Leállt a dinamitkar – Szabó Gábor jegyzete

Hihetetlenül hosszú pályafutás zárult le, amely – nem túlzás – a pokol tornácáról indult.

Nézem a képet, amelyet visszavonulását bejelentve osztott meg a világgal... A hajdani 15-ös padovai mezt szétfeszítő háta, dinamitkarja, tarkója, feje látszik. Két kezével hátranyúlva fogja a kobakját, testbeszéde mintha azt fejezné ki: „Te jó ég, mégis itt a vége?!”

Bizony, kikerült a pont, a negyvenöt éves Mészáros Dömötör nem feszegeti tovább (életkori és anatómiai) határait. Az ő bikaerősen megütött labdái is begurultak a szertár hátsó sarkába, egyúttal hihetetlenül hosszú pályafutás zárult le, amely – nem túlzás – a pokol tornácáról indult.

Betöretlen csikóként nem ismert tiszteletet, öntörvényű volt, egy galerihez csapódva lopott is – vagyis elveszni látszott, de a kaposvári röplabdázók korábbi elnöke, Laszczik Iván és a kiváló edző, Demeter György nem hagyta, hogy ezt a csiszolatlan gyémántot magába temesse a mocsár. Segítő kezet nyújtottak, Döme elfogadta, és erősen kapaszkodott. Persze utána sem volt minden fenékig tejfel, de teljesített, itt-ott kezdett csillogni a drágakő, és fényét gyorsan észrevették a világ legnívósabb röplabdabajnokságában szereplő Padova vezetői. Aztán amikor rögtön az első meccsén, 1999 októbere elején elszakadt a térdkalácsát tartó szalag, minden veszni látszott. Egy fabatkát sem adtam volna, hogy ebben a bokát, térdet, combot, vállat, kezet, ujjperceket romboló-nyúzó sportágban teljes értékű harcosként térhet vissza. De nemcsak hogy visszatért, hanem alig egy év múltán az Olaszország–Világválogatott meccsen kapott szerepet, olyan nagyságok társaként, mint a friss olimpiai aranyérmes jugoszláv válogatott több tagja vagy az olimpiai és Európa-bajnok holland Bas van de Goor. Mert harcolni aztán tudott, és Itáliában sem engedték el a kezét. Mindent kibírt, még egy Achilles-ín-szakadást is, az olasz csúcsligában nyolc teljes és két fél idényben, a másik elit harctéren, az orosz bajnokságban két évadban püfölte a labdát.

Végül nem a gondűző foglalatosságnak tűnő, egyúttal jól jövedelmező, Ferrari-fee­linges libanoni évek, hanem toldásként néhány hazai évad után eresztette le a hálót az elmúlt harminc év – Kántor Sándor és Veres Péter mellett – legjobb hazai férfi röplabdázója, aki csaknem száz játékos, megannyi edző és menedzser nevét sorolta fel Instagram-búcsújában.

Így igazán korrekt. Ők mind kellettek, hogy a Kaposváron kimenekített, még megmunkálatlan gyémánt ragyoghasson.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!