Kösz, király! Az indián sztár örök fájdalma

BAKOS GÉZABAKOS GÉZA
Vágólapra másolva!
2011.10.24. 10:21
null
Jim Thorpe a sporttörténelem egyik legendás alakja
Ma egy olyan sportolóra emlékezünk, aki versenyzőként is a legnagyobbak közé tartozott, a sokoldalúsága még elképesztőbb volt – de valljuk be: ha nem alakul olyan szomorúan a sorsa, ha nem jelentené a neve ma is a méltánytalanság szinonimáját, mára már sokkal kevesebben ismernék az életét.

„Uram, ön a világ legnagyobb sportolója!" Az 1912-es stockholmi olimpián V. Gusztáv, a sportszerető svéd államfő így fejezte ki az elismerését egy magas, erős, széles vállú amerikai atlétának, amikor átadta neki a tízpróba aranyérmét. A nevezetes szavakra a friss győztes nem kevésbé legendás módon válaszolt: „Kösz, király!"

A 24 éves Jim Thorpe ekkoriban állt sikereinek tetőfokán. Az eredetileg Jacobus Franciscusra keresztelt atléta meglehetősen alulról indult: apja félig ír, anyja félig francia származású volt – amúgy pedig mindketten (római katolikus) indiánok. A kis Jim, merthogy valójában mindenki így hívta, tőlük kapta másik nevét is, amely úgy hangzott: Wa-Tho-Huk. Ez szók-meszkvaki nyelven annyit tesz: Fényes Ösvény.

A vadnyugat hőskorában és közelségében született kisfiú 1888-ban, egy oklahomai rezervátumban látta meg a napvilágot, és kicsi korában elveszítette az ikertestvérét. Már ezt is nehezen dolgozta fel, de még mielőtt nagykorúvá vált volna, el is árvult.

Szerencsére mégsem kallódott el – bár a családi tragédiák és az ezekből fakadó búskomorsága miatt eleinte többször is ott hagyta az iskolát; volt, hogy tinédzserként elszegődött cowboykodni egy ranchre –, és a helyi iskola után előbb Kansasbe, végül a távoli Pennsylvania államba ment tanulni, ugyancsak indián iskolába. Utóbbi, a carlisle-i ipari főiskola az őslakos kisebbség integrálása érdekében államilag létrehozott kiemelt tanintézmények egyike volt, és Thorpe számára elhozta a felfedezését.

Hamar kitűnt ugyanis a tehetségével kosárlabdában, baseballban, ám legfőképp amerikai futballban (mindemellett a sokoldalú fiatalember lacrosse-ban és társastáncban is csillogtatta a tudását...). Ami a tojáslabdás sportágat illeti, a karrierjét elindító edző, Glenn Scobey „Pop" Warner először nem akart neki esélyt adni ebben a sérülésveszélyes műfajban – másra „tartogatta" –, de ő csak kiharcolta magának a lehetőséget, és mindenkit megdöbbentett az ügyességével.

JIM THORPE – EGY ELKÉPESZTŐ ÉLETÚT KÉPEI

Országos hírnévre 1911-ben tett szert, amikor az egyetemek ékköve, a tekintélyes Harvard legjobbjai ellen tulajdonképpen egyedül nyerte meg (18–15) csapatának a meccset. De más alkalmakkor is tarthatatlan volt, elképesztő eredményeket ért el, ráadásul különböző posztokon. Előfordult, hogy 97 méteres futása végén produkált touchdownt – azon a mérkőzésen amúgy a hadsereg részéről a későbbi elnök Dwight Eisenhower meg is sérült, amikor (sikertelenül) szerelni próbálta a félvér klasszist.

Thorpe igazi kedvence tehát a futball volt – két esztendő végén beválasztották az összamerikai válogatottba! –, az is maradt mindig, és az atlétika gyakorlatilag csak hobbit jelentett számára. Ez a karrierje úgy kezdődött, hogy még a carlisle-i évei elején utcai ruhában, kezdetleges technikával túlugrotta (180 cm) magasban a suli házi bajnokát. Warner felismerte a képességeit, és nemsokára a főiskolai viadalokon már rendre több „műfajban" is benevezte, ő meg, olykor mint egyszemélyes csapat, aratta a babérokat.

A legnagyobbat azonban nemzeti mezben. Stockholmban először megnyerte az ötpróbát úgy, hogy négy számban is első lett. Gerelyhajításban „csupán" harmadik; meg kell viszont jegyezni, hogy 1912 előtt sosem használta ezt a szert.

Itt amúgy többek között Avery Brundage, a későbbi NOB-elnök, az amatörizmus élharcosa is társa volt az amerikai atlétikai keretből, míg a győzelméért járó medáliát egy másik neves személyiség, a (lenini forradalom Romanov-ellenes bosszújának majdan egész családjával együtt áldozatául eső) II. Miklós orosz cár adta át neki.

Thorpe ezután a tízpróbában közel 700 pontos előnyel, ragyogó világcsúccsal diadalmaskodott. Talentumára jellemző, hogy fénykorában legerősebb számai közül magasugrásban 196 cm volt a legjobbja, 110 gáton pedig kerek 15 másodpercet futott – speciális tréningek nélkül! Csak találgatni lehet, hogy a mai edzésmódszerekkel milyen teljesítményekre lehetett volna képes...

Hazatérte után otthon nemzeti hősként ünnepelték – lásd: a világ első számú sportolója –, és például neki is része volt a legnagyobbaknak kijáró, „papírfecniesős" fogadtatásban a Broadwayen. A dicsősége azonban nem tartott sokáig. Néhány hónappal később egy szenzációhajhász hazai újság felfedezte, hogy még 1909-ben, a nyári szünidőben egy másodosztályú baseballegyüttesben játszott, és havonta körülbelül 60 dollárt kapott (más források szerint a 35 dolláros heti alapfizetése mellé mérkőzésenként 2 dollárt).

Ez egyáltalán nem számított egyedi esetnek: az egyetemi sportolók jelentős része ugyanezt tette – csak éppen álnév alatt. Thorpe meg nem. Ő nem variált ilyesmivel. Arról meg fogalma sem volt, hogy mindezzel vét a „szent" amatőr szabályok ellen.

Amikor az ügy kipattant, levelében a következő szavakkal ismerte be a kihágást: „Remélem, részben magyarázatot ad a tettemre, hogy csak egy indián iskolás voltam, aki semmit sem tudott arról, hogy mennek az efféle dolgok. Nem tudtam, hogy amit teszek, az rossz, hiszen a többi társamtól is ezt láttam."

Az Egyesült Államok fő sportszövetsége, az AAU (Amerikai Atlétikai Unió) egyik buzgó vezetője azonban azonnal vizsgálatot indított, melynek végén – a mentegetőzést figyelmen kívül hagyva – könyörtelenül kitaszították az amatőrök mezőnyéből a lenézett „rézbőrűt". Sőt, jelentést küldtek a NOB-nak, amely 1913 májusában megfosztotta a versenyzőt a bajnoki címeitől, törölte az eredményeit, és vissza kellett adnia az aranyait is.

Ezt a megalázást Thorpe sohasem heverte ki. Azzal együtt sem, hogy különböző profi csapatsportokban még hosszú évekig tízezrek ünnepelték őt nagyszerű játékáért. Például leszerződött az MLB-be, és első klubjával (NY Giants) világkörüli bemutató turnéra indult, amelyen vitathatatlanul ő volt a fő sztár: mindenki látni akarta, s ez jelentősen megdobta a jegybevételeket. Fogadta még a brit király és a pápa is!

Utóbb sok esztendőn át szerepelt a csúcsligában, több-kevesebb játéklehetőséggel, de eggyel alacsonyabb szinten (a „másodosztályban") még a húszas években is elütögetett. Legnagyobb trófeájaként 1916-ban a Cincinnati Reds színeiben megnyerte a World Seriest!

A (világ)elsőség értékét növeli, hogy közben 1915-től amerikaifutballistaként is az elithez tartozott: a Canton Bulldogsszal négy éven belül háromszor is élen zárt. Azért nem írhatjuk, hogy NFL-győztes, mert annak közvetlen elődjét csak 1920-ban alapították meg (többek között az ő klubja részvételével), majd két esztendővel rá létrejött a ma is ismert bajnokság.

Abban is játszott eleinte, sőt egy ideig párhuzamosan edzősködött és még vezetői posztot is betöltött. Sok idővel később mindezek elismeréséül beválasztották az NFL Hírességek csarnokába – ahogy mellesleg az atléták és az amerikai olimpikonok Hall of Fame-jébe is...

Pályája vége felé egy csak indiánokból álló csapatban szerepelt, majd egy hasonló jellegű, etnikai alapon összehozott utazó kosárlabdagárda egyik látványossága is volt.

Rendkívül sokoldalúságának tehát jó néhány tanújelét adta, de még a sikerek sem vigasztalták meg. (Amit nyilván az sem könnyített, hogy – főleg még a diákévei alatt – a negatív megkülönböztetést is gyakran el kellett viselnie a származása miatt. Hol járt még akkor az Egyesült Államok az indiánok egyenjogúságának elismerésétől...).

Thorpe keserű, meghasonlott ember lett. Sportpályafutásának befejezését követően többször próbált igazságot szerezni magának, de eredménytelenül. Az amerikai közvélemény azonban nem felejtette el, időről időre felelevenítette a szomorú esetet. Így például az életéről 1951-ben film is készült, melynek Burt Lancaster játszotta a főszerepét, és nem más, mint a Casablancát is jegyző magyar származású Kertész Mihály (Michael Curtiz) rendezte.

Ebben az alkotásban amúgy kapott egy kis szerepet, és az ilyesmire rá is szorult, mert ahogy idősödött, egyre nehezebb körülmények között élt, családja (első két feleségétől négy-négy gyermeke született) eltartása érdekében nagyon sokféle munkát elvállalt.

Egy súlyos betegségen, illetve több infarktuson is átesett, és drámai kontraszt, hogy miközben 1950-ben – közel 400 sportújságíró, valamint kommentátor szavazata alapján – a 20. század első felének legnagyobb sportolójává választották, napi anyagi gondokkal (és sajnos a vége felé az alkohollal) küszködött.

Néhány barátja igyekezett segíteni rajta, de 1953 tavaszán, 65 esztendősen így is teljesen elszegényedve vitte el egy újabb szívroham – Los Angeles egyik elővárosában, kölcsön lakókocsiban. Szemtanúk állítása szerint még haldokolva is azt mondta: „Adjátok vissza az érmeimet!"

A hetvenes években mozgalom indult az országban Jim Thorpe rehabilitálása érdekében – talán nem egészen függetlenül attól, hogy 1972-től már nem a régi szabályok betartatása szempontjából végletekig szigorú Brundage volt a NOB elnöke... Az AAU 1973-ban visszaamatőrösítette az atlétát, és 1976-ban Gerald Ford, az akkori államelnök is támogatta a Nemzetközi Olimpiai Bizottsághoz intézett kérelmet.

A morbid az, hogy több mint hatvan évvel korábban hiába volt Thorpe vétkes az amatőrökre (vagyis az ötkarikás indulókra) érvényes előírások megsértésében, a kizárása is szabálytalanul történt. Az 1912-es játékok szabálykönyve szerint ugyanis mindenfajta óvás beadási határideje a záróünnepség utáni 30. napon lejárt. Az első újsághírek márpedig ez után hat hónappal kezdték bolygatni a bajnok baseballos múltját...

Mindenesetre a tekintélyes patrónusokat is szerző mozgalom hátszele, valamint a jogtalan kizárás bizonyítékai már elég nyomósak voltak, de így is hat évnek kellett eltelnie, mire a NOB végrehajtó bizottsága Lausanne-ban teljes elégtételt szolgáltatott.

A Népsport 1982. október 24-én adott hírt arról, hogy a nem sokkal azelőtt meghozott döntés értelmében a versenyző ismét kétszeres olimpiai bajnoknak minősül, és hogy az aranyérmeit 1983 januárjában majd személyesen Juan Antonio Samaranch elnök adja át – sajnos már csak a hős gyermekeinek.

A RÓLA KÉSZÜLT FILM REKLÁMJA

Milyen kár, hogy Fényes Ösvény, a modern sport történetének egyik legjelentősebb, legtehetségesebb és legtragikusabb alakja mindezt már nem érhette meg, bármennyire is vágyott rá. Az pedig még boldogabbá tehette volna, hogy amikor az előző évezred végén megszavazták immár az egész múlt század legnagyobb sportolóit, harmadik lett a baseballsztár Babe Ruth és a kosarasfenomén Michael Jordan mögött.

Ugyanebben az időben, azaz 1999-ben amúgy egy még emelkedettebb fórum, az amerikai képviselőház határozatban nevezte Jim Thorpe-ot „Az évszázad amerikai sportolójának". Őt, a régesrégen meghalt – de nem feledett! –, egykor szegény árvaként felnövő indiánt.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik