Amióta Japán elnyerte a 2020-as nyári olimpia rendezési jogát, a szervezők szimbolikus eseményként tekintenek a játékokra. Ezzel akarták bizonyítani a világnak, hogy az ország maga mögött hagyta a 2011-es szörnyű földrengés és cunami okozta fukusimai atomerőmű-balesetet – minden negatív következményével.

Miután a koronavírus-járvány miatt egy évvel el kellett halasztani az eseményt, a japán kormány már arról beszélt, hogy az olimpia megtartásával a vírus felett aratott győzelmet szeretnék ünnepelni idén nyáron. A valóság azonban sajnos mindkét esetben más képet mutat.

„Ha megnézzük, hogyan küzdenek jelenleg is a világban a koronavírussal, ez az üzenet távol van a realitástól. Több emberrel is beszéltem Fukusimából, akik nem vevők a helyreállításról szóló szlogenekre. Ugyanis nem ez a helyzet, mert még tíz évvel a katasztrófa után is sok nukleáris szennyezést kell eltakarítani a környéken” – magyarázta Mokoko Rich, a New York Times tokiói irodavezetője.

 

Kiemelte: a különböző közvélemény-kutatásokban 65 és 80 százalék közé tehető azok aránya, akik a játékok újabb halasztását vagy törlését szeretnék, a Kyodo hírügynökség legfrissebb kutatása éppenséggel 72 százalékot mért. Ráadásul a korlátozó intézkedések nagy része önkéntes alapú, amit a fegyelmezett japán társadalom betart, de kérdéses, ez mennyire lesz hatékony a különböző országból érkező sportolók és kísérőik esetében. Japánban nincs kiterjedt tesztelés sem, és az emberek szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogyan oldják meg a várhatóan rendszeres mintavételt az olimpikonok körében.

A szervezők azonban a NOB-bal egyetemben hajthatatlannak tűnnek, mindenáron kitartanak a rendezés mellett, s ebben politikai szempontok is szerepet kapnak. Kevesebb mint egy év van ugyanis hátra a pekingi téli olimpiáig, márpedig a japánok nagyon nem szeretnék a riválisuknak átengedni, hogy úgy hivatkozhasson magára, mint a világjárvány utáni első játékok házigazdája... (N. T.)

Amit nem bontottak vissza, azt átkönyvelték – csak közben veszettül pörgött a pénzszámláló...

Ironizálhatnánk azon, hogy míg a korábbi olimpiák számos létesítménye csak a játékok végeztével alakult át fenntarthatatlan pénznyelővé, a tokiói olimpia esetében már a megnyitó előtt is irdatlan költségeket emésztenek fel az üres csarnokok, stadionok. És valóban ez a szomorú helyzet: tavaly márciusban már minden készen állt, kitűzték a tesztversenyek időpontjait is – utána a kármentés időszaka következett.

A felépített ideiglenes létesítmények egy részét visszabontották (főleg a csővázas lelátókat), majd újra felépítették-felépítik, a többiek esetében pedig az állagmegóvásra költöttek rengeteget – összesen 42 helyszínről lévén szó, súlyos jenmilliókról beszélünk, bár a pontos adatokat nem hozták nyilvánosságra. Eközben megkíséreltek némi bevételt is kipréselni az üresen álló sportközpontokból: a szlalomkajakpályát például óránként 160 ezer forintnyi jenért lehetett kibérelni, de ez nyilván nem sokat hozott a konyhára. 

Nemcsak a sportversenyek helyszínei esetében okozott nehézségeket a halasztás: az eredetileg a sajtóközpontnak otthont adó épület már foglalt volt az új idő- pontban, a biztonsági személyzetnek kialakított szállásokat pedig előbb járványkórházzá építették át, majd vissza az eredeti funkciójukba, anélkül, hogy valaha egy beteg is megfordult volna bennük – csak ez több mint tízmilliárd forintnyi jenbe került. Az olimpiai falu pedig vadonatúj, hatalmas, elkerített szellemvárosként funkcionál már egy éve, miközben régen el kellett volna kezdeni az épületek átalakítását a tervezett és a tizenkétezer leendő lakó által kifizetett luxus apartmanokká –  az olimpia szervezőinek pedig mindeközben fizetniük kell a csúszás miatt összesen 12 milliárd forintnyi plusz bérleti díjat...

Az olimpia résztvevőinek nem kötelező a koronavírus elleni védőoltás – ugyanakkor erősen ajánlott.

Bár orvostudományi evidencia, hogy hosszú távon a védőoltás a legmegfelelőbb eszköz a koronavírus-járvánnyal szemben, a tokiói játékok kapcsán ez nem ennyire egyértelmű.

Az már eldőlt, hogy az olimpia résztvevőinek nem teszik kötelezővé a védőoltást: nem lehet elvárni, hogy a Tokióba versenyzőt küldő 206 ország megfelelő vakcinához juttassa minden sportolóját (továbbá edzőjét, masszőrét, csapatkísérőjét, sportdiplomatáját, újságíróját...), nem beszélve arról, hogy mennyire rosszat tenne a jelenleg amúgy sem az elfogadottság történelmi csúcsait ostromló játékok megítélésének, ha maga a NOB írná elő az oltási kötelezettséget... Az ugyanakkor okozott némi zavart a rendszerben, hogy Thomas Bach NOB-elnök márciusban a japán szervezők őszinte döbbenetére bedobta, hogy a Kína által felajánlott vakcinákkal beoltanának minden olimpikont, de aztán a számos problémába ütköző elképzelés csendesen hamvába is holt.

Ennek megfelelően az olimpiával kapcsolatos járványügyi óvintézkedéseket felsoroló 32 oldalas tájékoztató füzetnek először az utolsó előtti oldalán esik szó a védőoltásokról – ott is azzal a konklúzióval, hogy a meglétük vagy nem létük semmiben sem befolyásolja az elvárt/előírt óvatosságot.

Ugyanakkor a NOB még ebben a dokumentumban is erősen lobbizik annak érdekében, hogy a lehető legtöbb sportoló a lehető leghamarabb megkapja a vakcinát, mind „a japán emberek iránti tiszteletből és az ő védelmükben”, mind azért, mert „a biztonságos sportolás elősegíti az egyének és közösségek egészségét és általános jó állapotát” – amint azt maga az Egyesült Nemzetek Szervezete deklarálta. Vagyis az egész világnak érdekében áll a sikeres és fertőzésmentes olimpia, nem csoda hát, hogy a NOB minél több sportolót beoltva szeretne látni, anélkül, hogy a döntés felelősségét magára vállalná.

Ám nem mindenütt alakul egyformán a leendő olimpikonok átoltottsága. Mexikóban vita nélkül kerültek a nővérekkel és a tanárokkal együtt a kiemelt csoportba, Litvániában a sportminiszter maga írta elő rendeletben az oltásukat, de ugyanígy Indiától Izraelig és Belgiumtól Magyarországig a legtöbb ötkarikás résztvevő megkapta a maga vakcináját. Eközben Kanadában még a sportvilág sem egységes a kérdésben, előrébb kerüljön-e egy tollaslabdázó, mint egy kisnyugdíjas: az egykori doppingellenes főnök, most NOB-tag Dick Pound szerint az a három-négyszáz vakcina, amit a sok millióból kiemelnek ezért, szinte semmi, miközben a vb-bronzérmes gyalogló, Evan Dunfee szerint nekik sem jár a kivételezés. A német olimpiai csapat szóvivője csak annyit mondott, „hálásak lennének”, ha sikerülne idejejében sort keríteni a sportolókra, a spektrum túlvégén pedig mások mellett a végletekig szabálytisztelő Norvégia áll, ahol fel sem vetődhet, hogy az alig száz olimpikont előbb beoltsák, mint ahogyan a normális ütemterv szerint következnének.

Az persze nem kérdés, hogy a vakcina minden sportolónak védelmet és jelentős versenyelőnyt is jelent (elvégre versenyekre, edzőtáborokba a játékok kezdetéig is el kell utazni), hiszen egészen más a legszigorúbb óvintézkedések közepette készülni és élni, mint viszonylagos normalitásban.

A legfontosabb azonban valóban az volna, hogy ha már összezárunk tízezer embert a világ minden sarkából, és a közelükbe utaztatunk másik akár ötvenezret, akkor egy súlyos fertőzés kitörését sikerüljön megakadályozni.

Végül is csak szokás kérdése, hogy esztendővel a koronavírus-járvány érkezte után kit mennyire akaszt ki az üres nézőterek látványa, az viszont már nem csupán esztétikai, hanem 800 millió dolláros kérdés, hogy Tokióban hányan ülhetnek a lelátókra.

Amikor március végén a NOB bejelentette, hogy külföldi drukkerek nem nézhetik a helyszínen az eseményeket, azzal kilazították a sámli egyik lábát, és kezd labilissá válni is, mert elvileg április végére döntik el, a helyiek azért kimehetnek-e szurkolni. Ez pedig szintén nem mindegy, mert az olimpiákon általában 10-20 százalék a külföldi nézőarány, úgyhogy egyelőre „csak” a kisebbik tételt bukta Japán. A nagyobbik már rettenetesen fájna, főleg, hogy a 12.6 milliárd dolláros összköltségvetés is rég elszállt, könyvvizsgáló cégek szerint a valós összeg a hivatalosnak több mint a duplája.

Ez tehát az egyik oldal fájdalma, de van még két csoport: azoké, akik megvették a jegyeket, és azoké, akik eladták.

Utóbbiakat hívják ATR-eknek (Authorized Ticket Reseller, magyarul hivatalos jegyértékesítő), őket szidja most boldog-boldogtalan. Tudniillik a legtöbb helyen a legjobb esetben is csak a megvásárolt jegyek árát térítik vissza, a járulékos költségeket nem, és például az Egyesült Államokban az a legfrissebb félelem, hogy ha valaki most szeretné visszakapni a jegyei árát, csak azok értékének 75 százalékát utalják vissza – 100 százalékra akkor van esélye, ha későbbi eseményre beváltható kreditként a cégnél hagyja a pénzét.

Mert közben az ATR-ek is jól ráfáztak – már az olimpiai szerződéssel, majd a halasztással, végül a külföldiek kizárásával is. A jegyprocedúra 2018-ban startolt előzetes igényfelméréssel, ekkor kellett megmondaniuk a nemzeti partnereknek, hogy hova, milyen és mennyi tikettet szeretnének, 2019-től árulhatták is őket, 2020 tavaszán meg bekopogtatott a Covid19...

„A belépőket névérték plusz húszszázalékos áron értékesítettük, ezt is a szervezők határozták meg központilag. Ebbe a húsz százalékba van kalkulálva az árfolyamváltozás és az egyéb veszteségek – mondta erről a hazai jegyértékesítő, a Sportimádók.hu Kft. ügyvezető igazgatója, Barthos Zoltán az Indexnek, majd részletezte a gondjaikat.  – A népszerű sportágakban kevesebb jegyet biztosítanak, például hiába kérünk Hosszú Katinka döntőjére háromszáz jegyet, csak tízet vagy húszat kapunk, mert ennyi a magyar kvóta. Miután Tokió visszaigazolta a jegyigénylésünket, kiválasztottuk, amire ténylegesen szükségünk volt, és azt előre ki kellett fizetnünk. Több ezer jegyről van szó, százmilliós tételről beszélünk.”  

Amúgy pedig a nagyvilágban egymillió, Magyarországon 6500 jegyről, amelyek mennek a levesbe, a drukkerek pedig rimánkodhatnak, hogy valamikor, valahogyan valamennyi pénzüket viszontlátják.

Honfitársaink közül a hivatalos küldöttségünkön túl azok juthatnak ki a játékokra, akik életvitelszerűen Japánban élnek – ők vannak ötszázan-ezren –, mások nem. Tudniillik azután, hogy a külföldi drukkereket kizárták, a NOB hozott egy sokkal népszerűbb, önkorlátozó intézkedést is, miszerint a nemzetközi „sleppet”, azaz a barátokat, barátnőket, házastársakat, cimborákat és mindenki mást, akinek a jelenléte nem elengedhetetlen, ugyancsak kizárják Tokióból, úgyhogy leáldozott a szponzorjelvényes koktélpartiknak is.