katinka).

Ám miközben ők – illetve az olyan kiválóságok, mint a Verrasztó testvérek, Dávid és Evelyn, Jakabos Zsuzsa, Kis Gergő, később Bernek Péter, Kapás Boglárka, Bohus Richárd, Kozma Dominik, Kenderesi Tamás – búcsúztak, a világ úszósportjának fejlődése egyre elképesztőbb sebességre kapcsolt.

2007-ben még senki sem úszta 22 másodpercen belül az 50 gyorsot, manapság már csak 22-ön belüli idővel lehetett fináléba kerülni, de korábban egy 15 percen belüli idővel vidáman fináléba lehetett evezni 1500 gyorson, jelenleg a 14:47-tel már épphogy – és Kós Hubert is azon zsémbelt a 200 hát előfutamaiban, hogy már itt is mindenki tapos reggel, a boldog békeidőkben 1:57-58-akkal libegtek tovább a középdöntőbe, mostanság már reggel is 1:55-ökkel tüntet az eleje, 1:57-nél már-már izgulni kell.

Hogy a 100 gyorsról ne is beszéljünk: azon túl, hogy tízévente egyszer fordul elő olyasmi, ami Németh Nándorral történt (középdöntő-másodikként nem jut fináléba), igazából az volt a döbbenetes, hogy a 47.7-es idő sem volt már elég a legjobb nyolchoz.

Egyre több náció egyre jobb úszókat küld csatába – és alapvetően ezzel kellene felvenniük a versenyt azoknak a fiataloknak, akik az elmúlt években egyébként sikert sikerre halmoztak az utánpótlás-világversenyeken. Ám mint minden más sportágban, itt is érvényes: brutálisan nőtt a szakadék a korosztályos viadalok szintje, illetve a világbajnokságoké között, hogy az olimpiáéról ne is beszéljünk.

Amíg akadtak olyan évek – nem is olyan régen –, amikor a hölgyek hozták az érmek és döntők zömét, a 2023-as fukuokai vb-n, majd a párizsi játékokon egyetlen női úszónk sem tudott egyéni számban döntőig menni; Szingapúrban is csak Molnár Dóra jelentett kivételt  – vagy törte meg a rossz szériát, ha úgy tetszik.

Mielőtt azonban bárki sápítozni kezdene, azért nem árt, ha megnézzük, hogyan áll Európa női úszósportja: Tokió környékén vált igazán számottevővé a visszaesés, 2021-ben egyetlen női olimpiai bajnokot sem tudott felvonultatni a kontinens. Ez kissé változott Párizsra Sarah Sjöström sprintduplájának köszönhetően, ám emellett csupán négy további dobogós helyezés jutott az öreg kontinens női versenyzőinek, egyébként az amerikai-kanadai-ausztrál-kínai csapat söpört.

A svéd extraklasszis elment babázni, a 100 gyors még megmaradt Európának (Marrit Steenbergen révén), illetve mellúszásban sikerült kihasználni, hogy az amerikaiak legjobbja, Lilly King a búcsúszezonjára már nem tudott a szokott formába lendülni – bár a litván Ruta Meilutyte 50-en mindig a legjobbak közé tartozott; a százat behúzó német Anna Elendt sikere ugyanakkor teljesen műsoron kívül jött, konkrétan a nyolcas pályáról. Ezzel ismét a felsorolás végére értünk, és az érmesek listája sem sokkal hosszabb, még hat további medália jutott Európának a női egyéni döntőkben, plusz hosszú idő óta először a hollandok fel tudtak állni a dobogóra váltóban (bronz vegyesen). Vagyis nem csupán a magyar hölgyeknek jelent egyre nagyobb kihívást, hogy az észak-amerikaiakkal, az ausztrálokkal és az ázsiai szuperhatalmakkal felvegyék a versenyt.

A férfiaknál sokkal jobb a helyzet, bár a trend továbbra is egyértelmű: minden országnak megvan az az egy klasszisa, aki hoz egy vagy két aranyat – a franciáknál Léon Marchand, a románoknál David Popovici, nálunk Kós Hubert, de ugyanígy a hölgyeknél is hasonló a szerepe az amerikai Katie Ledeckynek, a kanadai Summer McIntoshnak és az ausztrál Kaylee McKeownnak –, és akiknél még beugrik néhány meglepő pluszgyőzelem, az feljebb kerül az éremtáblán. Mint most a franciák, akiknél Maxime Grousset „kipótolta” azt, hogy Marchand csak a két fő számában, vegyesen tarolt.

Aztán ha van egy duplázó, mint a kínaiaknál a mellúszó Hszi, vagy a francia mágus, Philippe Lucas által mostanra a 800–1500 urává emelt tunéziai Ahmed Dzsauadi, akkor az adott náció szintén feljebb nyomakodik a végelszámolásnál, pláne, hogy az amerikaiak – talán a thaiföldi edzőtábori ételmérgezés miatt is – kevésbé domináltak.

Nálunk felesleges abba is belekezdeni, hogy ha indult volna Milák Kristóf, mert nem volt ott a vb-n, ahogy 2023-ban sem, akkor is Kós Hubertre maradt az éremszerzés; egyébként meg kérdezzék meg az olaszokat, akiknél hemzsegnek a klasszisok, mégis egyetlen arany jutott nekik (50 mellen), vagy a britek is csupán két érmet szereztek, a 4x200-as férfiváltójuk és az 50 gyorson második Ben Proud révén; ők is láttak sokkal szebb napokat.

Az erőviszonyok folyamatosan változnak, avagy nem baj, ha tízmilliós országként igencsak megbecsüljük, hogy mint 2009 óta mindig, az aranyszerzők közé tartozunk.