Népsport: a gyermek Sevcsenkót és Klicskót is kitelepítették a csernobili reaktorkatasztrófa után

„Szerencsétlenség történt a Szovjetunióban, a csernobili atomerőműben: megsérült az egyik atomreaktor. A Szovjetunió Minisztertanácsának hétfő este Moszkvában kiadott közleménye – amelyet a szovjet televízió esti híradója, a Vremja is beolvasott – arról számolt be, hogy intézkedéseket tesznek a baleset következményeinek elhárítására” – ennyit írt 1986. április 29-én kedden a Népszabadság (gyorsan rögzítve, hogy ez volt az első ilyen eset a Szovjetunióban…), hivatkozva a hétfői szovjet bejelentésre. De pontosabb lenne beismerést írni, hiszen maga a baleset szombaton történt, és ha a szél nem fújja a rádioaktív felhőt Skandinávia fölé, gond nélkül elhallgatják a 20. század egyik legtragikusabb következményekkel járó katasztrófáját.

A csernobili atomerőmű-baleset a Pripjaty melletti Lenin-atomerőműben történt, ennek következtében jelentős radioaktív szennyeződés érte a szűkebb és tágabb környezetet, nagyrészt Fehéroroszországot. A szennyezés előbb a balti szovjet köztársaságokba, majd Finnországba, Svédországba és Norvégiába jutott el (éppen a svédek kürtölték tele a világsajtót a gyanús mért értékekkel, amire jött a szovjet beismerés), de hazánkban is megnövekedett sugárzást mértek.

Csak nem mondták meg az embereknek. Hogyisne, hiszen a május 1-jei felvonulást semmi sem veszélyeztette, csak napokkal később kezdték meg a kampányt, ami nagyjából annyiban merült ki, hogy az emberek ne egyenek a földekről származó fejessalátát, mert érhette némi radioaktív por…

A 18 évvel később már a független Ukrajna polgáraként aranylabdás Milan-legenda, Andrij Sevcsenko kilencéves volt, Kijev Obolon nevű külvárosában lakott, édesapja katona volt, egy szovjet tankezred szerelője.

„Abban az időben senki sem tudta pontosan, hogy mi történt, mert nem kaptunk világos tájékoztatást a hatóságoktól – emlékezett vissza Sevcsenko. – Engem a csernobili tragédia miatt több ezer gyerekkel együtt a kijevi régióból indoklás nélkül az azovi tengerpartra küldtek. Csernobil előtt felvettek a Dinamo Kijev futballiskolájába, de az események miatt három hónapig nem játszhattam. Senki sem hitte a családomban, hogy folytathatom majd a focit. De amikor visszatértem Kijevbe, az első edzőm a Dinamónál, Olekszandr Szpakov megtalált, és meggyőzte a szüleimet, hogy folytatnom kell a futballt a Dinamóban. Még ma is nagyon hálás vagyok neki a kitartásáért és a figyelméért.”

Sevcsenko mellett a két Klicsko fivér volt Ukrajna sportjának vezető reklámarca. Az ifjabbik, Vladimir tízéves volt 1986 áprilisában (bátyja, Vitalij, Kijev mai polgármestere még nem volt 15), a szovjet légierő ezredesének a fia, így a család a kijevi katonai repülőtér területén lakott. Az iskolában több olyan gyakorlaton is részt vett, amelynek kiinduló feltételezése az volt, hogy az Egyesült Államok nukleáris támadást hajtott végre a Szovjetunió ellen. Ilyenkor fedezékbe kellett húzódni. Aztán egy nap védőruhás embereket látott és járműveket, amelyeket vegyszerekkel permeteztek le. „Nyilvánvaló volt, hogy valami szörnyű dolog történt. És abban is biztos voltam, hogy nem az amerikaiak tették” – mesélte Klicsko.

Az apjuk – szintén Vladimir – figyelmeztette a fiúkat, hogy ne menjenek ki a szabadba. Klicskót – Sevcsenkóhoz hasonlóan – az osztálytársaival négy hónapra egy fekete-tengeri településre vitték. Édesapja helikopterrel repült Csernobilba a baleset utáni napokon, amikor a katasztrófa felszámolásán dolgozók elkeseredetten dolgoztak azon, hogy leállítsák a sugárzást.

„A kormányzat az első pillanattól kezdve megpróbálta eltitkolni az igazságot és kicsinyíteni a bajt – mesélte az idősebb Klicsko a fiai karrierjét bemutató, 2011-es dokumentumfilmben. – Azt a benyomást igyekeztek kelteni bennünk, hogy ami történt, nem súlyos. Akik elhagyhatták Kijevet, éltek a lehetőséggel, de ha az ember katona, teljesítenie kell a kötelességét.”

Az édesapa rákban hunyt el. „Betegségek láncolatáról volt szó, leukémiáról, limfómáról, gyomorrákról. A csontokig hatolt a betegség, gyakorlatilag mindent felfalt. Az orvosok szerint mindez Csernobil következménye” – mesélte Vladimir, aki szerint az apja örült, hogy legalább tovább élt, mint a társai…

Az 1972-es és 1976-os olimpia fehérorosz (akkor persze szovjet) tornászsztárja, Olga Korbut 1991-ben az Egyesült Államokba költözött, részben anyagi megfontolásból, részben viszont azért, mert féltette 12 éves fiát Csernobil utóhatásaitól. Az erőműből kikerült radioaktív anyagnak ugyanis 70 százaléka Fehéroroszország egynegyedére hullott. Létrehozott egy alapítványt és együttműködésbe kezdett a Hutchinson Rákkutató Központtal. Mint elmondta, saját pénzéből pajzsmirigybetegségek elleni gyógyszereket vett és vitt Fehéroroszországba, de a hivatalos szervek érdektelensége miatt idővel felhagyott vele. „Az orvosságot hűtőszekrényben kellett volna tartani, de ezt nem tették lehetővé. Nem érdekelte őket a dolog” – mesélte a jelenleg az arizonai Scottsdale-ben élő Korbut. Bár neki és a fiának is voltak gondjai az Egyesült Államokban, az amerikaiak befogadták őket, azaz fura, de az életük jobbra fordulását köszönhetik Csernobilnak.

A most 46 éves, bolgár válogatott korábbi Aston Villa-sztár, Sztilijan Petrov a robbanáskor hatéves kisfiú volt Bulgáriában, több mint ezer kilométerrel délebbre. 2012 márciusában az orvosok akut leukémiát állapítottak meg nála. A bolgár futballválogatott orvosa szerint a betegséget a csernobili sugárzás okozta, és az, hogy az ország akkori kommunista vezetői nem tájékoztatták a lakosságot a veszélyről.

„Késő tavasz volt. Az emberek friss radioaktív zöldséget fogyasztottak” –  mondta a brit The Sun napilapnak Mihail Ilijev orvos, aki tizennégy éven át kezelte Petrovot. – Sokan, akik akkor gyerekek voltak, ezért lettek rákosok. Csernobili gyerekeknek hívtuk őket. A zömük azon a vidéken született, ahol Sztilijan.”

Negyven éve a Pripjaty labdarúgócsapata, az FK Sztroityel épp a kijevi régió kupaelődöntőjére, valamint a felújított, 5000 férőhelyes Avanhard Stadion átadására készült, amikor bekövetkezett a tragédia. A várost 1970-ben alapították, kifejezetten a közelben lévő csernobili atomerőműben dolgozók számára. A munka ünnepén a stadionavató-mérkőzés a Masinosztroityel elleni kupaelődöntő lett volna, nyolc nappal később pedig már bajnokit rendeztek volna a stadionban.

Az atomerőműben történt robbanás után Pripjaty lakosságát evakuálták – Valentyin Litvin csapatkapitány is segédkezett a munkálatokban –, az FK Sztroityel pedig visszalépett a bajnokságtól, és megszűnt. A pripjatyiakat a 45 kilométerre lévő Szlavutyicsba költöztették.

Azóta Csernobil – nem utolsósorban az HBO/Sky remek sorozatának köszönhetően – amolyan turistalátványosság lett. Mármint 2022-ig…

„Sugározzatok! Sugározzatok!”

Abban az évben a Dinamo Kijev lehengerlő játékkal megnyerte a Kupagyőztesek Európa-kupáját, aminek eredményeként Valerij Lobanovszkijt nevezték ki húsz nappal a mexikói labdarúgó-vb rajta előtt szovjet kapitánynak, ő hozta a kijevi fiúkat – a többit meg Irapuatóban láttuk… De alig több mint egy évvel később a Dinamo az Üllői úton barátságos meccset játszott a Ferencvárossal, amely a magyar sajtóban tényleg barátságos, már-már ünnepi volt: „Ügyes megoldások, szép cselek, bátor nagy lövések szórakoztatták a publikumot, csupán a díjmeccseken megszokott tét hiányzott…” Csak éppen az FTC-pálya lelátóján skandálta 22 ezer ember, hogy „Cser-no-bil!” meg hogy „Sugározzatok!” – dolgoztak is a rendfenntartók, gumibottal egyesével emelték ki ötletszerűen az egyre hangosabban tüntető tömegből a mezei szurkolókat, legkevesebb százat… A meccset a Dinamo nyerte meg 2–1-re, a győztes gólt a későbbi ferencvárosi Rácz László lőtte.