Nem mind arany, ami fénylik...

Van, hogy nagy baklövéseket követsz el életed folyamán, melyek aztán jóvátehetetlenek, s a fejedet vered a falba, hogy miért nem cselekedtél másképp. A minap az én esetemben ilyen volt, hogy a Fradi-Újpest és a Real-Galata meccs közül csak az előbbit néztem meg. Tudvalevő, hogy Fradi és Real szimpatizáns vagyok, tehát jó esti programnak tűntek a szerdai meccsek, aztán viszont láttam egy olyan Derbyt, amiben szinte minden benne volt, ami magyarázatot ad arra, hogy miért tart ott a magyar foci, ahol tart, a Real meccset pedig, önhibámon kívül meg sem tudtam nézni. Pedig én tényleg azt hittem, hogy jó lehet ez a magyar kupameccs ezen a késő őszi, hideg november estén, de tévedtem; egy másfél órás makroökonómiai előadás vélhetően élvezetesebb lett volna, mint ez a szenvedés. Az ilyen meccsek után még inkább felértékelődik a 60 évvel ezelőtti 6-3 az angolok ellen. Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor. Volt egyszer magyar futball…

Lassan belenyugodhatunk abba, hogy örök időkre a múlt rabjai maradunk, s nekünk már csak a nosztalgiázás jut. Egykor mi is futball nagyhatalom voltunk, az ’50-es évtized a magyarokról szólt. Sántít a hasonlat, de a brazilok sem Pelé korszakát sírják vissza, hiszen azóta is több aranygenerációjuk volt; a hollandoknak sem csak a Cruyff-éra jut örömteli nosztalgiázás gyanánt (nem beszélve arról, hogy az a generáció ugyanúgy elbukta a finálékat, mint a maiak 2010-ben); de még Uruguayban sem a legelső vb-t megnyerő csapatukból élnek, mert legutóbb is elődöntőt játszottak, s rendszeres vb résztvevők.

Sántít a hasonlat, mert hiú ábránd azt gondolni, hogy nekünk valaha lesz egy Forlán, Suarez, Cavani csatártriónk, de 60 évvel ezelőtt volt egy hasonló. Minden kornak megvolt a maga szupercsapata, s az ’50-es években annak ellenére a magyar Aranycsapat neve ugrik be elsőre a világon mindenkinek Dél Afrikától egészen Kamcsatkáig, hogy elveszítették a berni finálét a németekkel szemben. S annak a csapatnak Hidegkuti, Puskás, Budai II, Czibor és Kocsis alkotta a támadógépezetét, ami bármelyik mai csatársorral felvehette volna a versenyt. Nagyon közel álltunk ahhoz, hogy kétszeres vb győztesek legyünk, de korábban, 1938-ban is elveszítettük a döntőt (akkor az olaszok ellen), így válogatottunk csak olimpiai bajnoknak és Európa-kupa győztesnek mondhatja magát. Nem állítom, hogy gyökeresen megváltozott volna a labdarúgásunk, de hogy az a berni finálé bizonyos értelemben a futball Mohácsa lett, a 86-os Irapuatóval, s talán mondhatom, az idei 1-8-cal egyetemben, az megkérdőjelezhetetlen. Mert futballunk már soha nem volt ezután a régi - annak ellenére mondom ezt, hogy volt még jónéhány korszakos egyéniségünk. Ha a dicsőségtablón szerepelne egy vb győzelem, talán Romániában sem lehorgasztott fejjel, a meccset eleve feladva futnánk ki a pályára – mert büszkék lennénk arra, hogy magyarnak születtünk (én így is az vagyok). A magyar futball történelme vb győzelem nélkül is csodaszép, s ápolnunk, őriznünk kell az olyan emlékeket is, mint azt a londoni 6-3-at. Amit egyébként nem mi, hanem az angolok tituláltak az évszázad mérkőzésének. 90 év után először veszítettek hazai pályán, a csatornán túlról érkező ellenféllel szemben – nem erre számítottak a hűvös britek. Barátságos meccs volt ugyan, mégis nagy presztizzsel bírt, melyre az angolok nem titkolt szándékkal azért hívták meg nemzeti együttesünket, hogy a futball feltalálóiként futball leckét adjanak a világ legjobb futballválogatottjának. Kínos, de alaposan visszanyalt a fagyi…