Laufer Béla: A szigorra és az empátiára is szükség van

A saját edzői filozófiámat annak alapján alakítottam ki, amit egykoron az elődeimtől, a saját tanáraimtól én is tapasztaltam. Amikor az 1960-as és '70-es években aktívan tornáztam, még sok helyen az úgynevezett poroszos módszerek, a vasszigorral végeztetett gyakorlatok voltak jellemzőek az edzőkre, de az én mestereim – Csányi Rajmund és Leopold József, a KSI szakosztályának alapítói – más felfogást vallottak.

Emellett a mennyiségi edzésmunkán kívül a technikai részletek tökéletesítésére is nagy hangsúlyt fektettek. Ez az alapvetően emberségesebb hangulat nekem a kezdetektől rokonszenves volt, úgyhogy ebben a közegben felnőve számomra nem volt kérdés: edzőként én is ezt a filozófiát viszem tovább.

Ez sokkal hatékonyabb eszköz – különösen hosszú távon –, mint bármiféle külső kényszerítőerő, például a büntetéstől való félelem.

A legkisebbek esetében magától értetődően az a legfontosabb, hogy megszerettessük velük a tornasportot. Ha ezt sikerült elérni, és idővel már egyre több mindenre képesek, akkor a későbbiekben bevonom őket akár az edzésterv kialakításába is.

hiszen ő érzi, milyen belülről a gyakorlat, ő dolgozik a szeren. Amennyiben, mondjuk, a tornász kigondol magának egy elemet, könnyedén előfordulhat, hogy többet segítek azzal, ha nem én akarom mindenáron megmondani a „tutit”, hanem az ő nyomvonala mentén haladunk. Ilyenkor igazából elegendő csak kívülről terelgetnem a versenyzőt. A megálmodott terveket később persze a valóságba is át kell ültetni, az adott sportoló fizikai adottságait és a szabályokat figyelembe véve.

A közös gondolkodás elengedhetetlen ahhoz, hogy gördülékenyen legyen az új elemek megtanulása, begyakorlása. Értelemszerűen ez a megközelítés elsősorban az idősebbeknél, az ifjúsági és felnőttversenyzőknél működik, a gyerekeknek még határozottan ki kell jelölni az irányt, és az edző írja elő a pontos feladatokat.

A legkisebbek edzéseit muszáj játékossággal vegyíteni, hogy ne csak a szigorú mestert lássák bennem, hanem jól érezzék magukat. Vagyis a kemény munka elvégzése mellett lehetőség szerint vidám hangulatban teljenek az edzések.

A mi sportágunkban az edző-tanítvány viszony meglehetősen speciális, mivel a trénerek többnyire a kezdetektől, az utánpótláséveiktől egészen a felnőttkarrierjük végéig elkísérik a tornászokat.

ha probléma adódik egy-egy új és nehéz elem begyakorlásakor. Akad olyan sportoló, akinél ezekben az esetekben a szigor hatásos eszköz lehet, mert tisztában vagyok vele: képes elvégezni a feladatot, és egy kis noszogatás elegendő a cél eléréséhez. Azonban előfordul, hogy ennél többre van szükség, és egy alapos beszélgetéssel tárhatjuk csak fel a probléma gyökerét, mert a tornász tart egy gyakorlattól, vagy nem érzi azt a sajátjának.

Éppen ezért elvárom minden versenyzőmtől, hogy ha elakad, őszintén mondja el a gondját, mert kizárólag akkor tudunk közösen megoldásra jutni – legyen szó technikai problémáról vagy pszichés gátról. Ilyen esetben edzőként rugalmas hozzáállásra van szükség, és

Mindennek az alapja a kölcsönös bizalom, az odafigyelés. Meggyőződésem, hogy edző és tanítvány közös munkája hosszú távon csak akkor lesz sikeres, ha a két fél egyfajta szimbiózisban létezik, és mindig meghallgatja a másikat.

Laufer Béla
az FTC tornászedzője

(Kiemelt képen: Laufer Béla és ifjúsági vb-bronzérmes versenyzője, Závory Szilárd Forrás: fradi.hu)