Kilencven éve született Omar Sívori, a nagyfejű angyal

Buenos Airestől 200 kilométerre, San Nicolás de los Arroyosban született, olasz bevándorló családban, ahogyan annyi újsütetű argentin. Apai nagyapja, Giulio Sívori Cavi di Lavagnából, Genoa mellől, míg édesanyja, Carolina Pescara környékéről érkezett Dél-Amerikába.

Omar Sívori tehetsége hamar utat tört magának, tizenkilenc évesen kapta meg első profi szerződését a River Plate-től. A negyvenes évek végének legendás csatársorának (A „La Máquinának”, azaz Gépnek nevezett nagy ötösnek rövid ideig Alfredo Di Stéfano is tagja volt) még aktív játékosai, Ángel Labruna és Félix Loustau mellé beverekedte magát a kezdőbe, és mindhárom itt töltött felnőt tidényében bajnoki címet ünnepelhetett, a River Plate történetének 11., 12. és a 13. hazai diadalát.

Az 1956-os pánamerikai bajnokságon szerezte meg első gólját az argentin válogatottban: a már győztes brazilok ellen egyenlített a 85. percben a mexikóvárosi Estadio Olímpico Universitarióban. Az 1957-es Copa Sudamericanát (a mai Copa Américát) megnyerő argentinok között már ő volt a vezér. A válogatottat kedvesen Los Carasuciasnak, azaz Mocskos arcú angyaloknak becézték, egy 1938-as, Kertész Mihály (azaz Michael Curtiz) által rendezett, James Cagney, Pat O’Brian és Humphrey Bogart főszereplésével forgatott amerikai gengszterfilm után, amely Magyarországon „A villamosszék felé” címmel ment. 

A hétcsapatos, körmérkőzéses perui tornát Argentína öt győzelemmel és a Peru elleni, már tét nélküli utolsó meccsen elszenvedett vereséggel abszolválta, Sívori három gólt vállalt a 25-ből, a vele együtt a nyáron Olaszországba szerződő Antonio Valentín Angelillo (a Boca Juniorsból az Interbe) és Humberto Maschio (a Racing Clubból a Bolognába) összesen 17-et… Mégis a Nagyfejűnek becézett Sívori kelt el közülük a legdrágábban, a Juventus 10 millió pesót (több mint 90 ezer fontot) fizetett érte, amivel akkortájt ő volt a világ legdrágább játékosa. A River Plate az érte kapott pénzből fejezte be stadionja, az El Monumental építését, és az egyik szektort rögtön el is nevezte Sívoriról. Más kérdés, hogy nélküle a klub a következő 18 évben képtelen volt bajnokságot nyerni.

Bezzeg a Juventus! „Sívorival tökéletesen hoztuk a nagyember-kisember csatárpárost, hihetetlenül technikás volt, senkivel sem élveztem annyira a játékot, mint vele” – mondta róla örökös torinói párja, a walesi gólgép, John Charles. Ő volt a Juve támadásépítésében a célszemély, Sívori visszavontabban játszott, és kiismerhetetlen cseleivel folyamatosan őrületbe kergette a védőket, ráadásul letűrt sportszárával jelezte, hogy nem fél senkitől.

A Juventusban megállíthatatlan volt, első négy évében 22, 15, 28 és 25 gólt jegyzett, de a 15 gólos idény egyharmadát sérülés miatt kihagyni kényszerült. 1955 és 1961 között csak 1958-ban nem lett bajnok, előtte a River Plate-tel, utána a Juvéval triplázott.

A sorban a hatodik, 1961-es Aranylabda-szavazáson a Serie A góllövőlistáján 25 góllal elért második hely és a Juventusszal megnyert scudetto mellett az olasz válogatottban nyújtott produkció is sokat nyomott a latban. Miután Európába költözése után Argentína a FIFA-nál keresztbe tett neki, csak 1961 áprilisában húzhatta magára az azzurri mezt, amelyben az 1962-es vb-részvételről döntő Izrael elleni selejtezőn 1961. november 4-én Torinóban például négy gólt rúgott. Egy évvel korábban, az 1960-as szavazáson kilencedik lett, 1961-et követően pedig további három éven át kapott mindig szavazatot. 1961 végén az eggyel korábban éppen Puskás Ferencet megelőző spanyol Luis Suárezt (tavalyig, Rodri megkoronázásáig az egyetlen spanyol aranylabdást!) sikerült hat pont különbséggel maga mögé utasítania.

A Népsport az első négy helyezettről, így a dobogóról épp leszoruló szovjet kapusról, Lev Jasinról még beszámolt, de az ötödik Puskás Ferenc természetesen már nem fért be a hírbe, igaz, az egyaránt itthon futballozó Grosics Gyula és Tichy Lajos helyezése sem érte el a sportlap ingerküszöbét. Sívori nemcsak a Juventus, hanem a komplett olasz futball első aranylabdása is, mi több, előtte egyetlen újdonsült honfitársa sem végzett az első háromban. (Bár az Aranylabda a kezdetekkor kizárólag európai játékosnak járt, az exargentin Sívori előtt kétszer a spanyollá lett, ám Buenos Aires-i születésű Di Stéfano is megkapta, míg Sívori torinói csatártársa, Charles 1959-ben lett éppen Di Stéfano és Raymond Kopa mögött „bronzlabdás”.)

Nyolc torinói idény után Nápolyba szerződött, a brazil-olasz José Altafini oldalán 1966-ban bajnoki ezüst-, majd a kapuban Dino Zoff-fal 1968-ban bronzérmesek lettek, innen vonult vissza 34 évesen, 1969-ben. Pályafutása során a barátságos meccseket is beleszámítva 432 gólt szerzett, rettegtek tőle a kapusok, bármerre is járt.

Magyar csapat ellen csak egyszer lépett pályára, 1961 augusztusában gólt is lőtt az MTK elleni 3:3-as meccsen a Népstadionban. Pedig később is játszhatott volna ellenünk, hiszen a Juventus a Sívori-éra alatt 1962-ben felkészülési mérkőzést játszott a vb-re igyekvő magyar válogatottal (2:0 ide), a Ferencvárossal pedig a Közép-európai Kupában (1. csoport: 0:1, 1:1), a VVK-híres 1965-ös döntőjében (Fenyvesi góljával itt született meg a mindmáig egyetlen magyar kupasiker Európában) pedig Torinóban csapott össze – de Omar Sívori ezekről az összecsapásokról hiányzott. A válogatottunk elleni mérkőzésen épp a chilei vb-n volt a squadra azzurrával (ahová csak a szövetség külön könyörgésére volt hajlandó repülővel utazni, annyira félt a levegőben…), a Vásárvárosok Kupájának 1965. júniusi döntője idején pedig már kegyvesztetté lett az iramfutballt játszató paraguayi-spanyol mesternél, Heriberto Herreránál. Nem is marasztalták, amikor 30 évesen bejelentette, hogy a Napoliba szerződik.

Rögtön visszavonulása után edző lett, hazautazott Argentínába, ahol elsőként a Rosario Central kínált neki állást. Az 1974-es vb selejtezőjében Argentína élén is remekül helytállt, még nem volt 37, amikor kapitány lett, saját magát is simán pályára küldhette volna. Csapata Paraguay és Bolívia előtt nélküle is gond nélkül megnyerte a csoportját, és kvalifikálta magát a nyugat-németországi tornára – ott azonban már nem Sívori, hanem a lengyel és magyar felmenőkkel rendelkező Vladislao Cap és José Varacka kettőse volt a szövetségi kapitány.

Marcello Lippi szerint ha a Juventus került szóba, Sívorinak felcsillant a szeme. Robert Bettega a bátyjának tekintette, aki bálványból közeli barátja lett, amúgy pedig a hetvenes-nyolcvanas évek Juve-klasszisa szerint ő volt minden idők egyik legnagyobb labdarúgója.

Imádott olasz klubjának játékosmegfigyelőjeként dolgozott a hetvenes évek közepétől, szülővárosában, San Nicolás de los Arroyosban telepedett le, itt vitte el hasnyálmirigyrák. Még nem volt 70 éves.

NÉVJEGY

ENRIQUE OMAR SÍVORI Született: 1935. október 2., San Nicolás de los Arroyo (Argentína) Elhunyt:  2005. február 17., San Nicolás de los Arroyos (Argentína) Válogatottság: Argentína (1956–1957, 19 mérkőzés/9 gól), Olaszország (1961–1962, 9/8) Klubjai játékosként: River Plate (1954–1957), Juventus (1957–1965), Napoli (1965–1969) Klubjai edzőként:  Rosario Central (1969–1970), Estudiantes de la Plata (1972), Argentína (1972–1973, szövetségi kapitány), Vélez Sarsfield (1978), Racing Club de Avellaneda (1979), Toronto Italia (1983) Legjobb eredményei játékosként: Copa América-győztes (1957), 3x argentin bajnok (1955, 1956, 1957, 3x olasz bajnok (1959, 1960, 1961), 3x Olasz Kupa-győztes (1959, 1960, 1965), olasz gólkirály (1960) Elismerése: aranylabdás (1961)