B. G. 2010.10.23 09:32 Frissítve: 2015.03.26 12:04

Nyilasi totál kiakadt a Fradi-drukkerektől

Nyilasi Tibor, a Ferencváros legendás alakja (játékosa, majd edzője) manapság is szerepet vállal a magyar futballéletben, de már a hetvenes évek közepétől kulcsember volt csapatában, a válogatottban pedig mindjárt az ötödik fellépésén '75-ben öt gólt szerzett Luxemburg ellen. Történetünk idején 25 sem volt még, ám így is túl egy vb-n, nemzetközi kupadöntőn, ilyen-olyan elsőségeken a klubjával – s mert tehetségéhez méltó nagyszerű teljesítményekkel is kirukkolt, persze hogy szerették a szurkolók. Mégis, leginkább az ő „kritikáiktól" sokallt be 1979 őszén, amikor határozottan közölte: elege van, hétköznapi életet szeretne, visszavonul a futballtól. És tényleg eltűnt a pályákról...

 

Nyilasi Tibor

A Ferencváros ritkán veri meg 7–1-re az Újpestet, de 1979 őszén megtette Parádéztak a zöld-fehér fiúk, s köztük a csapat egyik ásza, Nyilasi Tibor is. Néhány héttel később viszont hullámvölgybe került az együttes, amely otthon kapott ki a Volántól. „Nyilasi igyekezett ugyan, de nemigen sikerült neki semmi" – szólt a Népsport értékelése. A meccs utáni héten már azt lehetett hallani, hogy gondok vannak a gárda háza táján.

Aztán következett a pécsi kirándulás, melyen az újonc – és a szezon végén majd sereghajtóként búcsúzó – PVSK 3–1-re legyőzte a belső válság sújtotta bajnokaspiráns fővárosiakat. Friedmanszky Zoltán vezetőedző többek között ezt nyilatkozta: „Tulajdonképpen már a nemzetközi kupaküzdelemben elszenvedet kudarc (kiesés a Lokomotiv Szófiával szemben – a szerző) után érezhető volt az a törés, amely ma szinte alapjaiban megrengette az együttest.

Akiknek ilyenkor az élen lenne a helyük, azok is ott poroszkálnak a bolyban. Vagy még ott sem! Nyilasira például egyáltalán nem számíthatok, hiszen nem edz, vizsgáira és idegi fáradtságra való hivatkozással. Hogyan és mikor rendeződik az ő dolga, még nem tudom. Nehéz időszak előtt állunk."

Innentől adjuk át a szót a korabeli NS-cikknek, amely október 23-i helyzetjelentést adott, egyúttal Várkonyi Sándor egykori kollégánk révén „lelkizett" is kicsit különös történetünk főszereplőjével.

Harót János ügyvezető elnök elismételte korábbi nyilatkozatát, miszerint a Volán-mérkőzés után két labdarúgó, Nyilasi Tibor és Ebedli Zoltán megkereste őt. Ebedli közölte, hogy nem kíván tovább a Ferencvárosban játszani, Nyilasi pedig azt, hogy be akarja fejezni aktív sportpályafutását. Hasonló bejelentést a vb után is tett már. A mostani elhatározásához döntő mértékben járult hozzá, hogy sok negatív hatás érte, s mindez idegileg nagyon megviselte.

A labdarúgó-szakosztály vezetősége az ügyvezető elnökkel való konzultáció után úgy döntött, időt ad a játékosnak elhatározása felülvizsgálatára, valamint arra, hogy idegileg is rendbe jöjjön. Nem alkudozni akarnak a fiatalemberrel, nem könyörögnek neki, mindössze módot akarnak adni, hogy meghányja-vethesse elhamarkodott döntését.

Most csütörtökig kapott haladékot, akkor kell nyilatkoznia végérvényesen: játszik-e tovább, vagy valóban abbahagyja a futballt. Ebedli dolgát nem is kellett tárgyalni, hisz a középpályás már a másnapi edzésen ott volt és – maradt!

Milyen válaszra készült fel a vezetés? – kérdeztük Harót Jánost. „Annak örülnénk, ha Nyilasi továbbra is a futballt választaná. Ha így lesz, hozzásegítjük, hogy mihamarabb rendbe hozza magát és visszailleszkedjen az együttesbe. De természetesen tudtára adjuk elvárásainkat is! Ha kitart eredeti álláspontja mellett, s abbahagyja az aktív sporttevékenységet, akkor – mert mást nem tehetünk – tudomásul vesszük a bejelentést. Az asztal lábához nem köthetjük oda..."

A szakosztályelnök, Mászáros József rábólintott: „Ha nem húzza vissza a csapatnak, a társaknak, a klubnak és a játéknak a szeretete, akkor amúgy is kár a fáradtságért." És mi van, ha meggondolja magát és marad? Az ügyvezető elnök a vezetőedzőre nézett. Friedmanszky csendesen megjegyezte: „Két hétig nem edzett, tehát van mit bepótolnia..."

Noha a válogatott középpályás az edzéseket kihagyja, ki-kijár a pályára. Kedden is ott volt. Az öltözőben, a bejárat melletti kis asztalka előtt ült és telefonált. Miután befejezte, készséggel vállalta a beszélgetést.

– Végleges az elhatározás, Tibor?
– Igen. Így döntöttem. Végleg abbahagyom a futballt.

– És miért?
– Annyi keserűség, sértés ért az elmúlt időben, amennyit már egyszerűen nem tudok elviselni.

– Honnan? A nézőtérről?
– A javát onnan kaptam. Tudom, egy játékos ne a bekiabálásokra füleljen, hanem a játékkal törődjön. Így kellene, de sajnos ma már szinte képtelen vagyok nem odafigyelni az ócsárlásra. Ha idegenben játszunk, s az ottani nézők sértegetnek, az sem esik jól, de még valahogy megértem, elviselem. De itthon, saját szurkolóktól hallani a pocskondiázást, a szitkok özönét, ez sok! Már akkor remeg a lábam és a gyomrom, amikor melegíteni indulunk...

– Én is hallottam jó néhányat ezekből a bekiabálásokból, de hallottam azokat a rigmusokat is, amelyeket annak idején Nyilasi Tibor dicsőítésére faragtak a nézők. Amikor jól ment a játék. Egy futballistának mindent el kell viselnie. A dicsőséget éppúgy, mint a szidalmakat!
– Így lenne ideális, de képtelen vagyok túltenni magam rajta. S mivel az utóbb időben a sértésből kaptam többet, sőt jóformán csak ebben volt részem, számvetést kellett készítenem. Támaszt sehonnan sem kap az ember, a balsikerekért mindig csak három-négy játékos kapja a szemrehányást, s ez elviselhetetlenül igazságtalan.

– Ha edző lennél, nem a kulcsembereidtől várnád a legtöbbet? Nem azoknak kell szerinted is az élen járniuk?
– De, igen.

– Na látod! S a kulcsembereknek, a vezéregyéniségeknek kell a nehéz napokban is megmutatniuk, hogy legények a talpukon. Azoknak kötelességük erőt, hitet önteni a többiekbe, hogy mielőbb kikászálódjon a csapat a hullámvölgyből. Ilyenkor visszavonulni nem más, mint megfutamodni az igazán nagy feladat elől!

– Sajnálom, de nem tudok mást mondani, mint hogy nyugalomra, hétköznapi életre vágyom – hajtotta le a fejét. – Mint a többi ember, s nem akarok állandó célpontja lenni senkinek. Mert hihető vagy sem, én mindig úgy készültem a mérkőzésekre, ahogyan kell! Nem ittam, nem maradtam ki, a moziba sem jutottam el. És mégsem ment mindig úgy, ahogyan szerettem volna. Tulajdonképpen azt a súlyos sérülést sem pihentem ki istenigazából: amint tehettem, beálltam a sorba. Bárcsak mindig jól játszhattam volna! Mert nekem a gyengélkedést se bocsátják meg.

– Ne hidd! A szurkoló hamar felejti a rossz napokat is. Nálunk már akkor is boldog, ha akarást, lelkesedést, igyekezetet lát. Néhány jó játékkal egy-kettőre visszalophatnád magad a labdarúgást szerető fradisták szívébe. Huszonnégy éves vagy, a sportrajongók sokat várnak még tőled, s te, valljuk be: még adósuk vagy!
– Nem tudok törleszteni, mert végleges az elhatározásom: visszavonulok. Tudom, sokan nem hiszik el, hogy meg tudok állni a lábamon mint egyszerű civil ember is, de tévednek. Nem félek a munkától. Elvégeztem a vendéglátó-ipari technikumot, van tehát szakma a kezemben. Azt is jól tudom, hogy ott, abban a szakmában annyi pénzért, amennyit a futballpályán megkerestem, nagyon meg kell majd dolgozni. De – vállalom!

– Úgy hallottam, most kapnál lakást?
– Igen. Nagyon széphez segítenének. Ezek után, persze, nem lesz semmi a dologból, de ez így van rendjén. Én sem adnám oda az ő helyükben. Mégsem játszom tovább! Egyébként úgy érzem, így tisztességes. Most abbahagyni, nem pedig azután, ha már megkaptam azt a lakást.

– És a klubszeretet? A Ferencvároshoz való ragaszkodás?
– Az FTC-t nagyon szeretem és itt szeretnék maradni. Bármilyen funkciót elvállalnék a csapat mellett, esetleg foglalkozhatnék a legapróbb gyerekekkel. Csak az aktív játékot akarom abbahagyni.

– Csütörtökön is ez lesz a válaszod?
– Igen. Én nem vagyok olyan ember, aki ma ezt mondja, holnap meg mást.

Nem csoda tehát, hogy miután két nappal később, 25-én reggel az Üllői úti klubházban megtörtént a két fél „végső" beszélgetése, Nyilasi az alábbi szövegű levelet adta át az egyesület vezetőségének:

„Tisztelt Elnökség! Azzal a bejelentéssel fordulok Önökhöz, hogy labdarúgó-pályafutásomat a mai nappal befejezem. Elhatározásom oka: egészségi állapotom az utóbbi időben megromlott és ezért úgy érzem, a követelményeknek nem tudok teljes mértékben eleget tenni. Átigazolási szándékaim nincsenek, és ha Önök esetleg úgy gondolják, társadalmi munkában az FTC rendelkezésére állok. Tisztelettel: Nyilasi Tibor."

Válaszul az FTC és a futballszakosztály ezt a nyilatkozatot tette közzé:

„Nyilasi Tibor idény közbeni döntése, amely egy hosszabb folyamat, egy korábbi elhatározás következménye, nehéz helyzetbe hozta egyesületünket, játékostársait, de a magyar labdarúgást is. Szándékát minden igyekezet ellenére sem sikerült megváltoztatni. Fiatal, ereje teljében lévő labdarúgó szakítja meg pályafutását, aki képességeivel adósa marad önmagának és klubjának egyaránt. Ezt az adósságot törleszteni lehet, de csak egy módon: zöld-fehérben, az FTC-pálya gyepén, jó játékkal. Ha elhatározásában eljut idáig, kapuink nyitva várják..."

A fenti, pontban 31 évvel ezelőtti interjú készítőjének kommentárja: „Bevallom, sajnálom a fiút! Sajnálom, hogy eltűnik a futballpályáról, és sajnálom azért, hogy az első igazi megpróbáltatások ilyen könnyen megtörték, feladásra késztették. Sajnálom, mert minden jel arra vall, hogy a vele foglakozó felnőttek nem úgy készítették fel az életre, ahogyan kellett volna.

Nem vértezték fel elég kitartással, akaraterővel, igazi küzdőképességgel! Nem tudatosították benne az áldozatvállalás örömét, nem tették próbára állhatatosságát. Pedig az élet sem lesz kíméletesebb hozzá, ott is érik majd kudarcok, balsikerek, és – onnan nem lehet ilyen könnyen visszavonulni!

Nyilasi Tibor sokat kapott a labdarúgástól. Bő kézzel jutott neki a sikerből, az elismerésből. Most elkövetkezett az életében egy nehezebb szakasz, amikor rádöbbenhetett arra, hogy a közéleti szereplés sem csak ünneplésből áll, s mindez mindjárt a megfutamodás gondolatát ébresztette nála. Kemény ember az, aki tartja a szavát, de az igazi sportember a pályán bizonyít! Ott mutatja meg, mennyit ér, mennyire szereti egyesületét és milyen áldozatokra képes érte!"

A tények: az őszi szezonban Nyilasi már nem játszott. A tavaszi évad elején a Fradi tartalékcsapatában viszont már szerepelt, és a második körben megrendezett Tatabánya–Ferencváros bajnoki kapcsán a zöld-fehérek ügyvezetője a következőt mondta erről: bár szükség lenne Nyilasi játékára, tartani akarják magukat az eredeti tervhez, vagyis legalább háromheti edzés után, saját pályán szándékoznak az élvonalban ismét harcba vetni a 32-szeres válogatott játékost.

A harmadik (összesítésben 20.) fordulóban pedig március 15-én: FTC–Salgótarján 1–0, az illetékesek által a télen jobb belátásra bírt Nyilasi szerezte az egyetlen gólt, és „játékán nem látszott meg a hosszú kihagyás, találata pedig győzelmet jelentett csapata számára."

Észrevétel: manapság, a bulvármédia korában sokkal nagyobb publicitást és visszhangot kapott volna az ország első számú futballsztárjának ez az egész sztorija – az akkori sajtó még egész kíméletesen bánt a játékossal, legalábbis napjaink viszonyaihoz képest.

Utóélet: ha Nyilasi nem gondolta volna meg magát, ő és futballunk – a már előzőleg begyűjtött élvonalbeli elsőségen (és jó pár dobogós helyezésen), három MNK-trófeán és két másik finálén, illetve a KEK-döntőn túl – szegényebb lenne további 38 válogatottsággal (a 70-ből) és azokon 15 góllal (az összesen 32-ből), egy újabb vb-részvétellel (ahol máig élő rekordot érően 10–1-re kiütöttük Salvadort, majd pár perc híján bejutottunk a legjobb 12 közé), két NB I-es ezüsttel és egy aranyéremmel (1980–1981), utóbbi szezonban a gólkirályi címmel, egyben európai Ezüstcipővel (30 találattal), valamint az Év labdarúgója-díjjal, három Toldi-vándordíjjal, egy Európa-válogatottsággal és valószínűleg a FTC örökös bajnoka címmel is.

Ezenkívül ötévnyi profiskodással az Austria Wienben, rögtön az első idényben osztrák gólkirályi trófeával (26 találattal), három ottani első és két második hellyel, egy kupadiadallal és két másik döntős szerepléssel, egy-egy BEK- és UEFA-kupa-negyeddöntővel, no meg a bécsi Pro Urbe-díjjal.

És akkor még a Fradi-vezetőedzői poszt lehetőségéről, és az ennek folyamán elnyert egy aranyéremről, három második és egy harmadik helyről, a három MK- és egy Szuperkupa-trófeáról, valamint a mindezek révén is kiérdemelt Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjéről még nem is beszéltünk. Meg a különböző egyéb betöltött sportfunkciókról, a szakkommentátori munkáról, a szurkolók nosztalgiájáról, a „Bólints, Tibi" rigmus örökbecsűvé nemesedéséről...

Az ember, az élet, az emberélet olykor furcsa kanyarokat vesz, és a régi bölcsesség úgy szól: tévedést belátni, jó döntést hozni is „jobb későn, mint soha"...

 

 

1959-ben e napon számolt be arról a Népsport, hogy párizsi jelentések szerint öt nappal korábban Boughéra El Ouafit, az 1928. évi amszterdami olimpia maratoni futóbajnokát és nővérét örökösödési ügyből eredő családi viszálykodás miatt megölték. Mindkettejüket valószínűleg valamelyik családtag lőtte le, szóltak a hírek. Ma már ezzel szemben azt találjuk az életrajzában, hogy az Algéria függetlenségéért harcoló Nemzeti Felszabadítási Front tagjai gyilkolták meg egy kávézóban, amiért nem akarta őket támogatni... Az észak-afrikai arab országban született El Ouafi amúgy ötkarikás diadala után évtizedeken át teljesen elfelejtve és nagyon rossz körülmények között élt, és a L'Équipe című tekintélyes sportlap hívta fel rá a figyelmet, amikor az 1956-os melbourne-i játékokon honfitársa, az ugyancsak algériai származású Alain Mimoun is megnyerte a maratonit.

1969-ben e napon államfői közbenjárásra szabadon engedték Néstor Combint! A labdarúgó-világkupa (vagy Interkontinentális-kupa) Buenos Aires-i visszavágóján előzőleg a címvédő Estudiantes La Plata mérkőzött meg a Milannal, és bár 2:1-re nyert, összesítésben 4:2-re alulmaradt a lombard klubbal szemben. Érdemes majd a meccsre is visszatérni, de előbb a politikai fejleményekről: az argentin rendőrség a találkozó után fogta magát és letartóztatta az olaszok argentin származású, francia állampolgárságú csatárát, mondván, a játékos már (bőven...) elmúlt 20 éves, mégsem töltötte még le a dél-amerikai országban fennálló rendelkezések szerint kötelező katonai szolgálatát. Minden tiltakozás hiábavaló volt, Combint repedt orral, összezúzott arccal (azaz a találkozó „emléknyomaival") bevitték a rendőrségre, ahonnan csak Juan Carlos Ongania tábornok, egyben köztársasági elnök parancsára engedték haladéktalanul szabadon. Persze ennyivel nem úszta meg az izgalmakat: a Milan különrepülőgépe már indult volna sietve haza a katonai junta által uralt országban lejátszott brutális mérkőzést követően, amikor útlevélvizsgálat címén az utolsó pillanatokban még lehívták a fedélzetről Combint. Ám e próbálkozásra reagálva a Milan futballistái közölték, hogy „társuk nélkül soha", mármint nem utaznak így el, végül aztán nagy nehezen magukkal vihették a támadót is. Ami pedig az összecsapást illeti: a helyi lapok szerint Argentína a trófea mellett a becsületét is elvesztette azzal, hogy a mindenáron való győzni akarás elképesztő durvaságokra sarkallta a La Plata-i játékosokat. Elképzelhetjük, micsoda jeleneteket produkálhattak, ha a perui bíró 45 ezer fanatikus szurkoló előtt kétszer is kénytelen volt kiállítani a házigazdák egy-egy emberét: előbb a Pratiba ismételten belerúgó Manerót (67. perc), majd a Combint megrúgó és ököllel még arcon is vágó Suárezt (84. p) küldte le idő előtt a pályáról. A sértettek egyike sem tudta folytatni a játékot. Az eredmény egyébként már a szünet előtt kialakult, amikor Nereo Rocco csapatából az ugyancsak legendás Rivera megszerezte a vezetést a látogatóknak, ám a szünet előtti percekben az argentinok percek alatt fordítottak. A második játékrészben már nem esett újabb találat, hiába küzdöttek egyre dühödtebben a vendéglátók – maradt a 2:1.

1989-ben e napon jelent meg az NS-ben a görög labdarúgó-válogatott kerete, amellyel a dél-európai ország a hazánkban sorra kerülő barátságos válogatott mérkőzésre készült. Antonisz Georgiadisz, a vendégek szövetségi kapitánya kényszerhelyzetbe került, ugyanis hazája szövetségének döntése értelmében le kellett mondania a három ottani nagy klub (Olympiakosz, Panathinaikosz, AEK) legjobbjairól. Az indok: a zsúfolt program miatt az említett együttesek játékosai túlterheltek. (Más kérdés, hogy ez a határozat nem vonatkozott a Görögországban légióskodó magyar futballistákra, így Détári, Fitos és Boda is hazajöhetett, hogy kenyéradóinak válogatottja ellen szerepeljen...) Mindezek után igen kínos volt, hogy Bicskei Bertalan legénységének nem sikerült visszavágnia a Mezey György-féle együttes egy évvel azelőtti athéni 0–3-áért, sőt egy szégyenletesen gyenge meccsen – a válogatotthoz nem méltó szerepléssel (még úgymond elfogadható egyéni teljesítmény is csak elvétve akadt...) – játszott 1–1-et a hellénekkel. A végeredmény egy második félidő eleji gyors Szekeres, Borbokisz gólváltással alakult ki. Szövetségi kapitányunknak már csak egy mérkőzése volt ezután a nemzeti csapatnál töltött első megbízatása alatt – a spanyolországi 0–4 a sevillai vb-selejtezőn.

1999-ben e napon több nagy meccsre is sor került a Premier League-ben. A Chelsea–Arsenal londoni derbi első félidejében nem sok minden történt, leszámítva, hogy a hazai pályán ritkán kezdő norvég Flo a tizennyolcadik olyan bajnokiján, amelyen már az elejétől szerepet kapott a Stamford Bridge-en, megszerezte a második gólját. Az első játékrész után úgy tűnt, beválik Gianluca Vialli rotációs politikája, és nem veszít a csapat azzal, hogy Poyet és Zola csak a cserék között üldögél. Ugyanakkor az „ágyúsok" támadósorából hiányzott a sérült Bergkamp, és a kilenchetes kihagyás után visszatérő Petit sem futballozott csúcsformában. Szünet után is a Chelsea kezdett jobban, s az 52. percben Petrescu már kétgólosra növelte az előnyt. A hajrára azonban alaposan megváltozott a meccs képe: Kanu ugyanis egyszerűen megtáltosodott! Az utolsó negyedórában mesterhármassal sokkolta a házigazdákat (2–3)! A Chelsea ebben a szezonban addig még gólt sem kapott otthonában bajnokin – most meg igen rosszkor, ráadásul csőstül... Eközben egy másik fővárosi stadionban, a White Hart Lane-en a vendég Manchester United Giggs révén vezetést szerzett, és okkal érezte úgy, hogy nagy baj már nem lehet, mivel 1993 óta nem bukott el vezetésről élvonalbeli találkozót. Ám a Tottenham még a szünet előtt fordított Iversen, illetve a Ginola beadását saját kapujába fejelő Scholes öngólja révén, majd a második félidőben Alex Ferguson mester előbb egy sárga lap után lehívta a pályáról a magaviselete miatt akkoriban sokat bírált Beckhamet, aztán tehetetlenül nézte, hogy Carr a 71. percben egy harmincon túlról Bosnich kapujába zúdított álomgóllal bebiztosítsa a Spurs 3–1-es sikerét. Az MU egy évvel korábban is ugyanennyire kapott ki ugyanott – most ráadásul mindez néhány nappal azután történt, hogy a BL-ben (címvédőként) is alulmaradt Marseille-ben (ilyen, hogy egy héten belül kétszer is veszítsen, a nevezetes triplázást hozó előző idényben egyszer sem történt vele – ám ettől függetlenül a szezon végén megint a „vörös ördögök" értek majd célba elsőként a PL-ben, fölényesen megelőzve Arsene Wenger Arsenalját). 

2009-ben e napon Jean Todtot választották meg a Nemzetközi Automobil-szövetség (FIA) új elnökévé, mivel 135 igen, 49 nem és 12 tartózkodás vagy érvénytelen szavazat mellett ő nyerte meg a voksolást a másik jelölt, a korábbi egyszeres ralivilágbajnok és négyszeres Dakar-győztes finn Ari Vatanen ellen. A francia sportvezető az őt nyíltan támogató brit Max Mosley utóda lett, aki a nyáron az új Concorde-szerződés aláírásáért cserébe ígérte meg a Formula–1-es csapatoknak, hogy nem jelölteti magát újra. A négy esztendőre mandátumot szerző Todt, aki a Ferrari sikeres csapatfőnökeként vált igazán ismertté, de a rali-vb-nek és a Dakarnak is aktív résztvevője volt annak idején, a következőket mondta a rá bízott szervezetre váró kihívásokról: „A gazdasági világválság ellenére az előrejelzések szerint az autósok száma 2050-re megháromszorozódik. Az új korosztályoknak lehetőségük lesz élvezni a mobilitást, amelyet az autó kínál, és az FIA feladata, hogy a biztonságos, fenntartható és megfizethető mobilitáshoz való jogot megvédje. Ezzel párhuzamosan könnyebben elérhetővé kell tennünk az autósportot, hogy minél több ember szórakozásává és szenvedélyévé váljon." A Ferrari volt F1-es csapatfőnökének megválasztásához a Formula–1-es istállók szövetsége, a FOTA nevében Luca di Montezemolo, a maranellóiak elnöke gratulált, hangsúlyozva, hogy a száguldó cirkuszra új korszak vár, amelyben a sportág hitelességének visszaállítása és az F1 népszerű jellemzőinek megőrzése lesz a legfontosabb.