Mit tudhat egy nő a fociról? Válaszol az olasz futball First Ladyje

– Boldog, hogy ismét ön lehet az olasz labdarúgás First Ladyje?
– Az igazat megvallva sohasem gondoltam magam First Ladynek, egyszerűen csak Marcello Lippi felesége vagyok. A férjem borzasztóan boldog, hogy visszatért, és én is.

– Mondja meg őszintén, várta már, hogy hitvese ismét munkába álljon?
– Nem, de reméltem, hogy előbb-utóbb ismét azt csinálhatja, amit igazán szeret. Boldoggá teszi, hogy a válogatottal dolgozik, sosem jelentett ez számára fáradságot. A világbajnokság után úgy érezte, hogy menni kell. Ő mindent komolyan végiggondol, és ha elhatározásra jut, nem nagyon érdekli mások véleménye. Nekem sem indokolta meg döntését, én pedig nem kérdeztem, csak elfogadtam, és próbáltam támogatni.

– Két év futball nélkül nem sok egy kicsit? Hogyan tudott visszarázódni a munkába?
– Marcello valójában nem is hagyta abba a munkát, nem fordult el a labdarúgástól. Sokat utazott, konferenciákra járt, előadást tartott egyetemeken. Rengeteg fiatallal találkozott, velük a sportról és a futballról beszélgetett, és ez elégedetté tette.

– És ön? Önnek nem hiányzott a futball?
– Ha őszintén akarok válaszolni, egyáltalán nem. Szeretek csendben, nyugalomban élni. Annak ellenére, hogy én választottam egy közismert ember felesége szerepét, szívesebben maradok a háttérben. Úgy tűnik, sikeres a stratégiám, már 34 éve élünk együtt.

– Hogy kezdődött?
– A 70-es években Marcello a Sampdoriában futballozott, én pedig – akkor 17 évesen – ugyancsak Genovában éltem. Az apámnak volt egy kis üzlete, ahol a labdarúgók javíttatták a robogóikat. Egyik este, amikor bementem, ott találtam őt apámmal. Aztán pár nappal később Marcellóék otthonának közelében egy buszmegállóban ismét összefutottunk. Odaköszönt nekem, én pedig visszaköszöntem. Ezzel a két fatális véletlennel kezdődött minden, és hiába voltam független remek karrierlehetőségekkel, otthagytam a munkám, és hat hónap múlva összeházasodtunk.

– Romantikus történet…
– Az bizony, de ahhoz, hogy szerelmünk idáig kitartson, sok munka és szerencse is kellett, ahogy a világbajnoki címhez is…

– Térjünk vissza a futballra. Hogy bírja a sok focit?
– Azt hiszem, a legedzettebb nők egyike vagyok a világon. Csak egy dolgot mondanék: amikor Marcello meccset néz, a csend szabálya lép életbe nálunk. Egyedül ül a tv előtt, tilos megszólalni, a gyerekek és én csak egy másik szobában lehetünk ilyenkor. És nem havonta egyszer néz meccset…

– És amikor a férje ott ül a padon, hogyan viselkedik?
– Én vagyok a csapat legnagyobb szurkolója, még el sem kezdődött a meccs, már ideges vagyok. Akár akarja Marcello, akár nem, akár veszélyes, akár nem, mindig kimegyek a stadionba, ha lehetséges, élőben követem a találkozóit. Az életem egy nagy utazás – most is mindig úton vagyok.

– Van olyan csapat vagy játékos, aki különösen fontos a számukra?
– Ismerem az összes labdarúgót, akivel a férjem dolgozott, és mindketten nagyon szeretjük őket, ahogy ők is minket. Tavaly áprilisban például, amikor Marcello a 60. születésnapját ünnepelte, hatalmas meglepetésünnepséget rendeztek a tiszteletére. Még Fabio Cannavaro is hazarepült Madridból. Ami pedig a csapatokat illeti… Azt hiszem, a Juve örökre a szíve csücske marad.

– Melyik volt karrierje legnehezebb időszaka?
– Nehézségek mindig vannak, most is, még alig kezdte el ismét a munkát, máris akadályokba ütközött. Azt hiszem azonban, a legnehezebb az volt, amikor először küldték el egy csapattól. Ez az 1986–87-es szezon végén Sienában történt. Ez egyébként előfordulhat, nem tragédia, megtörtént később az Internél és a Cesenánál is, az elsőre azonban nem lehet felkészülni. Csak álltunk, és azt kérdezte tőlem: „Most akkor mit csinálunk?”

– És mit csináltak?
– Hazaköltöztünk. Marcello gőgös és sértődékeny, mindig azt mondja nekem: „Ha munkát vállalok egy másik városban, te és a gyerekek jöttök velem, de ha elküldenek, egy napot sem maradunk tovább.” Pontosan ezt tettük Cesenában is, szombaton elbocsátották, mi pedig hétfőn már Viareggióban voltunk, és a gyerekeket is új iskolába írattuk.

– És mit vár a Lippi család ettől a visszatéréstől?
– Dél-Afrikáig nagyon hosszú az út, nem szabad, hogy bárkinek is illúziói legyenek. Marcello végtelenül boldog, hogy ismét a fiúkkal dolgozhat, és ők is örülnek neki; remélem, ismételni tudnak. Főleg azért, mert a sikerért nem csak ők dolgoznak, hanem a háttérben mi, a feleségek is, és a mi motivációnk sem kisebb a férfiakénál…