Amált fotelban emelték trónra – 75 éve született a XX. század magyar kézilabdázónője

Hajdúszoboszlón született, nőtt fel, s kezdett kézilabdázni. Eléggé későn, hiszen már 12 esztendős volt, ám addig kosarazott, belekóstolt az atlétikába, mondják, magasugrónak egészen kiváló lett volna.

A kézilabda nyert, nagykorúságáig szűkebb pátriájában, nővéreit követve, aztán Debrecenben, ahol munkásszállón lakott, és napi hat órát dolgozott a gördülőcsapágygyárban. Tizenévesen figyelt fel rá Elek Gyula, az FTC edzője, ám az átigazolására várni kellett, a szülők csak nagykorúként engedték el (kénytelenek voltak elengedni) Budapestre, ráadásul klubja nem adta ki, egy év kivárással kezdett a Ferencvárosban.

„Gyors voltam, labdaügyes, így aztán nagy jövőt jósoltak nekem. Hittem is, meg nem is” – mondta a kezdetekről, ám később hinnie kellett, hiszen válogatott kerettag lett, a legendás szövetségi kapitány, Török Bódog pedig így jellemezte: „Annyira magas szintű az improvizálókészsége, hogy például még felugrás, emelkedés közben is tud változtatni az elképzelésén. Ezzel kellemetlen, váratlan helyzetet teremt a védők, kapusok számára”.

Ahogy mesélte, nagy élmény volt az FTC-ben játszani, ám a vezetők leginkább az ígérgetésben tűntek ki. Amál unta már, hogy jegyzett, válogatott játékosként albérletből albérletbe vándorol, a klub elöljárói viszont csak hitegették, hogy lesz lakása, legyen türelmes.

Ezek után, amikor a Vasas azzal hívta, hogy lakáshoz juthat, nem habozott, már csak azért sem, mert az akkori legjobb csapat vágyott rá. Egy évet persze megint ki kellett várnia, a Ferencváros sem adta ki, de közben otthonra lett az újpesti Paksy József utcában, a szövetkezeti lakás részleteit persze ő törlesztette.

A Vasasban hamar vezér lett, bajnoki és kupagyőzelmek után legnagyobb sikerét akkor érte el a csapattal, amikor már Dániában élt (1982), ám a BEK-mérkőzésekre hazajöhetett. Aztán a Radnicski Beograd legyőzésével kupagyőztes, Európa legjobbja lett a Vasas, ő pedig ezzel a sikerrel búcsúzott a klubtól. A csapat edzője, az akkor 27 éves Mocsai Lajos így beszélt: „Sterbinszky nagyon hiányzik. Most érzem csak igazán, hogy milyen sokat jelentett, vészhelyzetben mindig magával ragadta a társait. Ráadásul előkészítésben és befejezésben is kiváló játékos.” Az emlékek nem halványulnak, hiszen Mocsai jóval később így emlékezett Vasas-edzőségére: „A döntő az volt, hogy a csapat vezére, Sterbinszky Amália mellém állt. Emlékszem, egyszer nyertünk öt góllal egy közepes csapat ellen, közepes produkcióval, megyek be a meccs utáni megbeszélésre, s hallom, amint azt mondja, hogy én mindent megteszek ennek a fiatalembernek, elvárom, hogy ti is…”

Ha már Vasas, élete nagy pillanata volt, amikor a klub kézilabdacsarnoka 2019-ben az ő nevét vette fel. „Markovits László elnök hívott fel az ötlettel, el sem akartam hinni. Titokban kellett tartanom, de csak nehezen álltam meg, sokszor a nyelvem hegyén volt a hír, amikor a testvéreimmel beszéltem, ám vissza kellett fognom magam. Olyan valószínűtlen, hogy rólam nevezték el a csarnokot” – mondta.

A válogatottban is 1982 a legemlékezetesebb éve, itthon volt a világbajnokság, ami neki a búcsút jelentette. Dániából jött haza ekkor is, s persze sokan morgolódtak, mondván, lehetetlen, hogy beilleszkedjen a játékba, a társak közé. Ő elegánsan utasította vissza a feltételezést („Olyan az egész, mintha csak egy hosszabb kirándulásról érkeztem volna haza. Nem érzem, hogy ezzel gondom lenne”), a Népsport pedig kiállt mellette: „Az irányításban, a szervezésben, a helyzetelőkészítésben Amál utolérhetetlen. Az pedig igenis csak kényszer, hogy bár rég »beleérett« az irányító feladatkörébe, átlövő helyen kell játszania. Mert egyelőre még csak közel olyan jó átlövőt sem tudunk beállítani, mint ő.”

A vb előtti felkészülési tornát megnyerte a csapat, a norvégok ellen (23–16) „úgy lőtte a bombagólokat (a 24. percben hibázott először!), mintha zsinóron húzták volna a kapuba a labdát. Ha meg nem lőtt, hát akkor úgy zárt a többi átlövőnek, mintha ez lenne a főfeladata. No és a gólpasszok? Ha a bal szélen Gombait egyedül hagyták (azaz védője kénytelen volt beljebb jönni, ő is Sterbinszkyre figyelni), hát úgy két és fél méter magasan tálalta szinte a kezébe a labdát. Ha pedig a beálló volt jó helyzetben akkor a földre pattintva lőtte a kezébe a labdát”.

Aztán a vb-n minden percét élvezte a játéknak, és a közönség is. Az NDK elleni bravúrdöntetlen (17–17) során kettős emberhátrányban svédcsavarral dobott gólt, az ilyen megoldás több mint ritka. És az sem megszokott, hogy egy játékost fotelban ülve emeljenek magasban a társai (a fotó legendás). Vele ez történt, miután a csapat a Szovjetuniót legyőzve (15–13) ezüstérmes lett. A fotelt a társak vették búcsúajándékként, legyen miben üldögélnie „nyugdíjas” éveiben.

Volt még egy búcsúmeccse 1985-ben Szegeden, hivatalosan (váza, csokrok, szép szavak) akkor köszöntek el tőle. Ezzel meglett a 250. válogatottsága, de jellemzőbb, hogy lakóhelyéről, Helsingörből huszonöt tagú küldöttség érkezett, 1500 kilométert tettek meg, hogy hódoljanak a városukban is maradandót alkotó klasszisnak.

Mindenki szépet és jót mond róla, s megemlítik, hogy „kiborult, ha az igazságérzetében bántották meg”. Mindez leginkább a bírókkal vívott szópárbajaiban érhető tetten, hol eltiltották, hogy írásbeli dorgálás érkezett a címére a szövetségtől, de ez nem fékezte meg.

Amikor arról kérdezték, mi maradt meg benne játékos-pályafutásából, nehezen tudott válaszolni. „Furcsa kettősség van bennem, mert olyan régen volt, hogy néha csak hitetlenkedve kérdezem magamtól: tényleg játszottam? Közben meg akaratlanul beugranak pillanatok, érzések, edzések, mondjuk, ahogyan felemelkedem lőni. Meg a kérdés, hogy miért nem lett második hely a harmadikból, győzelem az ezüstéremből. Mert az ember mindig többet akar.”

Dániában is otthonra talált. Helsingörben két esztendőt még játszott, majd magánklinikát nyitott, gyógymasszázzsal, akupunktúrával, talpmasszázzsal és rehabilitációval várta az érdeklődőket. „A kitartásom ugyanúgy kamatozott, mint amikor kézilabdáztam. Dániában is egyfolytában tanultam, képeztem magam, így lettem civilként is sikeres. De átlagember, igazi kispolgár vagyok, főzök, mosok, takarítok, de rátaláltam rá arra a harmóniára, és nyugalomra, amelyet »öregkoromra« kerestem” – magyarázta.

Rengeteget utazott, London és Párizs volt a kedvence. Figyelt rá, hogy mindig legyen ideje önmagára, s vele új szenvedélyére, a motorozásra. „Ez a szabadság élményét adja nekem” – mondta. Tízpercnyire lakott a tengertől, oda járt futni, sétálni. Egy 65 évesen elvégzett felmérés szerint teste ötvenesztendősnek felelt meg. „Szerencsére úgy is érzem magam…” – kommentálta.

Váratlanul hunyt el az idén áprilisban. Előzmények nélkül, hiszen három nappal korábban még futott a tengerparton. Otthon lett rosszul, Koppenhágába szállították kórházba, de nem tudtak segíteni rajta. 

Hamvait a szűk család jelenlétében a tengerbe szórták.

STERBINSZKY AMÁLIA NÉVJEGYE

Született: 1950. szeptember 29., Hajdúszoboszló
Elhunyt: 2025. április 3., Koppenhága
Sportága: kézilabda
Posztja: átlövő, irányító
Válogatottság: 239
Klubjai játékosként: Hajdúszoboszlói Bocskai SE (1963), Debreceni Dózsa (1964–1968), FTC (1969–1972), Vasas SC (1973–1982), IF Helsingör (dán, 1982–1984)
Edzőként: Dánia (junior- és felnőttválogatott)
Kiemelkedő eredményei: olimpiai 3. (1976), olimpiai 4. (1980), vb-2. (1982); 3x vb-3. (1971, 1975, 1978), vb-4. (1973); BEK-győztes (1982), 3x BEK-2. (1971, 1978, 1979); 11x magyar bajnok (1971, 1973, 1974, 1975, 1976, 1977, 1978, 1979, 1980, 1981, 1982), 9x MNK-győztes (1970, 1972, 1974, 1976, 1978, 1979, 1980, 1981, 1982); 2x dán bajnok (1983, 1984); NB I-es gólkirálynő (1977); 3x az Év kézilabdázója (1974, 1976, 1977)
Elismerései, díjai: a XX. század magyar kézilabdázója (2000), a Vasas kézilabdacsarnokának névadója (2019)