Negyven év után odalett a Juve türelme

Nem szokás két fordulóval a bajnokság vége előtt edzőt váltani, különösen a Juventusnál, ahol több mint egy emberöltővel korábban (az 1969 októberében kirúgott Luis Carniglia esetében) fordult elő addig utoljára, hogy szakvezetőt menesztettek. Ezért is hatott furcsán két éve májusban – a torinói munkássága elején, azaz a bundabotrányt követő élvonalbeli újrakezdéskor (feljutáskor) még egy új korszak letéteményeseként emlegetett – Claudio Ranieri elküldése.

Ha az idény végén kötnek útilaput a talpára (további egy esztendőre érvényes szerződése ellenére), az ember talán fel sem kapja a fejét, hiszen az olasz szakvezetővel valóban zátonyra futott az előző élvonalbeli kiírásban még (vele együtt) harmadik helyen záró csapat hajója: március 21-e, az AS Roma 4–1-es legyőzése óta egyetlen tétmérkőzését sem tudta megnyerni, a mérleg ezalatt hat döntetlen és egy vereség volt a bajnokságban.

Az újságok sokszor megírták, hogy a tréner napjai meg vannak számlálva az egyesületnél, arra azonban – még ha fel is vetődött a lehetősége – kevesen gondoltak komolyan, hogy a célvonaltól mindössze kétlépésnyire köszönnek el tőle. Alighanem maga Ranieri is meglepődött a 18-i döntés időzítésén: egy nappal előtte, az Atalanta elleni remi után legalábbis még arról beszélt, 99 százalék az esélye, hogy a következő szezonra is a „zebrák" élén marad. Pláne, hogy a bergamóiakkal játszott 2–2 révén még hoztak is egy pontot a vereséget szenvedő Milanon.

Csakhogy a szűk két hónappal azelőtt a lombardokat még hét ponttal megelőzve második helyen álló együttes időközben eggyel lejjebb csúszott, és már az automatikus BL-indulást érő harmadik pozíciója is veszélybe került, mivel a Fiorentina csupán egy ponttal volt lemaradva tőle.

Akárhogy is nézzük, a Jean-Claude Blanc általános igazgató javaslatára hozott vezetőségi határozat Ranieri szempontjából nagy nyilvánosság előtt, megszégyenítő szándékkal kiosztott pofonnal ért fel. Hogy megérdemelte-e, arról lehet vitatkozni, hiszen a fent említett vesszőfutáson kívül nagy bűne nem volt. Bár egyre inkább pengeélen táncolt, még mindig Bajnokok Ligája-főtáblás helyen állt a gárda, így a minimális (másként fogalmazva: a legfontosabb) tervet teljesíthette.

A BL-ben a 16 között emelt fővel búcsúzott az erősebbnek tartott Chelsea-vel szemben, a kudarc miatt még a legnagyobb hangú szurkolók sem hibáztatták az edzőt. Igazán fájó bukást egyedül az Olasz Kupában élt át a Juventus (a Lazio ellen), ott azonban fel lehetett hozni mentségként, hogy a három front közül kétségtelenül ennek tulajdonították a legkisebb jelentőséget.

Ugyanakkor az 57 éves szakember mintha nem lett volna teljesen tisztában a rá leselkedő veszéllyel: a május 17-i erőpróbát követően mintegy vállvonogatva fejtegette, gond egy szál se, csak meg kell nyerni a hátralévő két meccset. Ha meg nem sikerül, hát így alakult, jó lesz a negyedik hely.

Ez a fajta beletörődő, motivációját vesztett és ösztönözni képtelen hozzáállás rányomta a bélyegét Ranieri és a csapat kapcsolatára is. Amikor kívülről támadták, a hangadók nem álltak ki mellette, és az Atalanta elleni találkozót látva az NS tudósítójának mint semleges nézőnek kicsit olyan érzése volt, a játékosoknak nem is igazán fontos, hogy megmentsék edzőjük állását.

(Akadt, aki humorosabban fogta fel a torinóiak csekély ellenállását: a La Gazzetta dello Sport viccrovata sérelmezte, hogy a Juventus nem tartotta be a zárt kapus meccsrendezésre vonatkozó büntetést: Gianluigi Buffon kapuja ugyanis végig nyitva maradt...)

Ezen a ponton pedig alighanem döntő érvbe ütköztünk: a kupa- és BL-kiesés, illetve a bajnoki gondok együttvéve sem rontottak annyit a tréner megítélésén, mint a sejtés, hogy az „öltöző" kihátrált mögüle.

A Gazzettának pár nappal később adott interjújából kiviláglott, a fenti „99 százalékos" nyilatkozata dacára valójában ő is tisztában volt vele, hogy már nem sokáig ülhet alakulata kispadján. „Titkon tudtam, hogy ez lesz a vége, mégis nyugodt vagyok, hiszen eleget tettem a kötelességemnek. A Juventusszal közös történetem egyelőre véget ér. Persze most mondhatom, hogy nyugodt vagyok, de legbelül egy dühöngő bika tombol bennem" – fogalmazott Ranieri, majd hozzátette:

„A Bajnokok Ligájában alig maradtunk alul a Chelsea ellen, oda-vissza legyőztük a Real Madridot, ráadásul megnyertük az előzetesen az egyik legkeményebb csoportnak tartott négyesünket".

És még a jövőre is igyekezett gondolni, amit jelez, hogy megegyezett a Werder brazil játékmesterével, Diegóval a folytatásról, bár az információt egyik fél sem erősítette meg hivatalosan. „Megszereztem Diegót, és most nem én leszek az edzője a következő idényben. Ez azért rosszul esik" – bizonyította a Fiorentina, a Valencia, a Chelsea (és más gárdák) volt mestere, hogy azért ő tényleg szerette volna kitölteni 2010-ig élő szerződését a klubnál.

Luciano Moggi is meglepődött Claudio Ranieri hirtelen menesztésén, „A Juventusnál eddig nem volt szokás az idény vége előtt nem sokkal leváltani a vezetőedzőt – mondta az egylet korábbi ügyvezetője. – A Juve irányítói félelmükben váltottak, nem akarták elveszíteni a biztos BL-indulást érő harmadik helyet a jó formában lévő Fiorentinával szemben. Úgy gondolom, hogy Ranieri nem végzett rossz munkát a csapatnál."

Így vagy úgy, két esztendő után mennie kellett, míg utódjának a maradék két találkozóra (Siena, Lazio) Ciro Ferrarát nevezték ki, aki addig is a szakmai stáb tagja volt: a Juventusban korábban 307-szer szereplő legendás, nápolyi születésű védő előzőleg a klub utánpótlásszektorát felügyelte. Magát ugyan a rövid távú megbízatás miatt csak „révésznek" nevezte, ám arra is volt esély, hogy a nyáron igazi „hajóskapitánnyá" lépjen elő.

Rajta kívül Gian Piero Gasperinit (Genoa), Luciano Spallettit (Roma), valamint a Gazzetta dello Sport által a minap – azaz két év „csúszással"... – befutónak megnevezett Antonio Contét tartották esélyesnek a vezetőedzői posztra (az ugyancsak a klub veteránjának számító utóbbi tréner akkor éppen a Barit vezette az élvonalba, míg most a Sienával tette ugyanez, mindenesetre az ő kinevezésével a jelek szerint megvárják a szezon végét)...

A 2009. május 19-én munkába álló Ferrarával kapcsolatban Blanc – aki egyébként korábban még azt nyilatkozta, hogy az idény befejezése előtt nem lépnek – kifejezte bizakodását: „Köszönjük Ranieri munkáját, de az elmúlt időszak eredményei miatt és mert a Fiorentina már csak egy ponttal van lemaradva tőlünk, váltanunk kellett. Ferrara azt mondta, készen áll a feladatra, ezért úgy döntöttünk, hogy rábízzuk az együttest. Meglátjuk, mi lesz a hátralévő két meccs után. Mindenesetre ezzel megpróbáltuk felrázni a csapatot, hogy elkerülhessük a nyári Bajnokok Ligája-selejtezőt" – magyarázta a torinói együttes klubigazgatója.

Az új szakvezető első lendületből jót tett a Juventusszal, hisz vezetésével a Sienát és a Laziót is kapott gól nélkül felülmúlták, amivel nemcsak a hátulról fenyegető firenzeieket sikerült lerázni, hanem a Milant is visszaelőzték a jobb egymás elleni eredményekkel (ennek gyakorlati jelentősége nem volt, csak éppen az ezüst szebben csillogott a bronznál).

Ferrarát így aztán „véglegesen" is megtartották a kispadon. Vele azonban a nyáron alaposan megerősített torinóiak a BL-ből már a csoportfázisban kiestek (a Bordeaux és a Bayern mögött), majd az Európa-ligában ugyanúgy a nyolcaddöntő bizonyult soknak számukra, mint előző évben a legrangosabb kupa (csak most a Gera-féle Fulham volt túl nagy akadály, nem a Chelsea...), míg a Serie A-ban „sikerült" visszaesni a 2009-es másodikról a hetedik helyre.

Igaz, ezt már félig Alberto Zaccheroni jegyezte, aki januárban követte a hanyatló forma miatt elbocsátott elődjét. A most véget érő bajnokságban meg eleve szó sem lehetett BL-ről, viszont a kellemetlen hetedik pozíció – legalábbis egy körrel a zárás előtt – megmaradt tavalyról. Pedig ez már a múlt nyáron felkért Luigi Delneri nevéhez fűződik...