CSURKA GERGELY
CSURKA GERGELY
2020.09.29 23:36 Frissítve: 2020.09.29 23:36

Agyban nagy – Csurka Gergely publicisztikája

 

Egyébként a lehető legteljesebb mértékben rendben van, hogy Fucsovics Márton annyival intézte el a Roland Garroson a világranglista-5. Danyiil Medvegyev leütését: ez nem több, mint egy első körös győzelem.

Emlékszem, amikor a magyar teniszező 2016-ban végre először feljutott egy Grand Slamen a főtáblára – eladdig számtalan keserves kudarc érte a kvalifikációkban, meccslabdáról bukott parti Wimbledonban például –, Facebook-oldalát kezelő munkatársának fejéből kábé olyan szintű gőzmennyiség távozott, mint amikor az agyonszapult magyar futballista egy gólja után csaknem ripityára rúgta a reklámtáblát élő egyenes adásban, hevesen „bamegezve” gólöröm jelleggel. Volt abban a posztban minden, osztás ezerrel, maga a sportteljesítmény pedig – sikeresen vett utolsó selejtezőkör – nagyjából egyenértékűnek tetszett Egerszegi Krisztina öt olimpiai bajnoki címével, a Mount Everest meghódításával, továbbá Zinédine Zidane játékos- és edzői pályafutásával kumulatíve.

Ne feledjük, Fucsovics akkor hat, most épp tíz éve nyerte meg a wimbledoni juniorbajnokságot, ami után azonnal jó magyaros reakcióval félistenként tekintettünk rá, holott nem egy és nem két szakember jelezte azonmód: kevés olyan korosztályos bajnoki cím van, amely szakmai szempontból oly beláthatatlan távolságra állna felnőttpárjától, mint egy wimbledoni győzelem. Csakhogy a csodás hagyományok ismeretében, meg látva azt, hogy a szomszédos országok hány és hány világsztárt tudtak kinevelni, idővel minden aprócska részsiker kapcsán úgy kezdtünk viháncolni, mintha biztosak lettünk volna abban: igen, most újra eljött a mi időnk. Holott végignéztük, hogy a sokkal többre hivatott, imádnivaló Kapros Anikó miként kopik ki a felnőttek embert próbáló világából, habár az Australian Openen aratott juniorsikerei kapcsán a jövő nagy világverőjét véltük felfedezni benne. Amikor Noszály Sándor vagy Sávolt Attila befért a top 100-ba, már-már a könnyünk kicsordult, és persze mindörökre ott őrizzük az emlékezetünkben, amint előbb az argentinok ellen, majd még nagyobb visszhangot kiváltva az ausztrálok megverésével lett világcsoport-résztvevő a Davis-kupa-csapat. Még Szávay Ágnes járt a legközelebb az álomvilághoz, ám túl gyorsan elhasználódott a teste a gyilkos menetelésben.

Ezzel csupán azt kívánom érzékeltetni, hogy akad sajnos néhány sportág, amelyben a múlt ősbűnei teljesen megborították az adott teljesítmények helyén kezelését. Amilyen túlzásnak tűnt Fucsovics wimbledoni juniorsikere kapcsán őt az egekbe emelni, meg egy Grand Slam-főtáblára jutást hovatovább a holdra szálláshoz mérni, legalább annyira kérdőjeles, hogy újabban szinte magától értetődőnek vesszük, amikor megy néhány kört a GS-tornákon, sőt, szinte megbántva érezzük magunkat, ha azt látjuk, hogy visszább csúszik a világranglistán, és különben is, ha már nyert egy ATP-tornát (Genfben, 2018-ban), miért nem nyert azóta még egyet? Vagy inkább kettőt.

Ami tény: irdatlan hullámvasutazások után, ledolgozva azt a hátrányt, amit néhány ifjonti hévvel elvesztegetett év jelentett (igazából majdnem a karrierjébe került), Fucsovics végre olyan szintre jutott a férfiak mezőnyében, ami Taróczy Balázs óta még senkinek sem jött össze a magyarok közül. Lendületből úgy folytatnám a szöveget, hogy „és azt is pontosan tudjuk, micsoda különbség van a nyolcvanas évek és a 21. század tenisze között”.

Csakhogy nem tudjuk. Fogalmunk sincs róla, mert Taróczyt alig figyelhettük élőben, akkoriban a profi teniszről beszélni sem nagyon illett, azaz egyáltalán nem láttuk a hátteret – mint ahogy most is a tévén keresztül figyeljük csupán. Elárulom: a képernyőn egyáltalán nem jön át, amilyen sebességgel süvít a labda, az meg pláne nem, milyen őrült lábmunka és koncentráció kell ahhoz, hogy a jelenlegi férfi felnőttmezőnyben az ember az esetek túlnyomó többségében úgymond ott legyen a labda mögött, és képes legyen helyes technikával eltalálni, továbbá a mérkőzés megnyerése érdekében olyan megoldást választani (hogyan üti meg és hová), ami közelebb viszi az adott pont megszerzéséhez.

Ahhoz ott kell ülni a helyszínen, több tornán, és érezni, érzékelni kell azt, ami órákon át megy a pályán – és akkor még mindig csupán ízelítőt kaptunk az egészből. Ebben a sportágban ugyanis ezt januártól novemberig illik a lehető legmagasabb szinten művelni úgy, hogy közben döglesztő edzések sorát kell végigcsinálni, ráadásul itt aztán tényleg nemhogy minden hét, de minden nap más. Hol ilyen borítás, hol olyan, hol hőség, hol hideg és szél, hol délelőtt, hol este, és ami az egészet még brutálisabbá teszi, hogy a háló túloldalán egy tudásban az emberrel teljesen egyenértékű fél ugyanolyan céloktól fűtve üldözi a labdát. Mert ezen a szinten már tényleg mindenki tud mindent. Akad néhány igazi zseni, mint Federer, Nadal és Djokovics, akiket csak a rosszabb napjaikon lehet elkapni (és akkor sem mindig), de egyébként a ranglistahelyezés csupán tájékoztató jellegű, az első százból vagy inkább százötvenből adott meccsen bárki bármikor bárkit elkaphat, ha kellően összeszedetten teniszezik.

Igazából arra nem lehet ma tisztességesen felkészíteni egy magyar srácot, mégis mi kell ahhoz, hogy valaki „kellően összeszedett” legyen, legalább minden második héten három-négy, netán öt-hat napon át. Ebben a sportágban ugyanis ez a legnehezebb. Hogy mindentől és mindenkitől függetlenítse magát a játékos, és képes legyen kihozni a legjobbat magából. Hétfőn, aztán szerdán, majd pénteken, szombaton és vasárnap. Mert ha szerdán nem tudja, akkor már nem játszik vasárnap. Nincs vigaszág. Pakolás van, utazás, aztán a reménykedés, hogy a következő héten eljut legalább péntekig. Ha viszont három egymást követő héten is neki kell gratulálnia az ellenfelének rögtön az első fordulóban, mindjárt elkezd kételkedni magában, az edzőjében, a menedzsereiben.

Jómagam korbáccsal kergetném végig a Nagykörúton az összes idiótát, aki a teniszszövetség különböző pozícióiban bábként igyekezett bánni bármelyik hazai éljátékossal – de jutna néhány cserdítés azoknak is, akik belerángatták Fucsovicsot a hatalmi harcokba, még ha utóbb látható is, az MTSZ előző operatív vezérkarát nagyjából nyakig kéne beásni a salakba a T-vonal környékére, aztán rájuk engedni néhány első szervát mondjuk Sascha Zverevtől. Csupán azért, mert egy ATP-elitbe tartozó teniszező legfőbb fegyvere az agy. Nem az ütője, nem a lába, nem a csuklója, hanem a feje. Ha az nem tud ezerszázalékosan a játékra koncentrálni, mert be nem tartott szerződések, szövetségi átverések, aláírandó petíciók siklatják ki unos-untalan a figyelmét, akkor éppen úgy jár, mint Fucsovics, midőn eme nem túl dicsteljes korszakban kiszánkázott még az első százból is.

Az, hogy visszaküzdötte magát, hogy most nyáron Amerikában akadt néhány bravúrja, plusz megjött az első top 10-es legyőzése Medvegyev hétfői eliminálásával, egyértelműen mutatja: immár nem csupán nyaktól lefelé számít elit kategóriás teniszezőnek. Ahogy ezt a győzelmét helyre rakta, az egyértelművé teszi: teljesen a helyén van a feje is. Ne tévedjünk, ez a profi tenisz mércéjével még nem jelent semmit – csupán azt, hogy végre-valahára megvan az a szilárd alap, ami garancia arra, hogy bizonyos szint alá már nem kerülhet a pályán. Lehet, hogy a következő kört nem veszi, ám hosszabb távon ezzel a mentális erővel elérheti azokat az eredményeket, amelyekre képességei alapján predesztináltatott.

Tudom, mifelénk mindent olimpiai meg világbajnoki aranyban mérnek – nincs meg az igazi kultúrája annak, hogy szigorúan szakmai alapon értékelni tudjuk egy-egy eredmény abszolút értékét. Amelyet egyértelműen az határoz meg, hogy adott szint eléréséhez milyen sűrűségű mezőnyben kell utat vágni a csúcsig. Az, hogy a legjobb magyar sportolók csapágyasra hajtják magukat minden egyes edzésen, elvitathatatlan: a teljesítménysportágakban másképp képtelenség érvényesülni. Hanem hogy hány és mekkora akadályt kell venni, amíg valaki megszerzi a végső győzelmet – na, az nagyon nem ugyanaz itt és ott.

Maradjunk annyiban, az egyéni sportokban nemigen akad olyan honi sztár, akinél annyi mindennek kell stimmelnie egy kiemelkedő siker eléréséhez, mint Fucsovics esetében – ráadásul úgy, hogy a magyar teniszben meglévő szaktudás és tapasztalat momentán egyáltalán nem vethető össze azzal, ami az ellenfelek többsége mögött áll. Ez nem a maiak kritikája: ténykérdés, hogy az elmúlt negyven évben a férfimezőnyben senki sem érte meg egy Grand Slam-torna második hetét vagy nyert ATP-tornát (legalább egyet) Taróczy óta. Azaz maga a teniszkultúra nincs azon a szinten, hogy ugyanolyan jól felkészítse Fucsovicsot, mint a sportáguk színvonalán sokkal jobban őrködő, a tudástranszfert évtizedeken át tökéletesen megoldó nemzetek.

Ez növeli még inkább teljesítménye értékét – miközben reálisan csupán reménykedhetünk: pályafutásának igazán szép időszaka még csak ezután következik. Viszont erősebb a remény, mint korábban bármikor – ezt értékeljük elsősorban, mert sokkal többet ér, mint egy top 10-es legyőzése.

2020.10.26 21:47:56

Tenisz KLEIN RON

NS-VÉLEMÉNY. Ha valaki a legnagyobb bajban nyújt segítő kezet.

2020.10.13 12:07:25

Tenisz KLEIN RON

A sportág érdeke, hogy a három zseni minél több emlékezetes párharcot vívjon egymással.

2020.10.10 10:18:49

Tenisz T. D.

Djokovics próbálkozott, de nem volt ellenszere • A salakkirály a 20. GS-tornáját nyerte, beérte Federert.

2020.10.11 10:38:41

Tenisz HATÁR DÁVID

Akadozott a gépezet, de a magyar, francia páros a negyedik GS-győzelmét is megszerezte.

2020.10.11 10:02:40

Tenisz KLEIN RON

Iga Swiatek nyáron érettségizett le, sokszor edzett hajnalban, agresszív taktikájával pályafutása első GS-trófeáját emelhette a magasba.