Az alap a dicső múlt

Az első hitelt érdemlő forrás nem kisebb nagyságot, mint báró Wesselényi Miklóst említi első magyar öklözőként: ő 1822-ben a boksz őshazájában, Angliában vett edzéseket. Az 1875-ben gróf Esterházy Miksa által alapított MAC-ban már az ökölvívást is gyakorolták, ám olimpián első ízben csak 1924-ben Párizsban tették tiszteletüket a sportág magyar képviselői.

Az önállósodás után, 1927-ben Eb-ezüsttel, egy évvel később Amszterdamban a magyar boksz (és a Ferencvárosi Torna Club) első olimpiai aranyával jelentkezett a legendás Kocsis Antal – a bunyó befutott, gyorsan és visszavonhatatlanul népszerűvé vált, a következő évtizedekben pedig igazi népi hősök sorát adta a magyar sportnak.

Az egyszeri szurkoló mindig is könnyen tudott azonosulni azokkal, akik helyette adják a pofonokat. Énekes István, Harangi Imre, Csík Tibor, Papp László, Török Gyula, Gedó György vagy Kovács István egyaránt egy ország imádatát érezhette magáénak. Az olimpiákon összesen tíz arany-, két ezüst- és nyolc bronzérmet tudtunk felmutatni (mindössze 1972-ben veszített magyar ökölvívó ötkarikás finálét, ekkor Kajdi János és Orbán László lett második, legutóbb 2000-ben Erdei Zsolt állt a dobogón), a vb-k 1974 óta íródó történetében pedig Kovács és Erdei révén három arannyal, Bedák Pál 2005-ös ezüstjével és öt bronzéremmel állunk az éremtáblázaton.

Mindenekelőtt persze Papp László nevét kell megemlíteni, akinek a három olimpiai aranya (1948, 1952, 1956) a mai napig felülmúlhatatlan rekord, beállítania a mögöttünk lévő hatvan évben is csak két kubainak, Téofilo Stevensonnak és Félix Savónnak sikerült. Ugyanolyan ikonja ő a magyar ökölvívásnak, mint Puskás Ferenc a labdarúgásnak.

Pappnak a hatvanas évek Magyarországáról nem adatott meg, hogy profi világbajnoki címért küzdhessen, az amatőrként mindent (olimpiát, két vb-t és két Eb-t) megnyerő Kovács Istvánnak azonban 2001-ben ez is összejött. Ekkor lett a négy nagy világszervezet egyike, a WBO világbajnoka, első magyarként.

Az Európa-bajnokságokon természetesen még több babér termett számunkra, olyannyira, hogy a MÖSZ 1925-ös megalakulása óta egyedül az 1977-es hallei Eb-n nem végzett a legjobb négyben magyar – még manapság, a korábbinál ínségesebb időkben is mindig jut érem, az idén például az 52 kg-os Csóka Nándor állhatott fel az Eb-dobogóra.

A kétezres évek eleje óta már a hölgyekre is lehet számítani, más kérdés, hogy a legnagyobb sikerek (így Pruzsinszky Ivett vagy Kovács Mária világbajnoki aranyérmei) még a sportág olimpiai emancipációja előtti időkre vezethetők vissza. London óta három súlycsoportban (51, 60 és 75 kg) a nők is ott lehetnek a játékokon, a MÖSZ terve, hogy Rióba már magyar versenyző is eljut.

Magyarország olimpiát (még…) nem rendezhetett, de világversenyek sorának már volt házigazdája. 1997-ben világbajnokságot (Kovácsot és Erdeit is megkoronázták a régi BS-ben), 1930-ban, 1934-ben és 1985-ben Európa-bajnokságot (valamennyin született hazai arany, legutóbb, harminc éve a szupernehézsúlyú Somodi Ferenc nyakába akasztották), 2003-ban Pécsett pedig női Eb-t rendeztünk (itt Kovács Mária győzött), és a juniorok, valamint a kadétkorosztály világ- és Európa-bajnokságait is rendezték már magyar ringben.

Mérkőzésvezetőink és pontozóink ugyancsak állandó, sokat foglalkoztatott képviselői a nemzetközi bírói karnak, a későbbi MÖSZ-elnök Sermer György például nyolc olimpián dolgozott, Londonban pedig Szűcs Veronika mérkőzésvezetőként működött közre a boksztörténelem első női olimpiai döntőjében.

Sokért nem adnánk, ha jövő nyáron valamelyik ökölvívónk élhetné át ugyanezt…