Sohasem lett a régi a szétrúgott térdű Orth György

A magyar labdarúgó-válogatott 1925. szeptember 20-án az osztrákokkal játszott válogatott mérkőzést az Üllői úton. Nemzeti együttesünkben minden bizonnyal helyet kapott volna Orth György, akinek azonban csapata, az MTK az osztrák Amateure elleni szeptember 8-i bécsi meccsén Hans Tandler súlyos térdsérülést okozott, így a zseniális futballista nem léphetett pályára az 1:1-re végződő mérkőzésen. A kék-fehérek bajnoki találkozón szeptember 6-án 7:2-re legyőzték a a III. ker. TVE-t, Orth „utolérhetetlenül irányított, eldöntötte a mérkőzés sorsát”, s két nap múlva az osztrák fővárosban lépett pályára. A durva belépő 2:2-es állásnál a 83. percben történt, ezt követően a játékvezető lefújta a meccset.

A Nemzeti Sport ezt írta a hátvédről: „Tandler már régóta híres a bécsi futball életében mint a legkíméletlenebb hátvéd, aki a legkevesebbet törődik ellenfelei testi épségével. Sok bécsi játékos viseli Tandler kíméletlenségének nyomát.” Az összecsapást követően Orthnak deformálódott a lába, bal térde teljesen kificamodott, szakadtak a tokszalagok, a porc is levált.

„Ott voltam, centerhalfot játszottam. A közönség Orth minden egyes megmozdulását önfeledten tapsolta, csodálatosan játszott. A második félidő közepe táján történt a szörnyűség. 15 méterre álltam tőle. Egy reccsenés, Orth a lábához kapott, nagyot kiáltott: »Végem van, eltört a lábam!« Az orvos mentőkért kiabált. (…) Amikor kivittük szegényt, olyan halotti csend borult a pályára, nézőtérre, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett. Egy évig tartott, amíg felgyógyult.” Orth György esete – amelyet az egykori csapattárs, a későbbi edző, sportújságíró Kléber Gábor elevenített fel Syposs Zoltán „Ez a szép játék. Arcok a magyar sport történetéből”   című, 1976-ban megjelent köny­vében – a magyar futballtörténelem talán legtöbbször emlegetett sérülése Rudas Ferenc lábtörése, Puskás Ferenc kiesése az 1954-es vb németek elleni csoportmeccsén és Albert Flórián térdsérülése mellett. A másik csapattárs, Molnár György sírva mondta: „Soha többé nem fogok futballozni. Engem is figyelmeztettek a meccs előtt más bécsi klubok játékosai, hogy Tandler életveszélyesen kíméletlen. Legyünk óvatosak! Most bekövetkezett a baj!” A sérülés hosszú időre taccsvonalon kívülre tette az MTK-s fenomént, a „magyar futballsport legjobb játékosát”,  az istenáldotta Gyurit. Orth a helyszínen azt mondta, az esetet véletlennek tartja, a 25 perc múlva kiérkező mentők a Hochenegg Klinikára szállították, ahol nyomban műtőasztalra helyezték, és narkózisban visszahelyezték a kiugrott térdet. A kórház inspekciós orvosa úgy vélte, Orth soha többé nem léphet pályára…

A Nemzeti Sport szeptember 10-i száma a labdarúgó hazatérésével foglalkozik. Az első oldalon Orth Gyuri címmel szerkesztőségi cikk méltatja a honi futball géniuszát, „tudása, ragyogó futballművészete (…) élni fog a magyar futball történetében, ha majd egykor a nagy center nem rúg labdába többé.” Mintha jövendölés lenne… A sportlap plasztikusan fogalmaz: „A magyar futball száradó, szikkadó kertjéből a legégőbb szárazság idején tépte ki az egyetlen virágot, melynek virulása új élet, szebb jövő reményeit hirdette.” Az NS felvetette, az osztrákok elleni találkozón üresen kellene hagyni a center posztját, mondván: „Az üres hely hirdesse a magyar futball szerencsétlenségét, beszéljen arról a végzetes délutánról az egybegyűlt tízezreknek, amely megfosztott a mostani Orth Gyuritól, a magyar futball tökéletességét hirdető centercsatártól!” A másik oldalon a bécsi és budapesti visszhangok olvashatók, az utóbbiak egyértelművé teszik, a magyar–osztrák előtt szándékosan tették harcképtelenné az újra formába lendülő futballistát.

Érdemes áttekinteni az 1925-ben játszott válogatott találkozókat: Magyarország januárban nagy meglepetésre Milánóban 2:1-re legyőzte Olaszországot, márciusban Svájcot 5:0-ra. Az osztrákoktól és a belgáktól egyaránt 3:1-re kaptunk ki, a svédektől 6:2-re. Ezeken a meccseken Orth középcsatár poszton szerepelt, a lengyelek idegenbeli 2:0-s legyőzése során középfedezetként, egyszer sem talált a kapuba.

Szinte egész Budapest Orthról beszélt, Pluhár István, a népszerű rádióriporter, egyben a BEAC labdarúgója úgy vélte: „Isten látja lelkem, nem bántam volna, ha négy gólt is rúgott volna jövő vasárnap nekünk, csak ne sérült volna meg ilyen rettenetesen szegény, szegény Gyuri!” A Keletiben százak várták Orthot, aki a hogy van kérdésre így reagált, miután véletlenül beütötte a lábát: „Most rosszul! Bécsben olyan szépen vittek be a kocsiba. Nem értem, itt miért oly ügyetlenek…”

Az odáig még rendben volt, hogy az áldozat nem tartotta szándékosnak lerúgását – „Tandler nem tehet róla” –, a bekk is lépten-nyomon ártatlanságát hangoztatta, hangsúlyozta, Opata Zoltán viszont megütötte, Molnár pedig felé kiáltott: „Gyilkos!” Az NS kinyomozta, a durva védő nem volt a bécsi klinikán az áldozatot meglátogatók között… Fekete Pál Orth és társai című könyvében így elevenednek meg a történtek a sérült szemszögéből: „Fordulásból, kapásból akartam lőni a labdát, bal lábbal, amikor Tandler nagy erővel beletalpalt a kinyújtott lábam fejébe. Égő fájdalmat éreztem.”

Orthot itthon a Parkszanatóriumba szállították, némi optimizmusra adott okot Baron professzor helyzetértékelése: „Ha valami komplikáció nem jön közbe, három hónap alatt teljesen talpra állítom, és minden okom megvan azt hinni, hogy hosszabb idő, legalább egy fél év múltán semmi akadálya nem lesz annak, hogy a magyar sport büszkesége ismét tréningbe állhasson.”

Orth üzent a közelgő találkozóval kapcsolatban: „Csak a testem van távol tőletek. De a lelkem veletek van.” Ezzel párhuzamosan a futballvezérek üzengettek egymásnak. Hugo Meisl, a Wundermannschaft atyja a Magyarország–Ausztria meccs elhalasztását javasolta, mondván, osztrákellenes hangulat alakult ki. Magyar részről Fodor Henrik garantálta, amennyiben Tandler nem lép pályára, „a válogatott mérkőzés a lehető legsimábban fog lefolyni”. Tény, nem történt atrocitás.

Hogy aztán mi lett Orth Györggyel?

Sajnos, már sohasem lett a régi. Fekete könyve szerint 1926-ban a Hungária–Hakoah (4:2) barátságos mérkőzésen tért vissza, 29. válogatott találkozóján a magyar–jugoszlávon (3:0) csaknem két év után lépett pályára a nemzeti együttesben (gólt szerzett), igaz, ez inkább a B-csapat volt, mert a legjobbak ugyanazon a napon Bécsben 6:0-s vereséget szenvedtek Ausztriától. Játékáról ezt írta az NS: „Eleinte nagyon lanyhán mozgott. Később sem bocsátkozott keményebb harcba, de mégis élénkebben játszott. Néhány remek akció elindítója volt, néhányszor mesés helyzetbe hozta összekötőit. Gólja, egy-két lövése, fejese mutatta kivételes klasszisát, amely mindig érvényesül.” Utolsó válogatottságán (30.) sziporkázott Magyarország, Orth középcsatárként két gólt lőtt Franciaország ellen (1927. június 12., 13:1). A nagy arányú siker után nem véletlenül áradozott a szaklap: „Végre ismét az igazi Orthban, az univerzális csatárzseniben volt részünk. (…) Természetes, hogy a fitt Orth volt a legjobb csatárunk.” Ez különösen annak tükrében érdekes, hogy Takács II Géza (Vasas) hat (!) gólt vágott. Ám Orth térde továbbra is rakoncátlankodott. Fekete szomorúan fogalmazott a könyvében: „Most már szembenézett a sorsával: letörten vallotta be önmagának is, hogy Tandler rúgása pontot tett játékos-pályafutásának a végére.” A Hungáriával 1928-ban felbontotta a szerződését, de a futballról képtelen volt lemondani, 1929-ben a Budai 33 futballistája lett, a Bástya FC 7:0-s legyőzésében vezérszerepet vállalt.

Ez volt a hattyúdala a futballpályán.