Módos Viktória: Formálhatók a gyerekek, csak nehezebben, mint régen
Módos Viktória óvodásként szertornával kezdte sportkarrierjét, majd alsó tagozatosként, egy összejövetelen egy ismerős karatés lány mutatott neki néhány mozdulatot, amit rögtön utánozni tudott, így sejteni lehetett, hogy van érzéke a sportághoz. A pestszentlőrinci sportcsarnokban akkor már működött karateszakosztály, ahová el is látogatott 12 évesen.
„Mindenképpen előny volt, hogy könnyen tanultam, gyorsan fejlődtem. Emellett az is ott tartott, hogy remek társaság jött össze, mindig jó volt a hangulat az edzéseken."
Rövid idő után edzőváltás történt, az új szenszej pedig nagyon bevált:
Viktória máig tartja a kapcsolatot Bisztrony Csabával, aki az egész versenyzői és edzői pályafutását végigkövette.
Utánpótláskorban hazai és nemzetközi szinten is eredményes versenyzőnek számított, azonban a karrierje nem teljesedhetett ki vesesérülése miatt.
„Akkoriban még nem volt annyi védőfelszerelés, mint ma. Valószínűleg kaptam egy rúgást vesetájékra, ami miatt folyamatosan problémáim voltak. Nem szabadott kockáztatni, abba kellett hagynom a versenyzést tizennyolc éves korom előtt.”
Az, hogy van kedve és érzéke az edzősködéshez, már tinédzserként is látszott, ugyanis, amikor a mester a forgalom miatt késett a foglalkozásról, Viktória rendre a társaság élére állt, és levezényelte a bemelegítést, elindította a tréninget. Az érettségi után először a karateoktatói tanfolyamot végezte el, és mellette edzéseket is tartott.
Szakmája (könyvelőnek tanult) nem elégítette ki, ezért fitneszteremben vállalt munkát, majd amikor a mester, Bisztrony megkereste azzal a lehetőséggel, hogy egy iskolában karateedzéseket tarthatna, azonnal igent mondott.
„Az edzőm szárnyai alatt, de már önállóan oktathattam. Egy héten egyszer átjött Csaba is edzést tartani, felügyelte a munkámat, és szépen fejlődött a csapat. A karaténak köszönhetően megismertem a férjemet, akivel együtt végeztük el a karateedzőit a Testnevelési Egyetemen.
Gyerekkori edzőtársammal, barátnőmmel megalapítottuk saját egyeseületünket, az idén huszonötéves Kono Karate Klubot.
Az a helyzet, hogy én tényleg ezt szeretem csinálni. Előfordul, hogy fáradtan érkezem a terembe, de amikor szépen sorban jönnek a gyerekek, örülnek, köszöntjük egymást, az azonnal feltölt. Egészen más érzés, mint beülni az irodába a papírok közé. Hozzá kell tennem, sokat változtak a gyerekek, de azért legfontosabb dolgok megmaradtak: teljesen őszinték és rengeteg szeretet van bennük.”
A mai fiatal generációt nagyon sok inger éri, és ez gyakran megnehezíti az edző dolgát.
„A legfontosabb, hogy le tudjanak higgadni nálunk. A karate ebből a szempontból ideális, mert minden edzés egy kis meditációval kezdődik. Kihívást jelent koncentráltabbá tenni őket, ráadásul egyre több a figyelemzavaros gyerek, viszont náluk is lehet eredményeket elérni. Sokszor kapunk pozitív visszajelzést az iskolából, hogy amióta karatézik a gyerek, jóval nyugodtabb, jobban koncentrál. A mai srácoknál fontos, hogy meg kell húzni a határokat.
Azt gondolom, hogy formálhatók a gyerekek, csak nehezebben, mint húsz-harminc évvel ezelőtt.
A Kono Karate Klub olyan tanítványokkal büszkélkedhet, mint a vb-ezüstérmes, Európa-bajnok és Világjátékok-ezüstérmes Tadissi Martial, a már felnőttválogatott és a világ élmezőnyébe tartozó Fleischer Dóra vagy a legelső tanítványok közül a szintén válogatottságig jutott Kovács Ildikó.
„Nagyon büszke vagyok rájuk, óriási eredményeket értek el. De ugyanúgy büszke vagyok azokra is, akiknek nem a karatéban találták meg magukat.
A legjobb visszajelzés az, hogy a volt tanítványaim elhozzák hozzám edzésre a gyerekeiket.
Az azt jelenti, hogy valamit jól csináltam, illetve csináltunk a férjemmel, és rám merik bízni őket. Ez nagyon boldoggá és elégedetté tesz. Az vicces szokott lenni, amikor a fiaimmal – akik szintén karatéznak – megyünk az utcán, rám köszön valaki, és ők egyből mondják, hogy biztos valakije járt hozzátok edzésre.”
(Kiemelt képünk fotósa: Máj Tamás)
