BALLAI ATTILA
BALLAI ATTILA
2021.03.28 00:32

A másik cég – Ballai Attila publicisztikája

 

Béla bácsi amúgy nagy marha, ezt jobb mindjárt a legelején tisztázni. Én csak tudom. Lassan ötven éve ismerem, onnantól kezdve, hogy kölyökkorunkban a játszótéren fociztunk, ő pedig rendszerint az egyik padon ücsörgött és kéretlenül osztotta az észt, a taktikát, miegyebet. Akkoriban legfeljebb harmincesztendős lehetett, de szódásüvegtalpú szemüvege és lénye miatt ötven-hatvan körülire taksáltuk. Állítása szerint korábban az Érdliget csapatkapitánya volt – erről olyan réveteg, megdicsőült ábrázattal mesélt, mintha a Liverpoolt vezényelte volna –, mint mondta, még nótába is belefoglalták a nevét, a refrén úgy szólt, megláthatja bárki, nem lehet az Érdligettel, nem lehet az Érdligettel kikukoricázni. Nála – részben talán a saját visszavonulása miatt is – az 1970-es évek elején Pelénél és Albertnél, Mészölynél véget ért a világ labdarúgása, a Vasas 1977-es bajnoki címe a sportág utolsó említésre méltó eseménye.

Felnőtt fejjel értettem meg, hogy Béla bácsi a maga módján szereti a futballt, a hazai változatát és minket is; így tud szeretni, ez az ő keresztje. Emellett eredendően jó szándékú, jóravaló, becsületes ember, és bizonyos kor után rádöbbenünk, hogy igazán csak ez számít. Úgyhogy az évek múlásával szinte megkedveltem. Néhanap még most is felhív, rendre azzal kezdi, na, mit szólok ehhez vagy ahhoz, de meg sem kísérlem a válaszadást, mert természetesen ő fejti ki hosszasan a maga lesújtó véleményét. Nem ostobaságokat hord össze, de reménytelenül és menthetetlenül egyoldalú. Olykor megkérdezem tőle, ha ennyi keserűséget okoz neki a magyar foci, miért rontja el az egész életét azzal, hogy foglalkozik egyáltalán vele? Hogy képes napról napra, hétről hétre ugyanarra rácsodálkozni, ugyanazon méltatlankodni, szinte ugyanazokkal a szavakkal és gondolatokkal? Miért nem pecázik, ultizik, főzőcskézik? Ilyenkor kissé sértődötten nekem szegezi, hogy hiába, én is beálltam a „védelmezők” közé.

Vártam, hogy a lengyelek elleni, csütörtöki világbajnoki selejtező után is keresni fog. Erről a meccsről ugyanis napokig lehetne beszélgetni. Hiszen 3–3-as végeredmény csak elképesztően fordulatos, izgalmas, érzelmes mérkőzésen születhet, amely ezerféleképpen értékelhető, értelmezhető. Mindkét fél okkal gondolhatja, állíthatja, hogy rászolgált a győzelemre, mert egyrészt rúgott három gólt, másrészt egyikük legalább kétszer, akár két vagy három góllal is vezetett, a másik onnan egyenlített.

Béla bácsiban nem csalódtam. Hívott és előadta a maga papírforma-verzióját. Megpróbálom szöveghűen összefoglalni, mert nem tanulságok nélküli. Íme: „Na, ennek is vége (mármint a selejtezősorozatnak), pedig még csak most kezdődött el. Az nem igaz, hogy mi nem tudunk annyi esélyt kapni, hogy éljünk vele. Rögtön az elején kapunk egy félig ajándék gólt, mert a lengyel kapus felkínálja a rövid sarkot, aztán nem ér oda, de hiába vezetünk itthon 2–0-ra és 3–2-re, az sem elég. Jó néhány játékosunk labdabizonytalan (nincs ilyen szó, de így mondja), de mi fél órával a vége előtt, 2–0-nál nem előrevagdaljuk a labdát, hanem hátul passzolgatunk, amíg el nem adjuk, és ha véletlenül megtartjuk, végül úgyis hátratesszük Gulácsinak, hogy ő bikázza előre. De előtte kell az az öt passz a kapunknál, hátha eladjuk, ha már az ellenfél magától nem tud helyzetbe kerülni. Aztán 2–2 után valahogy rúgunk még egy gólt, combbal, de akkor a tizenhatosunkon belül üresen hagyjuk a világ legjobb csatárát, aki addig egyszer sem lőhetett kapura. Azt hittük, nem is fog? Pedig ezt a lengyel csapatot most simán megverhettük volna, hatvan percen át köze nem volt semmihez.”

Körülbelül ennyi a „bélabácsis” olvasat. Egyes megállapításaival nem érdemes vitatkozni, már csak azért sem, mert van bennük igazság. Emblematikus, vereséggel felérő 3–3-jaink – a mostanihoz hasonlóan mindkettő vb-selejtező volt – után az akkori ítészek ugyanígy szedték ízekre csapatunkat és a mérkőzést. 1969 szeptemberében, Prágában 1:0-ra és 3:1-re vezettünk, de nem őriztük az eredményt, Sós Károly szövetségi kapitány ráadásul megbontotta a védelmet, érthetetlenül lecserélte Mészöly Kálmánt. 1973 júniusában, a Népstadionban hiába volt 1–0, majd – 1–2-ről fordítva – 3–2 ide, még akkor is előrementünk, és a svédek kontrából egyenlíthettek; hogy Illovszky Rudolf miért ezen a döntő mérkőzésen kísérletezett a kapuban Bicskei Bertalannal és balhátvédben, számára idegen poszton Szűcs Lajossal, az futballunk önsorsrontásának újabb fejezete. Mindez ugyancsak igaz. Mint ahogyan az is, hogy a portugálok elleni, 2016-os Eb-csoporttalálkozón háromszor is vezettünk, vagy a 2005-ös BL-döntőt a Milan 3–0-s félidő után rontotta 3–3-ra. Kevesebben tudják, hogy focihistóriánkban akadtak további 3:3-ak is: 1909-ben háromszor is nálunk volt az előny a németek ellen, 1931-ben a csehszlovákokkal ugyanúgy mentünk döntetlenre, mint most a lengyelekkel, 2:0-ról és 3:2-ről. Bezzeg 2018 októberében, az észtek ellen mi kapaszkodtunk vissza 0–1-ről és 2–3-ról. A csehszlovákok és a svédek elleni eredmény azért örök trauma, mert akkoriban még szokatlan, elviselhetetlen módon az 1970-es és az 1974-es világbajnokságtól fosztott meg bennünket (illetve az 1969-es döntetlen még csak a közvetlen kvalifikáció helyetti pótselejtezőre utalt át). Az azóta napvilágot látott ezernyi értékelés többsége egyetlen „aprócska” tényről hajlamos megfeledkezni, csakúgy, mint minden „bélabácsis” fejtegetés, legutóbb a csütörtöki 3–3 után is. Ez pedig a következő: volt a pályán ellenfél is.

Akinek a szándéka, a célja éppen ellentétes a miénkkel, és a mi törekvéseinket közvetlenül képes befolyásolni, megmásítani, tönkretenni. A futballista, a kézi-, a vízilabdázó nem úszó vagy magasugró; nem csupán saját magától függ a teljesítménye. A „bélabácsik” e tévedésüket egy alapvető logikai bukfenccel is tetézik: miközben folyamatosan gyengeségünket, alkalmatlanságunkat kárhoztatják, minden meccset úgy vezetnek le, mintha a végkimenetele kizárólag tőlünk függene. Tipikus esete ennek az a bírálatnak szánt észrevétel, hogy keveset birtokoltuk a labdát – persze, de nem azért, mert nem volt kedvünk játszani, így visszavittük a szertárba, hanem mert az ellenfél könnyebben vette el tőlünk, mint mi tőle. A gazdasági életből a sportba csöppent vezetők gyakran ugyanebbe a hibába esnek; nem fogják fel, hogy akad egy másik „cég”, amelyet azért fizetnek, hogy rombolja le, amit mi felépítünk. A Ferencváros 1995-ös BL-szereplését általában elismerés övezte, de az Ajaxtól az Üllői úton kapott 5–1-es verésért azért járt némi kritika, mert a Fradi a 67. percig 1–1-re állt. A sajtótájékoztatón egy kolléga meg is kérdezte, Simon Tibor miért hagyta ott olyan sokszor a három gólt szerző Jari Litmanent, mire Novák Dezső poénnak szánt, de mélyebb, filozofikus tartalmú felelettel szolgált: „Simon egyszer sem hagyta ott Litmanent. Mindig Litmanen hagyta ott Simont.”

Ez a lényeg. Az ellenfél puszta létének és hatásának felismerése, elfogadása, számításba vétele. Ez a mostani 3–3 értékét is jelentősen emeli. A magyar válogatott találkozott egy nálánál erősebb, a világranglistán is jóval előrébb (19. kontra 40. hely) jegyzett, jobb képességű, Európa elitbajnokságaiban játszó futballistákat felvonultató vetélytárssal, amellyel szemben hatvan percen át mégis képes volt uralni a mérkőzést. A lengyelektől azonban senki sem várhatta, hogy ebbe beletörődnek. Nem is tették, hanem észhez térve, cserékkel, agresszívabb, feljebb tolt védekezéssel, tempóváltással kiegyenlítettek. Majd a hajrában ismét, mert a földkerekség jelenleg leggólerősebb csatára is csak-csak lövőhelyzetbe került egyszer, a 83. percben. Lewandowski a Bundesligában, a Bayern Münchenben ontja a gólokat, Milik az utóbbi években a Napoliban tette ezt, nem különösebben meglepő, hogy a lengyelek a Puskás Arénában is hármat rúgtak. Az már inkább, hogy mi is.

Innen is nézhetjük e 3–3-at, Béla bácsi okuláréján keresztül is. Ellentétben a mai meccsel.
Mert miként a csütörtöki végkifejlet inkább a lengyelektől, azaz az erősebb féltől függött, San Marinóban minden kizárólag a mieinken múlik. Ezért azon ritka mérkőzések egyike következik, amelynek értékelésében tökéletesen egyet is érthetünk majd Béla bácsival.


A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

2021.05.10 00:00:57

Úszás KOVÁCS ERIKA

NS-VÉLEMÉNY. Klasszisok sokasága él ebben a közegben.

2021.04.27 13:13:19

Úszás KOVÁCS ERIKA

Az olasz úszónő vízfekvése, technikája pazar, és akkor még nem beszéltünk a gyorsaságáról.

2021.04.25 23:33:52

Úszás MALONYAI PÉTER

ALAPVONAL. Akinek megadatott, hogy akkoriban élte a mindennapjait a Szigeten, mindmáig meséli a történeteket, a vízi élmények mellett a dühöngőben kimerülésig tartó futballcsatákról, a tribünök alatti fejelésekről, a lyukfociról, ami sportuszodai specialitás.

2021.04.07 22:49:13

Úszás CSINTA SAMU

ALAPVONAL. A teljesítmény tiszteletében és bűvöletében élő embernek fogalma sem lehet, milyen zárórát hirdetni egy karrier végén. Pontosabban megtalálni a pillanatot, hogy az minden szempontból jól legyen időzítve. Hiányérzet nélküli, ugyanakkor hiányérzetet keltve.

2021.04.06 23:25:52

Úszás N. PÁL JÓZSEF

ALAPVONAL. Milyen lesz így az olimpia, ki vállalja, ki nem a megméretést, mennyire lesznek reálisak az esélyek, az eredmények, nem tudható, ám a sport fogságában élő ember tervezgető hajlandósága kiirthatatlan. Különösen a mérhető sportágakkal számolgat a lélek szívesen.