Kilencvenéves lenne örökös gólkirályunk

Deák Ferenc a IX. kerületben, a Viola utcában jött világra (1922. január 16-án), így tán nem véletlen, hogy később erősítette a ferencvárosi zöld-, illetve az újpesti lila-fehéreket is...

Három élvonalbeli együttesben futballozott, és a Szentlőrinc színeiben tűnt fel. Az első csapatban egy NB III-as mérkőzésen hat góllal debütált, az NB II-ben pedig már 108 találattal zárt, ám sajnos a világháború miatt az 1944 őszén szerzett élvonalbeli góljai nem regisztrálhatók, mert az akkori bajnokság nem minősült hivatalosnak.

A nagyon jó erőkből álló SZAC-cal két alkalommal nyert gólkirályi címet, és nem is akármilyen – Európában ugyancsak egyedülálló – eredménnyel. Az 1945–1946-os hosszú bajnokságban 66-szor talált a kapuba, a következő idényben pedig 48 alkalommal.

A 66-os teljesítménye azért nem számít bajnoki csúcsnak, mert abban a szezonban az átszervezés miatt az átlagosnál több mérkőzést játszottak a résztvevők, ugyanakkor Guiness-rekord! Nem csoda, hogy a fővárosi élklubok folyamatosan jobbnál jobb ajánlatokkal bombázták, és ő 1947 nyarán a Ferencvároshoz szerződött.

Mehetett volna profinak is, a korszak egyik legnevesebb alakulata, „a Torino afféle biankószerződést ajánlott fel neki, amibe csak be kellett volna írnia az általa kért pénzösszeget. De maradt. Itthon érezte jól magát. Szórakoztatni akart, ezért kedvelték a drukkerek" – mondta róla néhány éve a futballista.hu portálnak az özvegye. Tulajdonképpen hatalmas szerencséje volt ezzel: nem sokkal később ugyanis lezuhant az olasz csapatot szállító repülőgép...

Az Üllői útiakkal nyerte az egyetlen bajnoki aranyát az 1948–1949-es idényben, s ekkor lett harmadszor gólkirály 59 találattal. Akkori bravúrja azóta is és vélhetően még sokáig megdönthetetlen mérföldkő. A Fradiban, és főleg a kispesti ászokkal kiegészülő válogatottban – amíg lehetett – tagja volt annak a csatársornak, amely később az Aranycsapat alapkövét jelentette. 1950-ben viszont hatalmi szóra a Dózsához kellett igazolnia (erre alább még visszatérünk), s négy évvel később ott is ért véget az első osztályú pályafutása.

Az egykori legendás játékost a kiváló labdaérzéke és magas, ragyogó izomzatú alkata emelte az átlag fölé, a labdát szabályos körülmények között nehéz volt elvenni tőle, sokszor több védővel a nyakán is sikerrel fejezte be az akciót. Még iskolás korában péklegényként kezdte, roppant erejéhez ottani munkája is hozzájárulhatott.

Irgalmatlan erős lövéseivel a kapusok gyakran nem tudtak mit kezdeni, ezekről nevezték el a Nemzet bombázójának. Rá is szolgált e címre, melyet Németországban például a világbajnok Gerd Müller őriz. A Bamba becenevű csillag ezenkívül ragyogóan fejelt, és fantasztikusan gyorsan ismerte fel a kapu előtti zűrzavaros helyzeteknél, hogy mi a legjobb megoldás. Gyorsan kapcsolt, írnánk manapság, és ez a megállapítás rá nagyon illett.

Elképesztően hatékony volt, de mégsem hozhatta ki magából a maximumot. Ennek egyik okát az NS főmunkatársa, Pietsch Tibor részletesen megírta korábban. Eszerint Deák tulajdonképpen magának köszönhette, hogy kénytelen volt a Dózsába menni. 1950-ben az akkortájt betiltott Fradi-indulót dalolta az ÉDOSZ siófoki üdülőjében, ami hamarjában kiváltotta két belügyes nemtetszését. Előbb figyelmeztették, hogy vessen véget a nótázásnak, majd – miután kérésük nem talált meghallgatásra – felszólították, hogy kövesse őket.

Deák Ferenc elindult, hogy aztán a pultnál megtorpanjon. Kért két fröccsöt, de nem magának: „kísérőit" nyakon öntötte, s hogy a bajt tetézze, mindkettőnek kiosztott egy nagy taslit. Napok múltán a következő felszólítást szegezte neki Csáki Sándor, a Belügyminisztérium sajtófőnöke, a Dózsa egyik vezetője: „Döntse el, Deák, hogy börtönbe akar menni, vagy Újpestre!"

Mivel tudjuk, hogy az élvonalbeli karrierjét a Megyeri úton fejezte be, ugye, nem kell találgatni, mit felelt. Becsületére váljon, hogy lila-fehér dresszben is megtette a magáét, ha nem is szentlőrinci vagy ferencvárosi tempóban, de lövöldözte a gólokat. Azonban ez az eset arra is rávilágít, mi fosztotta meg a kiugró nemzetközi sikerektől.

A sors kegyetlensége ugyanis, hogy a válogatottban mindössze hússzor szerepelt, messze nem annyiszor, mint ami a tehetségéhez és képességéhez méltó lett volna. Ennek egyik oka fiatalon a világháború volt, a másik pedig a negyvenes évek végén végbement politikai változás: az új sportolóideállal nem egyezett a könnyed, bohém életvitele...

És persze a pletykák szerint Sebes Gusztáv amúgy is politikailag megbízhatatlannak tartotta – a nemzeti együttes edzőjét az sem győzte meg, hogy korábban Deák 29 góllal hálálta meg a bizalmat, amikor 1946 októberétől 1949 novemberéig még játszhatott a nemzeti csapatban.

Természetesen góllal kezdte a címeres mezes pályafutását, mindjárt egy duplával döntötte el a magyar–osztrák sorsát, és azzal is fejezte be a svédek ellen 5:0-ra megnyert meccsen. Húsz találkozója közül mindössze négyen nem talált a kapuba, két alkalommal viszont négyszer is eredményes volt (például a bolgárok elleni 9:0 során).

Vajon milyen fantasztikus gólmutatót hagyott volna az utókorra, ha mondjuk negyvenszer kap lehetőséget? Nem tudni, de az könnyen kiszámolható, hogy csaknem másfélszeres (1.45) a mérkőzésenkénti átlaga, ami világrekord!

Soha nem tudta igazán feldolgozni, elfeledni, hogy nem jutott számára több esély (ami egyúttal azt eredményezte, hogy Hidegkuti Nándor húzódott be a helyére, s a világ már azon a poszton csodálta meg az „Öreg" korszakteremtő – hátravont – középcsatárjátékát). Hallgassuk ismét a fentebb már idézett Iluska nénit.

– Nem lehetett kellemes számára, hogy kimaradt az Aranycsapatból.
– Ezt élete végéig emlegette. Nem játszhatott az 6:3-as londoni találkozón. Ennek oka az akkori szövetségi kapitány, aki nem bocsátotta meg neki a siófoki esetet. Később ha a tévében a 6:3-at adták, mindig a fal felé fordult az ágyában, mert annyira felkavarták a lelkét a jelenetek. Szegény lemaradt az 1952-es helsinki olimpiáról és az aranyéremről is, ez szintén fájdalmat okozott neki. De hát mit lehetett tenni?

– Mit jelentett számára a futball?
– Mindent. Azért kezdett el kissrácként mezítláb rongylabdát rugdalni Szentlőrincen, és élvezte, ha szeretik. Élvezte a reflektorfényt. S bár már kisebb szélütés után utazott Münchenbe (1997-ben az ott rendezett IFFHS-gálán vehette át az évszázad európai gólkirályát megillető trófeát – szerk.), amikor látta Franz Beckenbauert, Hugo Sánchezt, Zsengellér Gyulát, Puskás Öcsit, Ottavio Bianchit, Walter Zengát, és nyilatkozhatott is a színpadon, újra „tiszta" volt, nem bakizott, elsorolta a SZAC összeállítását is. Az orvosa szerint a nagy öröm, a futballközeg megtisztította az agyi ereit. Hát, ez volt az életében a labdarúgás. Hej, Istenem, pedig de ott lett volna a helye az Aranycsapatban...!

Deák Ferenc örökös gólkirályunk, aki 2000-ben posztumusz megkapta a Magyar Örökség-díjat és Pestszentlőrinc díszpolgára lett, 1998. április 18-án, 76 évesen hunyt el, s ma lenne 90 esztendős.