U19 és Csangcsun Jataj

Ha Huszti Szabolcs nem igazolt volna a Csangcsun Jatajba, akkor az U19-es válogatott sem égette volna szénné magát a hazai rendezésű Európa-bajnokságon.

(Sőt, a Ferencváros és a Debrecen sem ért volna el pironkodnivaló döntetlent Máltán, illetve Észak-Írországban, hogy a Győr svédek ellen zakójáról ne is beszéljünk. De most a jövőnk, azaz az U19 a lényeg.)

(Sőt, a Ferencváros és a Debrecen sem ért volna el pironkodnivaló döntetlent Máltán, illetve Észak-Írországban, hogy a Győr svédek ellen zakójáról ne is beszéljünk. De most a jövőnk, azaz az U19 a lényeg.)

Szóval nem, nem bolondultam meg, a kiváló frizurájú és nyilvánvalóan hasonlóan magas Facebook-aktivitású utánpótlás-játékosaink természetesen nem amiatt rúgatták az ellenfelekkel a gólokat a saját csapattársaik helyett, mert a legpiacképesebb magyar futballista az isten háta mögé távozott még több pénzt keresni, viszont a kettő dolog ugyanonnan ered: a magyar labdarúgók mentalitásából, értékrendjéből.

Ahol a külsőségek ennyivel megelőzik a sportszakmai szempontokat, ott ennél jobbra ne is számítsunk.

Huszti Szabolcs egyéni döntését természetesen tiszteletben tartom, nem tartozik elszámolással sem nekem, sem másnak, és mivel a válogatottban a saját döntése alapján már nem játszik, mindez a magyar futballt sem érinti. (Persze a mostani lépése némileg más megvilágításba helyezi azt is, amikor fél éve végleg lemondta a válogatottságot…)

Nem becsülöm le persze a kínai bajnokságot sem, már csak azért sem, mert legutóbb éppen kínai klub nyerte az ázsiai Bajnokok Ligáját (bár én 2005-ben jártam ott BL-döntőn, kb. a gyengébb Európa-ligás csapatok szintjét képviselik, minden tekintetben), de azt azért nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy Huszti Szabolcs 31 esztendősen nem oda való.

Az Oroszországba igazolásával a pénz mellett szakmailag sem volt gond, hiszen a Zenitet friss UEFA-kupa-győztesként európai élcsapatnak tekinthettük, ráadásul bár nem sokat játszott, Huszti mindig emlékezeteset nyújtott, amikor pályára került, példamutatóan küzdve a helyéért. A válogatottból való 2010-es távozása sem vethető csak az ő szemére, de a mostani a lépése alapján némileg újra kell értékelni a korábbiakat, átgondolva Huszti tényleges prioritásait.

No de ennyit Husztiról és álmai csapatáról, mert a lényeg mégiscsak a magyar utánpótlás.

Az az utánpótlás, amelynek bölcsőjéről, a magyar futballakadémiákról nem éppen a legjobb értékelések láttak napvilágot, és sajnos az U19-eseknek nem sikerült rácáfolniuk a kritikákra.

Amikor arról beszélünk, hogy mi a magyar futball legnagyobb baja, akkor az edzők rutinszerűen emlegetik az anyagiak hiányát, de elég elmenni bármelyik utánpótláscsapat edzésére vagy még inkább bármelyik klub toborzójára, hogy lássuk a valódi problémát: a játékosok mentalitását, hozzáállását.

Nincs utánpótlásedző, aki ne igazolhatná, hogy energiái nagy része nem a szakmai képzésre, hanem a gyerekek ösztönzésére, noszogatására megy el. (Azt most hagyjuk is, hogy mi történik aztán akkor, amikor a szakmai képzéssel foglalkozik.) És nem csak akkor kell noszogatni, amikor már a hétvégi meccsekre készül a csapatával – már a fent említett toborzókon is, ahol a korábbi százakkal ellentétben megjelenik például 20-30 gyerek (ebből kéne, teszem azt, 10-et kiválasztani…), és ők sem szakadnak meg, hogy megmutassák magukat, őket is biztatni kell, hogy fussanak, hajtsanak.

És akkor csodálkozunk, hogy egy NB I-es klubvezető inkább igazol egy szerb másodosztályból érkező „öregfiút” a csapatába, minthogy felhozzon egy fiatalt az utánpótlásból, amikor a szerbről legalább annyi látszik, hogy ha bemegy a pályára, akkor az ellenfél tökét is letépi, ha kell?!

Hogy hol, mikor lett ez elrontva? Talán nem is futballspecifikus a probléma, szociológusok szerint a teljes magyar lakosság küszködhet ezzel a Kádár-rezsim puha diktatúrája óta – de most nem a múltba kell tekintenünk, hanem a jövőbe, hogy hogyan javíthatjuk ezt ki.

Eddig is volt rá esély, de elszúrtuk.

Olvastam pár éve egy könyvet, Pálfalvi Gábor tollából, Idegenlégiósok a címe. Nem most adták ki, hanem 1985-ben, vagyis éppen Mexikó előtt, amikor a magyar futball a „csúcson” volt. (A válogatott vezette az európai ranglistát, a Videoton UEFA-kupa-döntőt játszott, az U18-as ificsapat Eb-t nyert.)

Azokról a légiósokról szólt, akik először mehettek ki hivatalosan Nyugatra, a rendszer engedélyével, részben azzal a céllal (az állami valutabevétel mellett), hogy az ő hazahozott tapasztalataik is segítsék a magyar futballt.

Ezek a játékosok mind ugyanazt mondták a könyvben a kinti és a hazai labdarúgás különbségeiről: nem edzenek többet, de azok a tréningek pörgősebbek, élesebbek, már az edzésen is meg kell küzdeni mindenkinek a helyéért, a játékosokkal senki nem lelkizik, csak a teljesítmény számít stb. stb. stb.

1985-ben írták ezt.

Ha megkérdezünk ma egy külföldön játszó magyart, ugyanezt mondja el. Szóról szóra.

Azok a játékosok, akik akkor hazajöttek, már lassan az edzői pályából is kifelé tartanak, de szemlátomást semmilyen változást nem hoztak a tapasztalataik, minden maradt a régiben. Közben meg a világ még messzebbre került tőlünk.

Vagyis bár a fő problémaként a játékosok mentalitását detektáltam, ez nyilvánvalóan nemcsak az egyének, hanem a rendszer hibája is, amely nem képes a produktív szelekcióra és a megfelelő ösztönzésre.

Nincsenek megfelelő motivátorok, és nincsenek olyan példaképek, akikre fel lehet nézni, amikor mondjuk egy kecsegtető ázsiai ajánlat helyett a sportszakmai érdekek mellett döntenek.

Nagyon nagy munka vár még mindannyiunkra.