B. G. 2012.01.06 08:22 Frissítve: 2015.03.11 01:09

A futball művészete, maga a gyönyörűség!

Az 1982-es brazil csapat egészen biztosan minden idők három legjobb olyan válogatottja közé tehető, amely nem nyert világbajnokságot. Ez már önmagában elég ok lehet írni róla, de a közelmúltban sajnos konkrét apropója is volt ennek, amikor meghalt Sócrates. Most rá is emlékezve idézzük fel ezt az együttest, mivel kereken három évtizeddel ezelőtt, a vb közeledtével, teljes fényében – ráadásul Európa számára misztikus távolból – ragyogott, aminek erejét még nem tompította a csalódás hamarosan ráboruló köde.

Így működött a világverő brazil válogatott

 

Az alábbiakban a Népsport vb-beharangozó sorozatának 1982. január 6-i cikkével, egykori munkatársunk szemével tekintünk az akkori selecaóra, amely néhány hónappal az elemzés előtt a mi kontinensünkön is jelezte: visszavenni készül a trónját a futballvilág élén, mégpedig nem is akármilyen játékkal. Íme.

Tavaly tavasszal a Wembley Stadion sajtóteraszán ülve néma áhítattal figyeltük a brazilok virtuóz játékát: a háromszoros világbajnok már az első benyomásaink alapján valami újat, valami nagyszerűt produkált. A jegyzetfüzetbe írt emlékeztető szavak szerint a brazilok gyorsak, szemfülesek, pazarul kezelik a labdát, egy cselnél alig csinálnak többet, nincs egyénieskedés, helyette igazi csapatmunka van.

Már a második félidő közepe táján járt az óramutató, amikor a mellettünk ülő angol kolléga így szólt: „Uram, tudja, mikor játszottak idegenek ilyen káprázatosan ezen a pályán? – majd így folytatta: – Látom, érti, kire gondolok. Igen, több mint huszonöt éve az ön honfitársai, Puskás, Bozsik és a többiek rendeztek itt hasonló bemutatót."

Azóta sokat gondoltunk erre a néhány mondatra. Az a nagyszerű magyar válogatott egy év múlva nem tudta megnyerni a világbajnokságot, pedig abszolút esélyes volt. Most a brazilok léptek elő – joggal – első számú favorittá. Vajon Zicóék is úgy járnak majd, mint a mi Aranycsapatunk?

A spanyolországi vb 24-es döntőjébe jutott együttesek közül a brazil az egyetlen, amely eddig minden világbajnokságon ott volt, és nem is akármilyen eredménnyel. A mérlege: tizenegy részvétel alkalmával három első, egy második, két harmadik és egy negyedik hely!

A múlt után ismét a jelenről. 1981 elején a dél-amerikai 1. csoportban két hónap leforgása alatt lejátszotta a selejtezőit, és az elsők között biztosította a helyét az újabb tornán. Százszázalékos sikerrel, 11–2-es gólkülönbséggel lett csoportelső Venezuela és Bolívia előtt.

Tele Santana szövetségi kapitány nem sok pihenést és ünneplést engedélyezett játékosainak, mert egy hónap múlva átrepült csapatával Európába. Jöttek, játszottak, győztek. Angliát (1–0), Franciaországot (3–1), majd az NSZK-t (2–1) egyaránt felülmúlták.

(Vagyis a futball tanítómestereit, a leendő vb-elődöntőst, egyben következő Európa-bajnokot, illetve a hamarosan vb-finálét vívó Eb-címvédőt, egyszóval a kontinens nagyhatalmai közül hármat, egyaránt idegenben, és nem sokkal később bónuszként otthon a spanyolokat is 1–0-ra! – a szerk.)

Diadalmenet volt ez a túra. Ron Greenwood, a szigetországiak szövetségi kapitánya Santana filozófiájának nevezte a brazilok altatófutballját. Ez abból áll, hogy ha egyik csatáruk vagy középpályásuk megszerzi a labdát, azonnal visszajátssza valamelyik hátvédnek, és ekkor elkezdődik az egyérintős játék.

A védők egymással adogatva araszolgatnak a félpályáig, a labda nélküli játékosok közben helyezkednek. Olyan ez, mint amikor a kígyó bűvöli a kisegeret. Aztán egy villanás és káprázatos ritmusváltás következik. A brazilok egy pillanat alatt állva hagyják ellenfeleiket. Szinte fantasztikus, ahogy ezt művelik.

Michel Hidalgo, a franciák szövetségi kapitánya így nyilatkozott erről: „Egyszerűen nem tudom megfogalmazni, hogyan lehet így birtokolni a labdát. Elképesztő, ahogy »lefagyasztják«, s úgy váltanak ritmust, hogy a rivális csak rosszul, hibát hibára halmozva játszhat ellenük."

FRANCIA-VERÉS AZ EURÓPAI TÚRÁN

 

 

Santana a „portya" után így értékelt: „Elégedett vagyok, mert csapatunk Európa legjobbjaival szemben is megmutatta a fölényét. A spanyolországi világbajnokság előtt feltétlenül szükség volt erre a túrára, hogy a brazil színek fiatal képviselői megismerkedjenek a földrész labdarúgásával, tapasztalatokat szerezzenek itt is. Aztán azt is szerettük volna bizonyítani, hogy Brazíliával számolni kell a vébén."

A kapitány fiatalokról beszélt. Valóban fiatal ez a gárda, egyedül a kapus Valdir Peres 31 éves. De nézzük a többieket. A védelemben Edevaldo 22, Oscar 26, Luisinho 22, Júnior 27 esztendős. A középpályán: Cerezo 26, Zico 28, Sócrates 27. A csatársorban: Paulo Isidoro 26, Reinaldo 24, Eder 23. Ha csak a mezőnyjátékosokat vesszük figyelembe, akkor az átlagéletkor 25 év.

(Az iméntiekhez képest annyi változott aztán, hogy Edevaldót jobbhátvédként Leandro, az egyaránt támadó Paulo Isidorót – aki azért többször beállhatott – Serginho, Reinaldót pedig Falcao szorította ki, de az utóbbi egy sorral hátrább szerepelt a centernél, még pazarabbá téve azt az amúgy is döbbenetesen erős alakzatot – a szerk.)

A brazil együttes kiemelkedően legjobb csapatrésze a középpályássor. Cerezo, Zico és Sócrates világklasszis, de Zico még közülük is kimagaslik. Mindkét lábbal egyformán jól lő, csodálatos labdazsonglőr, minden idegszálával érzi a kaput. Nemcsak gólokat szerez, hanem a társait helyzetbe is hozza.

A másik nagy egyéniség Sócrates. Veleszületett játékintelligenciája lehetővé teszi, hogy nem csupán játszani, de játszatni is tud. Kivételes technikai tudás, kitűnő ütemérzék, nagyszerű szerelőkészség jellemzi. Ennél többet álmodni sem lehetne. Cerezo pedig nagyra nőtt legény; kiváló érzéke van a szellemes összjátékhoz, remekül támad és védekezik is.

De ugyanígy lehetne sorolni a többieket. A jobbszélső Paulo Isidoro ismeri a korszerű szélsőjáték minden csínját-bínját. Kiismerhetetlen cselei után mértani pontosságú beadások következnek, s ha kell, siet vissza védekezni, hogy látványos becsúszó szerelésekkel tegye ártalmatlanná ellenfeleit. Eder ballábas bombáival a kapusok réme, Reinaldo ravasz középcsatár, míg Júnior a balhátvéd helyéről is életveszélyes támadásokat vezet és biztosan célozza meg a kaput.

A brazilok játéka lenyűgöző. A volt világbajnok újra visszaadta a hitet a játék szerelmesinek, bebizonyította, hogy a mai korszerű labdarúgást is lehet gyorsan, technikásan, keményen, szellemesen játszani. Totális futball ez – brazil módra. Mindez a támadófutball megújhodását jelenti.

Az európai túra után folytatták jó szereplésüket, s nem véletlen, hogy a szaksajtó a brazilokat jelölte az év csapatának. S talán az sem véletlen, hogy Santana is egyre merészebben nyilatkozik: „Ismét Brazília lesz a világbajnok. Spanyolországban a régi brazil válogatottat láthatja majd a világ, és remélem, hogy ha a hagyományainkhoz méltóan játszunk, az elegendőnek bizonyul a vébé megnyeréséhez."

Hogy ki diadalmaskodik a Mundialon, azt még nehéz lenne megjósolni, hiszen egy ilyen maratoni küzdelemben sok minden történhet. Egy biztos: aki a brazilokat meg akarja verni, annak nagyon jól kell futballoznia! Egyelőre Tele Santana gárdája a legesélyesebb.

Végül nem a (jogos) önbizalomtól duzzadó kapitánynak lett igaza, hanem kollégánknak, aki attól tartott, hogy az aranysárga-kékek úgy járnak majd, mint anno Puskásék. Jól mondta azt is, hogy a selecaót felülmúlni vágyóknak muszáj valami roppant ellenállhatatlannal kirukkolniuk.

Mert végül az addig gálázó brazilok is elcsúsztak egy 3–2-es banánhéjon, amelyet – az aznap önmagát is felülmúló – squadra azzurrának (avagy egyenesen Paolo Rossinak) hívtak. Megérdemelték a későbbi aranyérmüket: megverték a világ legjobbjait.

Akik talán ott követték el a „hibát", hogy 1981-ben az európai nagyok közül egyedül az olaszokat nem térképezték fel – pedig egyedül velük kellett aztán élesben is megmérkőzniük...

SANTANA CSAPATA: A FUTBALL MŰVÉSZETE