Sziklákon a Karavankák királyához – ausztriai túrariport

„Gyerekek, tizennyolcan indulunk, érjünk is vissza tizennyolcan!” – hangzott Surányi Ákos túravezető reggeli útmutatója a karintiai Alpok csúcsai között, a Karavankák hegyvonulatának népszerű menedékháza, az 1664 méteres tengerszint feletti magasságban működő Klagenfurter Hütte oldalában. Ha esetleg addig rendíthetetlen magabiztossággal készültünk is az előttünk álló kihívásra, a via ferratás sziklamászásra, a tájat uraló, 2237 méteres Hochstuhl meghódítására, a spontán létszámmatek ridegen emlékeztetett a vállalkozás kockázataira. Persze aki kereste az okot az aggodalomra, annak a közelmúlt magyar vonatkozású magashegyi rémtörténetei bőven adtak tápanyagot a bizonytalankodáshoz: százötven métert zuhanó 18 éves fiatal, halálos balesetet szenvedő 56 éves túrázó, villámcsapástól sújtott 25 éves páros, és ez csak az elmúlt hónapok „hozadéka”.

A figyelmeztetéseket nem szabad félvállról venni, kellő körültekintéssel, gondos felkészüléssel, a biztonsági szempontok mérlegelésével érdemes hangolódni egy magashegyi túrára – ez a gyakorlott természetjárók régi alapvetése. Ugyanakkor a hamis félelemérzet erősítése is téves reflex, odalent, a hegyektől sok száz kilométerre, a „fekete hírektől” szédülő nagyvárosban hajlamos a civilizációhoz kényelmesedett ember alaptalan pánikvárat építeni magában. Holott az íratlan parancs egyszerűen összefoglalható: tiszteld a természet törvényeit, mérlegeld a saját képességeidet, az előtted álló próbatételt, és ezeket szem előtt tartva fogalmazd meg az észszerű vállalásaidat!

Irány a 2237 méteres Hochstuhl csúcsa!  

A Klagenfurter Hüttéből útra kelő csoport régóta összeszokott, edzettnek mondható, hetente együtt futballozó középkorú baráti férfitársaság, amely immár tíz éve minden ősszel kiszemel egy Budapesttől autós távolságra lévő magashegyi helyszínt, és háromnapos hétvégi kalandtúrára indul. A kirándulás nehézségi foka változó, az elmúlt két év tapasztalatairól a Nemzeti Sport felületein közölt riportban magunk is beszámoltunk: 2024-ben a Gojko Mitic-féle kultikus keletnémet indiánfilmek jugoszláviai forgatási helyszínén, a horvátországi Velebit-hegységben jártuk Winnetou ösvényeit, 2025-ben a tragikus sorsú magyar hegymászóról, Zsigmondy Emilről elnevezett, az olaszországi Sexteni-Dolomitokban működő Zsigmondy Hüttéből rajtolt a „vasalt utas” expedíció, az idén a szlovén határhoz közeli dél-ausztriai terepet jelöltük meg úti célként.

Azon belül a „Karavankák királyaként” emlegetett magaslat, a Hochstuhl megmászása volt a fő feladat, két lehetséges útvonalon: a csoport egy része a hagyományos turistaösvényen közelített a csúcshoz, az erősebb kihívásra vállalkozók pedig a speciális vaskötéllel (olasz nevén via ferrata, németül Klettersteig) felszerelt sziklás útvonalon keresztül. Utóbbi bejárásához az előzetes útmutatók szerint 3–3.5 óra szükséges, a sziklamászás az első fél óra után kezdődik. Itt főként az első néhány száz méter teszi próbára a magasba kapaszkodók ügyességét és technikai képzettségét, B és C szintű mászási zónák váltakoznak a kitett kulcspontokkal bonyolított terepen. A C szint a via ferratázók útmutatója szerint a következőt jelenti: „Nehéz, meredek, gyakran függőleges szakaszokkal és kisebb lépésekkel tarkított vasalt út. Ezen a szinten a biztosítás (sisak, beülő, energiaelnyelő speciális szett) használata már kötelező, jó fizikai kondíció kell hozzá, a mászó helyenként karból húzza feljebb magát.”  

A „túrázás Tarr Béláját” nyugdíjasok előzik  

A természetjárás szempontjai és a túraszakmai megfontolások mellett van még egy meghatározó tényező, amely latba esik az efféle programnál: a közösség. Nem mindegy, hogy kikkel vagy körülvéve az erőpróba során, kiélezett helyzetben számíthatsz-e az előtted vagy mögötted haladók feltétlen segítségére, a bizalmi légkör átlendít-e a nehéz szituációkon. És persze az sem mellékes, hogy tudsz-e felszabadultan, őszinte derűvel részt venni a közös kalandon, nevetni a közös vicceken. Vagy éppen saját magadon, amikor a sziklafalon kapaszkodsz izzadva a mélység fölött, miközben az osztrák nyugdíjas alpinista házaspár mosolyogva előz balról. A hegyoldal lassítósávjában – mászótársad kedves megjegyzése szerint – „a túrázás Tarr Bélájának” érzed magad, amikor pedig a sziklaperemre elsőként feljutó csapattag kijelenti, hogy „…fiúk, ez nem verseny, de nyertem”, óhatatlanul felötlik Nádas Péter futóigazsága: „Férfiakkal eleve nem lehet futni, a legtöbb versenyezni kezdene, hogy ő a jobb. De hát én azt leszarom, soha, semmilyenféle versenysport nem érdekelt.”  

A gyengébb kaptatókon, lankásabb szakaszokon a Tarr Béla vagy Nádas Péter lelkületét képviselőknek is módjuk nyílt ráhangolódni a kanyargó ösvények természetes ritmusára, az egymás mellé sodródók pedig spontán cseréltek eszmét, élettapasztalatot, vitatták meg hétköznapjaik ügyes-bajos kérdéseit. A lassan hömpölygő túrabeszélgetések itt is, ott is rákanyarodtak korunk talán legégetőbb jelenségére, a mesterséges intelligenciára, amely érzékelhetően napról napra nagyobb részt harap ki az évtizedeken, évszázadokon át megszokott valóságunkból. A tájépítész a tervezés művi segítésének kulisszatitkaiba engedett betekintést, a marketinges elmondta, egy ideje a levelezését is a „modern műistenre” bízza, a sportújságírót meg nemrég azzal kereste meg egy ismeretlen olvasó, hogy az AI őt ajánlotta neki társadalmi jellegű sporttémája feldolgozásához. Tévedni már nem csak emberi dolog, mindenesetre a humán szellemi energiák elfojtása mellett adódnak a technikai fejlődésnek erkölcsi következményei is. Ahogyan valaki találóan megfogalmazta a Hochstuhl alatti köves úton baktatva: „Nincs mese, a mesterséges intelligencia kiszervezi a lelkiismeretedet.”  

„Tíz év múlva is legyen mögöttünk egy hegy!”  

Változnak az idők: az idén először háromnapos kirándulásunk főszervezője már az automatikára bízta hagyományos túrazáró esti pohárköszöntője megszövegezését, és meg kell jegyezni, a pontosan betáplált segédinformációknak köszönhetően a személyes hangú – és alább kivonatosan idézett – beszéd általános tetszést aratott: „Az elmúlt tíz évben nyilván sok minden változott. Nem ugyanazok vagyunk, mint amikor elkezdtük. Idősebbek lettünk. Talán bölcsebbek is. Van, akinek gyerekei lettek, van, akinek több ősz hajszála, mint amennyit szeretne beismerni. Más lett a munka, mások lettek a problémák, más lett az élet. De van valami, ami megmaradt. Mi… Ez a közösség, amit az elmúlt több mint tíz évben együtt létrehoztunk, életünk egyik ajándéka. És az ilyen ajándékokat nem birtokolni kell, hanem megbecsülni és életben tartani. Mert nem tudjuk, hány ilyen őszünk lesz még együtt. Nem tudjuk, hány hegyet mászunk még meg. Nem tudjuk, hogy tíz év múlva ki hol lesz, milyen életet él, milyen problémákkal küzd. De azt kívánom, hogy tíz év múlva is legyen egy ilyen este. Üljünk valahol együtt, legyen előttünk egy sör, legyen mögöttünk egy hegy, és legyen ugyanilyen magától értetődő, hogy itt vagyunk egymásnak.”  

És legyen ugyanilyen magától értetődő – tesszük hozzá gondolatban –, hogy marad a világunknak olyan szeglete, ahol a háborítatlan természetközeliség, a digitális szennyezéstől mentes közeg, testi valónk izzasztó munkája, a baráti szellem közösségi ereje, a nyüzsgő metropoliszt feledtető tiszta csend szabadon érvényesülhet. Ha pedig aggályaink támadnának a jövőt illetően, kíváncsiságból kérdezzük meg az AI-t: „Ugye, a mesterséges intelligencia soha nem lesz képes elrontani a természetjárás élményét?”  

A válasszal szívesen vitatkoznánk – ha tudnánk…

 „A mesterséges intelligencia önmagában nem képes elrontani a természetjárás élményét, hiszen az erdő csendje, a friss levegő és a fizikai mozgás öröme mindig megmarad, ám a technológia elterjedése közvetve megváltoztathatja azt, ahogyan a természetet megéljük.  

 Az AI-alapú megoldások kétféleképpen hathatnak a túrázásra:  

 • Pozitív hatások: az AI segít a pontosabb időjárás-előrejelzésben, a biztonságosabb útvonaltervezésben, valamint a növény- és állatfajok azonnali azonosításában.  
• Lehetséges hátulütők: a túl pontos, AI által generált ajánlások miatt a korábban eldugott, rejtett természeti kincsek is tömegturizmus áldozatává válhatnak (overtourism). Emellett a túlzott képernyőfüggőség és a digitális zaj elterelheti a figyelmet magáról a jelenlétről és a natúr élményről.  
  Végső soron az élmény megóvása a túrázó tudatosságán múlik: ha képesek vagyunk kikapcsolni a telefont, vagy csak okoseszközként használni a biztonság érdekében, a természetjárás valódi lényege érintetlen marad.”  

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. október 31-i lapszámában jelent meg.)