BAKOS GÉZA 2010.10.20 10:09 Frissítve: 2014.02.22 01:35

Komant beválasztották az álomcsapatba

Koman Vladimirt évek óta számon tartottuk mint ifjú labdarúgó-reménységeink egyikét, ám egészen tavaly őszig ő is kicsit Németh Krisztián árnyékába szorult. Azonban a nagy sikerű egyiptomi U20-as világbajnokságon Gulácsi Péterrel együtt bronzérmes csapatunk legjobbja volt, sőt a torna egyik sztárja, és játéka mellett az egyénieskedést messziről kerülő „szelíd" profizmusát is megkedvelte az ország. Olasz kölcsönklubjában is ekkortól kapott több lehetőséget. Azt pedig épp az elmúlt hetekben, immár a felnőttválogatott stabil embereként láthattuk tőle, hogy a fejlődése töretlen.

Koman a szurkolók egyik kedvence lett (Fotó: Szabó Miklós - archív)

Pontosan egy évvel ezelőtt, 2009. október 20-án hozták nyilvánosságra, hogy egy magyar is tagja lett az Egyiptomban megrendezett U20-as labdarúgó-vb álomcsapatának. Amint arra már számítani lehetett, Koman Vladimir került be a legjobbak közé.

A világbajnok Ghána és az ezüstérmes Brazília három-három futballistát delegált ebbe az alakulatba (leginkább előbbiek neve csenghet azóta ismerősen: Ayew, Inkoom, Adiyiah), míg a meglepetéscsapatnak számító Magyarország és a szintén elődöntős Costa Rica ugyanúgy egyet, mint másik három együttes, konkrétan Dél-Korea, Német- és Olaszország. (Csendben jegyezzük meg: a bronzmeccsen is látott, a mieink által „kissé" elszomorított Esteban Alvarado bár nagyszerűen védett, mi mégis az összesen hat tizenegyest hárító Gulácsi Pétert láttuk volna szívesen e gárda kapujában is...)

Nézzük át röviden, hogyan jutott el eddig az elismerésig a középpályás, hogy aztán meglássuk, merre tartott onnan tovább. 1989-ben Ungváron született ukrán (sőt akkor még hivatalosan: szovjet...) családba, de gyerekkorától Szombathelyen nevelkedett. A Haladásnál már 15 évesen bemutatkozott a felnőttek között az NB II-ben, sőt 2004 őszén a Kecskemét ellen az első bajnoki gólját is megszerezte! Persze, hogy amint lehetett, vitték a menedzserek és a külföldi klubok.

Így került 2005 nyarán a tekintélyes múltú Sampdoriához, ahol a fiatalok között pallérozódott, mígnem 2007 tavaszán debütálhatott a Serie A-ban is. Legelőször mindjárt kezdőként játszhatott, és a Torino ellen 1–0-ra megnyert áprilisi meccsen ő adta az összecsapás egyetlen találata előtt a gólpasszt! Ezután még háromszor kapott szerepet.

A 2007–2008-as szezont a tartalék (Primavera) csapatban töltötte, amellyel bajnokságot és kupát nyert. A siker Komannak is köszönhető volt, aki az Inter elleni sorsdöntő mérkőzésen győztes gólt szerzett. A következő szezont – ezért is – már felnőttek között töltötte, de mivel a genovaiakhoz még nem fért be, átmenetileg átengedték a Serie B-s Avellinónak. Az idény végén visszatért a Samphoz, amely megint kölcsönadta, ezúttal viszont már egy szinttel feljebb, az élvonal újoncának, a Barinak.

Itt tartunk történetünkben az egyiptomi vb idején, ám még nem ejtetünk szót Koman pályafutásának másik nagyon fontos terepéről, a magyar válogatottról. „Kezdetektől" tagja volt, mi több, képességei és mentalitása alapján a csapatkapitánya is U17-es nemzeti együttesünknek, és a 2006-os luxemburgi Eb-n a csoportmérkőzések során egy találatot is jegyzett (az együttes pedig az ötödik helyet, miután a gyengus házigazdákat kiütötte, ám az erős hátterű oroszoktól és spanyoloktól ekkor még kikapott).

A következő jelentős mérföldkő a 2008 nyári csehországi U19-es Európa-bajnokság, amelyre már kijutni sem volt könnyű feladat, ugyanis az elitkör Székesfehérváron megrendezett selejtezőtornáját egy Litvániával játszott döntetlennel kezdtük, majd Németh góljaival Ciprust és Portugáliát is megvertük – főleg utóbbi haditett számított bravúrnak, a továbblépés pedig a rossz rajt fényében kisebb csodának.

Az Eb-n aztán felülmúltuk Bulgáriát és az esélyesebb Spanyolországot is, és bár a későbbi aranyérmes németektől, majd az elődöntőben az olaszoktól (még) vereséget szenvedtünk, az akkor már Sisa Tibor vezette magyar csapat bronzérmet nyert, valamint – 12 év után újra –kiharcolta a vb-részvételt!

Egyiptomban pedig sztárok lettek a közben Egervári Sándor keze alá kerülő csapat tagjai, akiknek sikereire immár a bulvármédia és a sporttal amúgy nemigen foglalkozó kereskedelmi televíziók is felfigyeltek. Pedig a korábbi négy szereplése során egyszer sem jutott tovább a csoportkörből válogatottunk – 1985 óta még csak meccset sem nyert –, és úgy nézett ki, erről az útról most sem térünk le...

A Honduras elleni nyitány 3–0-s fiaskója után egy fél ország leírta az együttest (beleértve szurkolókat, újságírókat, szakmát), ám a társaság főnixmadár módjára feltámadt poraiból, és „végigverte" a fél világot Afrikától kezdve (Dél-Afrika, 4–0) Ázsián át (Arab Emírségek, 2–0) Európáig (a könnyűnek mondható csoportból az egyenes kieséses szakasz nagyágyúi közé kerülve: Csehország, 2–2, 11-esekkel 4–3, majd Olaszország, hosszabbításban 3–2). A későbbi győztes Ghána elleni elődöntős szűk vereség (2–3) után pedig Amerikát is kipipálhattuk a bronzmeccsen.

A magyar alakulat ugyanis 1–1-es rendes játékidőt követően tizenegyesekkel legyőzte Costa Ricát, így hatalmas sikert elérve legjobb európai résztvevőként a harmadik helyen zárta a tornát. A szétlövésben Gulácsi Péternek nem lehetett gólt lőni, tőlünk azonban Németh Krisztián és Varga Roland is betalált (1–1, 11-esekel 2–0), így következhetett a magyar ünneplés...

Az időközben az U20-as korosztályba „öregedő" válogatott 2005 szeptembere óta 26 tétmeccsen 55 gólt rúgott az, s ebből Németh Krisztián egymaga 20-at. A vb-n azonban mégsem ő, hanem a négy találatát Costa Rica ellen az utolsó utáni percben büntetőből még eggyel megtoldó Koman Vladimir bizonyult a legfőbb vezéregyéniségnek, aki öt góljának köszönhetően nemcsak a viadal All Star-gárdájába került be, de a vb ezüstcipőse is lett (a nyolc találatig jutó és a legjobb játékosnak is megszavazott ghánai Adiyiah mögött).

A Bari (valójában a Sampdoria) játékosa rúgott gólt akcióból, tizenegyesből és szabadrúgásból is, ám három gólpasszát – s köztük a két káprázatos indítást az olaszok ellen, amelyeket Németh váltott gólra – sem szabad elfelejteni. De az is megért egy díjat, hogy a csapatkapitány a jutalmazásánál, mint rendesen, nem önmagát, hanem a többieket és az egységet dicsérte, mondván: ilyen társak nélkül senki sem lehetne sikeres.

„A saját teljesítményemet nem szeretném értékelni, a csapat viszont egy nagyon jó világbajnokságon van túl. Remélem, hogy a felnőttek között is sokra viszi ez a társaság" – nyilatkozta például a Magyar Televíziónak rögtön azután, hogy Costa Rica ellen a 91. percben sorsdöntő büntetőt értékesített.

Kicsit később pedig ekképp adta meg a siker kulcsát: „Csodálatos emlékeim lesznek erről a vébéről. Igazi csapat vagyunk, a közösség ereje sokszor átlendített bennünket a holtponton, tudtunk egymásért harcolni. Boldog vagyok, hogy sok szurkolónak szereztünk örömet."'

Miután a fiúk letudták itthon az össznépi ünneplést, ki-ki ment „haza" a munkaadójához, ahol persze a legtöbb helyen (némi) figyelmet kapott a magyar ifjak jó szereplése is. Koman a Bari hivatalos honlapjának így nyilatkozott:

„Az egyiptomi világbajnokság hatalmas élmény volt, nemcsak nekem, hanem az összes csapattársamnak, akikkel elértük a bronzérmet. Most mindenki azt várja tőlem, hogy azt a teljesítményt nyújtsam, amit Afrikában. Csak rajtam múlik, képes leszek-e megismételni az ottani produkciómat, én mindent meg fogok tenni ezért. Tudom, hogy meg kell harcolnom a helyemért, hiszen mindenkinek az a célja, hogy minél többet játszhasson, a klub mezét senki sem ajándékba kapja, de vállalom a harcot" – fogalmazott a középpályás, aki addig tétmeccsen mindössze egyszer lépett pályára a Bariban, az Empoli ellen 11-esekkel elbukott nyár végi kupamérkőzésen.

Ráadásul nem tűnt egyszerűnek magát beverekednie a kezdőbe, hiszen az újonc gárda jól szerepelt a bajnokságban, 11 pontjával a 9. helyen állt ekkor. Mi több: edzője, Giampiero Ventura úgy nyilatkozott, hogy szerinte Koman nem lesz képes megismételni a világbajnokságon nyújtott teljesítményét. 

„Én is hallottam a véleményét, de remélem, csak tréfált. Ugyanolyan intenzitással edzek itt is, mint a válogatottban, bár az igazat megvallva, ott mennyiségileg kevesebbet kellett. Rengeteget kell dolgozzak, de kész vagyok rá, és tudom, hogy a befektetett munka előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét!" – reagált mestere véleményére a magyar légiós.

S aztán eltelt néhány nap, és csodák csodájára az élvonalban is bemutatkozhatott új csapatában. A Sampdoriától kölcsönvett futballistát, aki immár az U20-as világbajnokság egyik sztárjaként érkezett vissza – és akit az olasz sajtó már az idény első fordulóiban is többször a várható kezdő tizenegybe jelölt, ám addig végül még a 18-as keretbe sem került be... –, a Lazio ellen Ventura végre tényleg benevezte a cserék közé.

Majd Koman a 78. percben az argentin Sergio Almirón helyére be is állhatott az akkor már 2–0-ra vezető hazai együttesbe, vagyis több mint két év, 2007. május 27. (Fiorentina–Sampdoria 5–1) után szerepelt ismét a Serie A-ban

.A beszámolók szerint a középpályásnak volt egy jó beadása és egy lövése, azaz nem lehet azt állítani, hogy csak az eredmény tartására törekedett volna... A 81. percben elment a szélen, pontosan adott be, az érkező Riccardo Meggiorini pedig centikkel lőtt mellé, majd a 88. percben már saját maga vállalkozott lövésre a 16-oson kívülről, de sajnos nem találta el a kaput.

Viszont az idény során majd összesen 16-szor kapott lehetőséget, és idén január 30-án, a Palermo ellen csereként beállva a 84. percben megszerezte pályafutása első Serie A-gólját is, melyet később még egy követett. Koman többek között a következőket mondta az NS-nek a Lazio elleni pályára lépését követően.

– A vb alatt különböző olasz hírforrásokban is megjelent, hogy az ön jó játéka felkeltette Ventura érdeklődését, az egyik olasz lapban meg is jegyezte, hogy eddig a Bariban nem mutatott olyan formát, amilyet Egyiptomban. Nem lehet, hogy ezért állította be?
– Nem tudom, igazából én ebből semmit sem érzékeltem. Azt én is a médiából tudom, hogy többször is a kezdőbe akart állítani. Miután megérkeztem Egyiptomból, volt egy tizenöt perces sajtótájékoztatóm. A Lazio ellen pedig a nézők megtapsoltak, amikor kijöttem a játékoskijáróból.

– Hogy ment most a játék?
– Azt gondolom, jól, hoztam, amire képes vagyok. Megvoltak a lehetőségeink, talán és is rúghattam volna gólt.

– Genovában is érdeklődnek az ön teljesítménye iránt?
– Igen. Például az U20-as világbajnokság idején a Sampdoria honlapján folyamatosan figyelemmel kísérték, hogyan szerepel a magyar csapat, s hogyan játszom én. A Barinál csak a vége felé figyeltek oda rám.

– Lezárta már magában a világbajnokságot?
– Nem tudom, hogy a lezárás-e a jó megfogalmazás. Az biztos, hogy elfelejteni sohasem fogom. Életre szóló, meghatározó élményt jelentett.

– Önnel kapcsolatban – miután a vb-n mutatott teljesítménye miatt az egész ország megismerte és megkedvelte, még az is, aki eddig nem is hallott önről – felvetődik a nagyválogatottság kérdése. Magyarországon mindenki azt szeretné, ha a magyar címeres mezben folytatná, és nem az ukránban, amelyben szintén szerepelhetne.
– Ez nem kérdés. Ha a magyar szövetségi kapitány hív, azonnal jövök.

És jött is: Erwin Koemannál május végén bemutatkozhatott Németország ellen, majd az angliai meccsen is játszott. Ezeken a mérkőzéseken, ahogy a többieknek, neki sem sok öröm jutott, de az mindenesetre egyértelmű, hogy nemcsak azért került be a nagyválogatottba – korosztályából stabilan egyelőre egyedül –, mert időközben Egervári lett az A-csapat szakvezetője is. Mint tudjuk, az őszi Eb-selejtezőkön immár a sikerélmény sem kerülte el az ezúttal a Sampból hazaérkező Koman Vladimirt és társait, sőt... Bízunk benne, hogy nem hiába írjuk ide a végére: folyt. köv.

 

 

1939-ben e napon, néhány héttel a világháború kitörése után arról is olvasni lehetett röviden az NS-ben, hogy Hans von Tschammer und Osten német birodalmi sportvezér „tudatában van annak, hogy a sportnak testi és lelki vonatkozásban a háborúban még nagyobb a jelentősége, mint békeidőben, ezért elrendelte a hadibajnoki versenyek kiírását, melyeket már ebben az évben megrendeznek". Mégpedig a következő sportágakban: „féri és női torna, kézilabda, úszás és vízipóló, férfi és női vívás, hokki, tenisz, gyors- és műkorcsolyázás, sífutás, ródlizás, kerékpár, teke és asztalitenisz". Ezenkívül bejelentették, hogy a német labdarúgó-hadibajnokság december elején rajtol.

1969-ben e napon arról írt a Népsport, milyen nehéz is az újítók sorsa – főleg mert vannak, akik görcsösen ragaszkodnak a régihez, még akkor is, ha az bevált... Egy csipetnyi humorral így lehet reagálni arra, hogy egy Kerzsencov nevezetű moszkvai szurkoló eredeti ötlettel lepte meg a futballistákat: zenélő labdát gyártott... A találmány lényege az volt, hogy a bőrön fúrt lyukon át a gumi és a bőr közé zenélő szerkezetet épített be, amely a labda mozgására működésbe lépett. A játékosok azonban nem fogadták a várt lelkesedéssel az újszerű fejlesztést – azzal érveltek, hogy nehéz rúgni az ilyen labdát, amelynek mozgása a luk miatt eltér a normális iránytól. Nekünk csak egy kérdésünk van: mi a frászkarika értelme van egy ilyen ötletnek??

1979-ben e napon kezdődött meg a Magyar Sakkszövetség gondosan előkészített termében a hatjátszmás páros mérkőzés a rigai zónaközi döntő két harmadik helyezettje, azaz Ribli Zoltán és Adorján András között. A két versenyzővel egy helyiségben tartózkodó meghívottak között (merthogy a nagyszámú érdeklődő zöme csak egy másik szobában, demonstrációs táblán követhette az eseményeket) ott volt hazánk sakkszerető politikai vezetője, azaz Kádár János, az MSZMP főtitkára is, aki a szövetség elnökének társaságában megtekintette az első partit, miután mindkét félnek gratulált a lettországi szereplésükhöz és sok sikert kívánt nekik. Ami a párharcot illeti, Ribli 2.5.0.5-ös vezetésre tett szert, azonban Adorján innen is talpra tudott állni, az ötödik játszmában egyenlített, és mivel Rigából neki kedvezett a Berger-Sonneborn számítás, az utolsó parti remijével, azaz 3:3-mal ő jutott tovább (a zónaközi döntőn amúgy a magyarok az exvilágbajnok Mihail Tal és a vb-elsőségig nem jutó sakkozók egyik legnagyobbja, Lev Polugajevszkij mögött végeztek harmadikként, megelőzve többek között a szovjet-ukrán Oleg Romanisint, a dán Bent Larsent és a jugoszláv Ljubomir Ljubojevicset is). A világbajnokjelöltek páros mérkőzése során (vagyis a legjobb nyolc között) aztán Adorján – akinek az 1978-as Buenos Aires-i olimpia (Riblivel is közös) megnyerésén kívül ez volt a legnagyobb felnőttkori eredménye – a nyugatnémet Robert Hübnertől 5.5:4.5-re kikapott, s így kiesett.

1989-ben e napon a sporttörténelem egyik legnagyobb tömegszerencsétlenségére, s annak áldozataira emlékeztek a moszkvai Lenin-stadionban. A hét évvel korábbi eseményeket annak idején agyonhallgatták a szovjet hatóságok, és csak a Gorbacsov-féle peresztrojka (reformok, enyhülés) révén nyílt rá mód az évtized végén, hogy fellebbenjen a fátyol az egykori tragédiáról, amelyben hivatalosan 67-en, egyes vélemények szerint viszont akár 340-en is meghalhattak a sok sérült mellett. 1982. október 20. a szovjet labdarúgó- és sporttörténelem fekete napja: a Szpartak Moszkva–Haarlem (holland) UEFA-kupa-mérkőzés végén hatalmas tülekedés alakult ki, és a mai Luzsnyiki Stadion egyik szektorában több tucatnyi embert halálra taposott az összepréselt tömeg. A hideg, havas, szeles napon viszonylag kevesen látogattak ki a találkozóra, ezért csak egy szektort nyitottak ki számukra. Biztonsági okokból pedig csupán egy kapu volt nyitva. A házigazdák – akik aztán kettős győzelemmel jutottak tovább – 1–0-ra vezettek, és sokan elindultak hazafelé. Ám ekkor Szergej Svecov is betalált, 2–0-ra alakítva az eredményt, mire a távozóban lévő drukkerek egy része visszafordult, ám szembetalálta magát a kifelé tartókkal. A rendőrség „természetesen" volt annyira merev, hogy nem nyitott ki újabb kapukat, így – nagyjából mint az idei duisburgi fesztiválkatasztrófa során – a tömeg összesűrűsödött, és sok ember társai meg a betonfalak csapdájába kerülve lelte halálát. Minderről egyébként a holland vendégfutballisták hat és fél éven keresztül semmit sem tudtak... A Szovjetszkij Szport című lap 1989 nyarán kezdeményezte, hogy e napot nyilvánítsák emléknappá, és ennek megfelelően a hétéves évfordulón az aréna érintett szektorát fekete zászlóval borították, amelyen az egykori áldozatok fényképét helyezték el virágok halmai között.

1999-ben e napon kiderült: a negyedik rögbi-világbajnokságon sem jön össze, hogy a sportág nyolc nagyhatalma kizárólagos hegemóniát alakítson ki a negyeddöntőben. A déli félteke három nagyágyúja (Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika) és az európai „öt nemzet" közül négy (Franciaország, illetve Britanniából Anglia, Skócia és Wales) bejutott a nyolc közé, ám Írország elbukott. A kontinensünk öt „rögbibolond" országa által közösen rendezett vb-n az íreknek ekkor kellett először elhagyniuk saját fővárosukat, Dublint, de eleinte úgy nézett ki, hogy Lensban sem lesz problémájuk. Már 21–9-re is vezettek Argentína ellen, ám a dél-amerikaiak Diego Albanese vezetésével a hajrában fordítani tudtak (28–24). Utána aztán a későbbi döntős franciák elbúcsúztatták őket, míg a tornát Ausztrália nyerte meg – és lett ezzel az első duplázó. Azóta amúgy az argentinoknak sikerült az elődöntőbe is először bejutniuk a kisebbek közül (éppen legutóbb, 2007-ben). Az első három világbajnokságon egyébként a következő „kicsik" voltak a betolakodók a negyeddöntőbe: először Fidzsi (de az apartheid-rendszere miatt kiközösített Dél-Afrika távollétében eleve volt egy „üresedés"), aztán Nyugat-Szamoa és Kanada (előbbi Walest tréfálta meg, utóbbi Dél-Afrikát „helyettesítette"), majd ismét Nyugat-Szamoa (azonban ehhez „csupán" Olaszországot és Argentínát kellett megelőznie, mivel a kiemelések miatt Wales már eleve Új-Zéland és Írország mögé lett beosztva, azaz alapból nem volt mód mindhármuk továbbjutására). Akit netán elszomorít ez a „statisztikai kudarc", annak vigasztalásul: legközelebb, 2003-ban Ausztráliában összejött a nagy nyolcasból álló negyeddöntős mezőny – és eddig azóta sem újra...