Beliczay Sándor: tőr, törés, törődés, Törekvés

Beliczay Sándor a hazai tőrvívás ikonikus alakja, mesteredző, akinek a nevéhez nemcsak számos olimpiai és paralimpiai érem köthető, hanem a magyar kerekesszékes vívás és a rendkívül sikeres Törekvés SE megalapítása is. Az idén október 18-án lesz pontosan ötven éve, hogy a kiváló szakember edzőként kezdett dolgozni az Újpesti Dózsában, amelyben azonnal olyan későbbi sportági klasszisok kerültek a keze alá, mint Érsek Zsolt vagy Szekeres Pál.

„Győrben születtem 1951-ben, az édesapám eredeti foglalkozása erdőmester volt, de mellette a győri vívószakosztály vezetőjeként, edzőjeként, fegyvermestereként, egyszóval mindeneseként is dolgozott. Így én is hamar belecsöppentem a sportágba. A gyerekeket óriási szeretettel nevelte, és máig az ő elvét vallom: nem lesz mindenkiből olimpiai bajnok, de ugyanolyan fontosak a kicsik, mint az élversenyzők.

Az ehhez való érzékemet pedig talán az óvónő édesanyámtól örököltem. 1975-ben kezdtem edzőként dolgozni az Újpesti Dózsában, a klubban az első években csak gyerekekkel foglalkoztam. Egy évvel később érkezett a csoportomba Szekeres Pali és Érsek Zsolt is. Rendkívül szerencsésnek éreztem magam velük, fantasztikus tehetségeknek mutatkoztak. Ha 1984-ben nincs a szocialista blokk bojkottja, akkor mindketten ott lettek volna a Los Angeles-i olimpián is, de a következőn, Szöulban már részt vettek, és bronzérmet nyertek. Ma szinte elképzelhetetlen, hogy csupán nyolc évnyi munka után valaki az olimpián vívjon.”

Beliczay 1988-tól a BVSC-ben folytatta pályafutását, 1989-ben mesteredzői kitüntetésben részesült. Karrierjében mindig is kiemelt szerepet játszott az utánpótlás-nevelés.

„Annak idején nem volt nehéz motivációt találniuk a fiataloknak a vívóteremben. Sokak a sport által szerettek volna eljutni külföldre, de persze a vívás is magával ragadta őket. A Dózsában az egy négyzetméterre eső olimpiai és világbajnokok, kimagasló tudású mesterek száma igen magas volt. Rejtő Ildikó, Fülöp Mihály, Zarándi Csaba, Gedővári Imre és sorolhatnám. A gyerekek mindig megnézték a falon a nagy vívók fotóit, alatta az eredményeikkel, és lelkesen jártak edzésre. A szülők is sokat segítettek a páston kívül. Például Szekeres Pali apukája a Béke-kupolában dolgozott, és elintézte, hogy az első év végén ott tartsuk a záróünnepségünket. Sokan előtte még sosem jártunk ott. Az egész közösség igyekezett mindent megtenni azért, hogy a gyerekek jól érezzék magukat és a kellő törődést kapják.

Mert nagyon kevés időt szánnak erre a szülők, az iskolákban pedig kevés a lehetőség rá. A vívóedzői munka páros játék, hiszen rengeteg időt töltünk együtt a tanítvánnyal. Nekünk a gyerek minden rezdülését ismernünk kell. Amikor belép a terembe, már látom, hogy éppen pihentebb vagy fáradtabb, jobb a kedve vagy talán rossz jegyet kapott. Mindig ezeket figyelembe véve kell vele foglalkozni. A tanítványaimat a saját gyerekeimnek tekintem. A problémáikat ők mondják el nekem, nem én kérdezem tőlük, és közösen megpróbáljuk orvosolni a gondokat. Mindig az emberi értékek megbecsülése marad az első, aztán ha valakiben benne van az X-faktor, akkor beszélgetünk arról is, hogy milyen eredményei lehetnek.”

Beliczay Sándor pályájának legnagyobb tragédiája 1991-ben történt, amikor Regensburg és Passau között felborult a magyar tőrvívó-válogatott kisbusza. A baleset következtében Szekeres Pál kerekesszékbe kényszerült.

„A pályámat két részre osztom. A baleset előtti és utáni időszakra. A csapat a bonni világkupáról tartott hazafelé, amikor megtörtént a tragédia. Ez volt az utolsó verseny a budapesti világbajnokság előtt, és Palinak többen nem is javasoltuk, hogy elinduljon rajta, de végül mindenkit megfűzött. Megváltozott számomra a világ. Borzalmas traumaként éltem meg, teljesen tönkrevágott a baleset. Ha a nejem nem ilyen erős, és nem tudatosítja bennem, hogy köteles vagyok folytatni, akkor nem tudom, mihez kezdtem volna. Batizi Sanyi bácsi a német kerekesszékes vívóválogatott edzője volt, tőle tudtuk meg, hogy a mozgáskorlátozottaknak is van lehetőségük vívni. Korábban Pali sem hallott róla és én sem. Aztán Szekeres el is indult az Eb-n, és rögtön megnyerte azt, majd a balesetét követő évben már paralimpiai bajnok lett Barcelonában. Sanyi bácsitól igyekeztem megtanulni mindent a kerekesszékes vívásról. De hamar rájöttem, hogy gyakorlatilag nincs sok különbség, szakmailag, technikailag, taktikailag is ugyanaz, mint az épek sportja. Viszont Magyarországon semmiféle ilyen jellegű szervezet nem volt, így a nulláról kezdtük el szervezni a paralimpiai és a kerekesszékes bizottságot. Itthon is kutattuk, hogy kik az érintettek, és rövidesen a világ élvonalába tartozó kerekesszékes válogatottunk lett. Közben azért az épek vívásával is foglalkoztam, hosszú éveken keresztül vezettem a férfi tőrválogatottat. Negyedszázada a semmiből megalapítottuk a Törekvés vívószakosztályát, és kialakítottunk egy paralimpiai sportcentrumot.

Ez az épeknek is jó, mert ha a lábuknál rögzítve vannak, könnyebben ki tudják javítani a kéztechnikai hibáikat. Nem tudnak kompenzálni azzal, hogy ellépnek egy-egy tus elől. Továbbá pozitívum, hogy nálunk az ép gyerekek számára is természetessé válik, ha valakinek fél lába van. Nagyszerű, elfogadó, baráti közegben folyik a munka.”

Beliczay mester kiváló tanítványainak nevét a végül három paralimpiai bajnoki címig jutó Szekeres Pál mellett hosszasan lehetne sorolni. Jelenleg ő foglalkozik a tavalyi párizsi olimpián negyeddöntőig jutó Pásztor Flórával és a tőrszakág egyik legkiemelkedőbb ígéretével, a kadét Európa-bajnok Kollár Annával is.

„Hetvenhárom éves vagyok, és odafigyelek az egészségemre, mert még a Los Angeles-i olimpiáig szeretnék olyan állapotban maradni, hogy érdemben segíteni tudjak a vívóimnak.

A szülő rám bízza a legféltettebb kincsét – ez hatalmas felelősség –, és csak úgy lehet sikeres a munka, ha a gyerek életével, mindennapjaival is foglalkozunk, nem pedig csak elvárjuk, hogy mindent megcsináljon, amit mondunk. Azt vallom, a gyerek sorsa már akkor eldől, amikor belép a terembe és kiderül, hogy melyik edzőhöz kerül. Még soha nem hagytam el egyetlen tanítványomat sem. Most is van egy nagyon ígéretes tízéves kislány nálam. Nem tudom, hogy meddig kellene élnem...”

(Kiemelt képünkön: Beliczay Sándor Forrás: EFC)