Szemernyi túlzás sem volt abban, hogy a Nemzeti Sport negyven éve azzal vezette fel a Honvéd Kupát: Budapestre figyel az ökölvívóvilág. A kubai bunyósok manapság is a földkerekség legjobbjai közé tartoznak, a 2016-os riói olimpián a férfiak tíz súlycsoportjából hármat ők nyertek, de az 1970-es években még különös misztikum is körüllengte Fidel Castro kemény öklű legényeit. Akik az 1972-es müncheni, majd az 1976-os montreali ötkarikás játékokon is három aranyat szereztek a Magyarországnál alig nagyobb területű karibi szigetországnak.
A bokszpápa Alcides Sagarra már 1975-ben is elhozta a Honvéd-kupára a kubai válogatottat, 1980-ban pedig váratlanul a kubai hadsereg-válogatott is beesett, és mondani sem kell, hogy ezt sem gyenge bunyósok alkották. Ám van a mondás, hogy a jóból is megárt a sok, és ez most tökéletesen igaz volt. Összesen huszonkét kubai lépett a ringbe, szépen lerendezték a mezőnyt, és három súlycsoportban a házidöntő is összejött. Igen ám, de a kubaiak egymással nem akartak bokszolni, és amikor befenyítették őket, hogy akkor a pénzdíj is ugrik, csak maszatoltak a ringben.
No persze azért bőven voltak éles meccsek is, és tombolt a közönség, amikor papírsúlyban a végül ezüstéremig jutó kecskeméti Gönczi Róbert szédületes ütésváltások után pontozással legyőzte a kubaiak egyik ászát, a világbajnok Adolfo Hortát. S bár Sagarra látványosan elégedetlen volt a versenyzőjével, a sportnapilapban némileg ünneprontó, a 79. születésnapját ünneplő legendás hazai tréner, Adler Zsigmond nyilatkozata a meccsről: – Gönczinek nagy szíve van, nem félt a világbajnoktól, de külföldön ezt a meccset nem ő nyerte volna.
Frank Sinatra: énekes, színész és bokszrajongó
