Tokió 2020: kiszabadultunk a karanténból – olimpiai napló

Van az úgy, hogy elszakad a cérna, és az ember tehetetlen dühében csak ordítani tud.

Nem vagyok rá büszke, de velem is megtörtént ez vasárnap, amikor a szállodába tartva a médiabuszon dekkoltam fél órát.

A központi elosztóból, ahová érkeznek és ahonnan indulnak a járatok, annak rendje és módja szerint elindultunk a szállodánk felé – édes kettesben. A buszon ugyanis csak én tartózkodtam utasként, plusz ugye sofőrként egy japán úriember, aki – kell-e mondani – egyetlen szót sem értett, tudott, beszélt angolul…

A menetrend szerint az elosztóból úgy 35 perc múlva érintettük volna az első megállót, egy szállodát, majd némi várakozás után indulás tovább a mi szállásunkra.

Csakhogy a derék japán ezúttal rosszul értelmezte a menetrendet, pontosabban egy sorral elnézte, így aztán az első szállodánál lecövekeltünk.

Harminc percen keresztül.

És akkor elszakadt nálam a cérna…

Mivel angolul nem jutottunk dűlőre, és ezúttal a fordítós applikáció sem hozott eredményt (konok ember néha a japán, de legalábbis túlzottan szabálykövető, és még az sem zavarja, ha nyilvánvalóan rossz szabályt követ…), üvöltöttem a sofőrrel.

Magyarul.

Megoldást persze ez sem hozott, álltunk tovább rendületlenül a másik szálloda előtt…

Én meg néztem a nyüzsgő várost, és számolni kezdtem az órákat, a perceket: hohó, még egy nap, és kiszabadulunk a karanténból!

Július 19-én érkeztünk Japánba, és a szigorú pandémiás rendelkezések miatt két hétig majdhogynem minden lépésünket meghatározta a szervezőbizottság – vagyis a tervek szerint meghatározta volna, ha például működik a helymeghatározó rendszer…

De mert a járvány kapcsán bevezetett szigorításoknak, a járvány kezelésének alapja az egyéni felelősség(vállalás), mi nem ficánkoltunk.

Na, de majd most!

Használhatjuk a japán tömegközlekedést, mehetünk étterembe, várost nézni, vásárolni!

Igen, mehetnénk, persze, hogy mehetnénk, ha nem dolgozni jöttünk volna Tokióba – és ez így is van jól, egyszersmind azt is jelenti, hogy bár papíron valóban kiszabadultunk a karanténból, ez a gyakorlatban vajmi kevés változást hoz az életünkbe: reggelente ugyanúgy a hivatalos buszt használjuk majd, vagy az olimpia hivatalos taxivállalatát hívjuk.

Nem mi persze, hanem a szállodai recepciós, akik között több olyan is akad, aki még nem kötött szorosabb barátságot az angol nyelvvel. Velük azonban mindig nyugodtan „csevegek” – ők ugyanis leleményesek: egy A/4-es papírra szépen sorban felírták a kérdéseket (angolul és japánul), ezekre mi szépen sorban válaszolunk, és már érkezik is a taxi.

Ezen az sem változtat, hogy immár karantén nélkül élhetjük tokiói mindennapjainkat.