Beleégett varázslatok – Malonyai Péter publicisztikája

Felejthetetlen meccs volt a múlt heti PSG–Bayern, a szó legszorosabb értelmében, nem véletlenül volt téma napokig. Már csak azért is, mert a másnapi Bajnokok Ligája-elődöntő, az Atlético–Arsenal csak a várt formáját hozta, olyan volt, amilyen egy kupaelődöntő első meccse általában. Ahogy az egykori klasszis csatár, Thierry Henry találóan megfogalmazta: „Az egyik meccsen a Holdon éreztük magunkat, a másikon visszatértünk a Földre.” A párizsi randevú maga volt a csoda, a madridi pedig futballhétköznap profi szinten.

Engem az fogott meg a legjobban, hogy a lefújás után a két edző, Luis Enrique és a sárga lapjai miatt a lelátóra kényszerülő Vincent Kompany összeölelkezett, olvasatomban gratuláltak egymásnak a fantasztikus futballhoz. Enrique még hozzátette, hogy megérdemelték a győzelmet, de a döntetlen és a vereség is jogos lett volna. Ilyet ritkán mond edző, főként BL-téttel körítve. Soká nem lesz újra ilyen ütközet (cáfoljanak rám!), különlegessége, hogy a dramaturgia krimit idézett, fordulat fordulat hátán, ráadásul mindvégig.

Ahogy értő kollégám, Deák Zsigmond már írta a PSG–Bayern másnapján, mindenkinek megvannak a maga nagy meccsei túl a drukker nézőpontján (mert az az elfogultság miatt más). Nekem is. A többség tizenévesen ért utol, jókor, mert akkor a legfogékonyabb az ifjú arra, hogy szenvedélyekre leljen.

Az én gyűjteményemben az 1964-es MTK–Celtic kupavisszavágó az első. Glasgow-ban 0:3, ám azt mondták a Hungária úton, hogy nincs veszve semmi. A Népsport is írta, hogy „vérbeli kupamérkőzésre van kilátás”. Ezek után a kiskamaszok naivitásával azt hittem, tele lesz a Népstadion, ehhez képest 15 ezren voltunk. Nagyapám is bizakodó volt, főként azért, mert Sándor „Csikar” újra ott volt a csapatban. Mit volt?! Uralkodott, övé volt a pálya tettel és szóval. Nem mellesleg vérbeli jobbszélsőként centerből rúgott gólt. A harmadikat, az MTK ugyanis 4:0-ra nyert, és döntőbe jutott a Kupagyőztesek Európa-kupájában (KEK). Az összecsapás nem csupán az eredmény miatt örök bennem, hanem azért, mert az MTK az elejétől a végéig támadott, nem kereste, hol „bonthatná meg” a Celtic védelmét (hogy a mának éljek), hanem ellentmondást nem tűrve megbontotta.

Egy évre rá (1965) szintén egy kupameccs, szintén egy elődöntő, ezúttal a Vásárvárosok Kupájában (VVK) az FTC–Manchester United égett bele az emlékezetembe. Manchesterben 2:3, itthon 1:0, s jött a harmadik mérkőzés, a sorsolás jóvoltából újra a Népstadionban. Ahol optimisták voltunk mind a 70 ezren, hiszen nem volt hátrány, „csak” futballozni kellett. Azt pedig nagyon tudott az a Fradi. Jött is a meglepetés a 44. percben, az erre a meccsre újra betett Karába János 25 méterről hatalmas gólt lőtt a bal felső sarokba. Utána azt mondta, minden dühét beleadta a lövésbe, kiűzte a mellőzöttség miatti keserűségét. Olyannyira, hogy a második Fradi-gól előtt (Feny­vesi Máté) ő adta középre a labdát. Az 55. percben 2:0, nyugodtan, de roppant összpontosítással játszott a Fradi, a United pedig persze hogy kemény ellenfél volt, soraiban Bobby Charltonnal, Denis Law-val, George Besttel, ez érthető. Szépített is a 88. percben, sőt, a lefújásig még volt egy nagy helyzete, de maradt a 2:1. Igaza volt a Népsportnak, a közönség nemcsak drukkolt, „élvezte is a játékot. Géczi remek védéseit, Karába egy-egy elfutását, Varga egy-egy nyesett átadását, Albert magánszámait”.

Rá egy hétre a VVK-döntő is örök élmény, nem csupán azért, mert Torinóban győzte le az FTC a Juventust (1:0), s lett kupagyőztes. A televízió nem közvetítette a mérkőzést, a rádió igen, de balszerencsémre családi vacsora volt nálunk, nem illett fölugrálni, de mi a nagybátyámmal azért felváltva kimentünk a konyhába, ahol egy kis táskarádió szólt. Amilyen szerencsém volt, Fenyvesi 74. percben lőtt győztes góljánál én voltam a soros.

Újabb egy év (1966), újabb varázslat, FTC–Vasas a Népstadionban. Ömlött az eső, így csak 35 ezer néző látta az azóta legendává nemesülő 4:4-es meccset. A Vasas a 18. percben 3:0-ra vezetett, a félidőben 4:2-re, innen lett döntetlen a vége. Fordulatos összecsapás volt, remek iram, ám az különleges, hogy hiába a helyszíni élmény, az utólag kiderülő részletek csak fokozták az intenzitását.

Napvilágra került ugyanis, hogy a felek megegyeztek a döntetlenben – ez akkor is igaz, ha jó néhányan makacsul tagadják, még ma is védik a mundér becsületét. Aztán a Fradi első tizenegyesénél hiába látszott úgy, hogy Mészöly Kálmán elcsúszott és így buktatta Albert Flóriánt, az elcsúszás igaz, de Flóri zsenialitása sokáig titok maradt: a földön fekvő Mészöly kezének vezette a labdát, ebből lett a büntető. A 90. percben pedig valóban buktatták Albertet, ám mielőtt Novák Dezső ezt a büntetőt is berúgta volna, kitört a botrány. A Vasas-játékosok körülvették Vadas György játékvezetőt, lökdösték, rángatták, ő kiállította Mészölyt, pedig Ihász Kálmánt kellett volna, ő ugyanis – tőle tudom – nemes egyszerűséggel fenékbe rúgta a bírót, aki Mészölynek tulajdonította a csínyt. Az emlékek egyébként formálhatók, van olyan (fő)szereplő, aki úgy emlékszik, hogy a Fradi negyedik gólját nem Novák tizenegyese jelentette, hanem Albert szerezte, három védő csüngött rajta, s ő velük együtt vitte be a kapuba a labdát. Ilyen körítéssel még a bunda is elfogadható(bb).

Következőként az 1970-es mexikói világbajnokság elődöntője ugrik be, az Olaszország–NSZK (4–3) randevú.

Kétszeresen is szerencsém volt. Egyrészt azért, mert a rendezők a Guadalajarába kiírt meccset áttették Mexikóvárosba, mert ott volt az olasz drukkerek főhadiszállása. Az MTV ugyanis az Azték Stadionból tervezett közvetítést. A másik ok, hogy magyar idő szerint 23 órakor kezdődött, így nem kellett megszakítani a felvételire való tanulásomat.

Fantasztikus mérkőzés volt! Az olaszok a 7. percben vezettek, a németek a 90. percben egyenlítettek. A háttérben látszott, hogy Gigi Riva már emeli a kezét, hogy köszöntse a győzelmet, amikor Jürgen Grabowski elfutott és beadásából Karl-Heinz Schnellinger a kapuba préselte a labdát, 1:1 és hosszabbítás. De milyen! Öt gól esett a ráadásban, amelyben Gianni Rivera volt a hős. A 110. percben, rögtön azután, hogy Gerd Müller 3–3-ra egyenlített, Roberto Boninsegna beadását 17 méterről belsővel (!) helyezte a jobb sarokba, kihasználva, hogy Sepp Maier már elindult a másik oldalra, nem érhetett vissza.

Arra is emlékszem, hogy Franz Beckenbauer a 65. perctől felkötött karral játszott, miután Giacinto Facchetti felvágta épphogy a tizenhatoson belül, és rosszul esett. Nem mellesleg egyértelmű tizenegyes volt, de Arturo Yamasaki bíró kihozta az esetet szabadrúgásnak. Érdekesebb, hogy Helmut Schön szövetségi kapitány nem akarta engedni, hogy Be­ckenbauer felkötött karral játsszon, de a játékosok, különösen Uwe Seeler könyörögtek neki, hogy ne cserélje le, hiszen ő – így fogalmazott – a csapat lelke. Az eset természetesen azért maradt meg bennem, mert ugyebár a négy évvel korábbi vb-n, a legendás magyar–brazilon Liverpoolban (3:1) Mészöly Kálmán szenvedett vállsérülést, és felkötött karral futballozott az utolsó tizenhárom percben.

Ha már magyar–brazil, nem mentegetőzésként, de hozzáteszem az előzőekhez, hogy olyan meccseket idéztem föl, amelyeken drukkerként nem voltam erőteljesen érdekelve, leszámítva persze, hogy mindig kívántam a magyar sikert.

A lényeg, hogy a futball azért is csodálatos, mert amikor már kezdenek egyformák, már-már unalmasak lenni a mérkőzések, ráadásul mostanság csömört okozhatóan egyre több van belőlük, mindig szolgál valamivel, hogy új erőre kapjon a rajongás. Erre volt példa a PSG–Bayern. Ahogy mondani szoktam, ha egy gyereknek ez az első találkozása a futballal, azonnal beleszeret a játékba. Ennek némileg határt szab, hogy az ilyen összecsapások másnapján is van iskola, a késői lefekvéshez pedig könyörögni kell a szülőnek.

De hát istenem, nem stimmelhet minden egyszerre.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!