Újratervezés – Csinta Samu publicisztikája

TÖBBSZÖRÖS ÜNNEPLÉSRE készült vasárnap a székelyföldi magyarság. Legfontosabb ügynek a román államelnök-választás második fordulója tűnt, hiszen minden korábbinál reálisabbnak látszott annak lehetősége, hogy drámai következményekkel riogatóan deklaráltan magyarellenes jelölt kerül hatalomra. A nem csak a magyarok bőrét veszélyeztető fenyegetést példátlan mozgósítással sikerült semlegesíteni, a napot azonban az tette volna teljessé, ha a Sepsi OSK együttesének sikerül kiharcolnia a bennmaradást a sportág ottani élvonalában, és így a már korábban feljutó FK Csíkszeredával együtt nyártól tovább nyomatékosítják a térség jelenlétét az elitben. Ám a két kihívásból csak a politikai-közéletit sikerült teljesíteni, vasárnap délutántól kezdődően tízezrek bámultak értetlenkedve a semmibe: miként történhetett meg, hogy a román futballközvélemény által is a klubstabilitás mintájának tekintett sepsiszentgyörgyi csapat nyolc év után búcsúzik a Superligától?

Az erdélyi, magyar identitású sportélet egyik ikonikus klubjává váló Sepsi OSK 2017 óta tagja a román élvonalnak, és csak az első bajnokság során suhant el ennyire veszedelmes közelségben az a bizonyos golyó. A kezdés minden rutintalanságának jeleit felvonultató idény vége mégis nyugisra sikerült, a téli „nagytakarítást” követően az együttes remek alsóházi rájátszást produkált, és az utolsó fordulókat már a biztos benn maradó helyéről figyelhették a piros-fehérek. Daliás idők következtek sorozatos felsőházi tagsággal, két Román Kupa-győzelemmel, ugyanannyi Szuperkupával, Konferencialiga-szereplésekkel, s érdemes kiemelni a klub biztonságot sugalló működését, a napra pontosan érkező fizetéseket is; utóbbi önmagában is vonzerőnek számít az ottani futballban. Nem beszélve a 2021 októberében átadott, elsősorban magyar állami segítséggel épült Sepsi Duna Arénáról – két héttel ezelőtt jutott a rangos névhez a Duna Aszfalt Kft. jóvoltából.

Mindezek teszik a többség számára érthetetlenné az OSK kiesését, és nemcsak a székelyföldi szurkolók nem értik a kudarcot, az általános elképedéshez a román sportsajtó is csatlakozik. Már csak azért is, mivel az együttes az idén is hajszállal maradt le a felsőházról, a playout első helyéről folytatta a bajnokságot, a rövid távú tervben pedig a hetedik pozíció megtartása volt, a lebonyolítási rendszer értelmében ugyanis az még akár konferencialigás helyet is érhet. 

A kieséses változat a legsötétebb forgatókönyvekben sem szerepelt. Csakhogy elképesztő zuhanás következett, a rájátszás kilenc fordulója során az együttes egyetlen meccset nyert meg, egyet pedig döntetlenre szenvedett ki. Az örvény március közepén elsodorta a kispadról Valentin Suciu edzőt, utódja, Dorinel Munteanu is csak öt mérkőzést ért meg Szentgyörgyön, az utolsó három körre megmentőnek hozott László Csaba pedig egy-egy döntetlent, illetve győzelmet követően éppen az Unirea Slobozia elleni ki-ki meccset veszítette el. És ezzel vége is.

A már-már filozófiainak mondható tézis – mely szerint minden vég egy kezdet – értelmében új fejezet indulhat a Sepsi OSK történetében is. És indul is, részben anyagi, részben érzelmi meggondolásból, illetve a bajnokság szabályzata által is kikényszerítve. Az utóbbival kezdve: a soron következő bajnoki évtől minimum hat, Romániában nevelkedő játékosnak kell pályán lennie. Az anyagi szempontot elsősorban az képviseli, hogy a Liga 2-s klubokhoz nagyságrendekkel kisebb, összesen néhány százezer eurós összeg kerül a televíziós jogdíjakból, míg a Superligában a hatodik helyezett egymagában kétmillió euró körüli összeggel kalkulálhat, a bajnok pedig csaknem a duplájával. Arról egyelőre csak elméleti szinten beszélve, hogy egy második ligás együttes szponzorok iránti piaci vonzereje általában jóval kisebb, mint egy élvonalbelié.

Az érzelmi sík a legkevésbé összegszerűsíthető, mégsem lehet eltekinteni tőle. A szurkolói reakciók figyelmen kívül hagyását szinte sehol sem kockáztatják, a Sepsi OSK-nál pedig – ahol Diószegi László klubelnök sok esetben szinte drukkerminőségben társalog a tömegekkel – még kevésbé. A csapat szereplését intenzíven megélő, annak megfelelően kommentáló emberek ugyanis egyöntetűen teljes söprést várnak, szinte egyetlen játékost sem akarnak viszontlátni a történelmi szégyen előidézői közül. Ami minden bizonnyal megint csak sokba fog kerülni, hiszen az érvényes szerződésű labdarúgók a legritkább esetben hagyják ott a pénzüket. Nyilván akadnak olyanok is, akiknek derogál majd a második vonalbeli szereplés, és maguktól állnak odébb, de a nagytakarítás összegével mindenképpen kalkulálni kell.

Diószegi elsősorban magát okolja a kizuhanásért. A korábbiaknál jóval harmatosabb játékoskeret, az edzőkérdés sok kapkodást és határozatlanságot üzenő kezelése – a lecsengett bajnokságban négy edzőt „fogyasztott el” az alakulat – jelentős mértékben az ő felelőssége, hiszen ha tanácsadóira, munkatársaira hallgatva is, mindenképpen ő hozta meg, ám legalábbis okézta a döntéseket. A szívlélek klubvezető talán most került igazán abba a helyzetbe, hogy nem hagyhatja teljes mértékben figyelmen kívül a szurkolói nyomást, azaz a keret gyökeres átalakítását követelő vox populit. Mindezt úgy, hogy közben meg kell oldani az egészséges egyensúlyt a tapasztaltabb futballisták és a most már hangosan az együttesbe követelt helyi fiatalok között. Az azonnali visszajutást mindenki kötelezőnek tartja, és az elvárással legfeljebb úgy lehet szembemenni, ha a klubvezetőség nyilvánosan meghirdetett és – főleg! – következetesen végigvitt csapatépítéshez kéri a szurkolók türelmét. A futballtörténelemben volt már rá példa, hogy hasonló bátrak meg is kapták a türelmet és a támogatást, még ha a leghatékonyabb szurkolótoborzó kétségtelenül a siker.

Egy megyeszékhellyel arrébb, Csíkszeredában az élvonalban szereplésre készülnek. Megkockáztatom: inkább szívszorongva, mintsem határtalan lelkesedéssel, a másodosztály hajrája ugyanis elsősorban saját törékenységével szembesítette az egyesületet, amely az alapszakaszban nyújtott pazar teljesítményével olyan helyzetbe lavírozta magát, amelynek elpuskázása már-már művészetszámba ment volna. A rájátszásban egyetlen győzelmet ért el, a többi mérkőzés négy vereséggel és három döntetlennel zárult. Az utolsó forduló alaposan belerondított az összképbe, hiszen a másik feljutó, az FC Arges épp Szeredában zúdított hideg zuhanyt az első liga abszolút újoncára (0–4). Biztató, hogy a díszkapus ünneplés, a Pro Urbe díjak ellenére Szondy Zoltán klubelnök máris csattogtatja a korbácsot, és – feljutás ide vagy oda – kiadós büntetéseket helyezett kilátásba. Túl nagy kockázatot talán nem vállal, az FK-ra ugyanis alapos átépítés vár, hogy a superligás csapatoknak is méltó ellenfelévé váljon. A szurkolói népvándorlás irányváltása pedig stabilizálódjon Sepsiszentgyörgyről Csíkszeredára.

Mert amire mindenki nagyon készült, bizonytalan időre elnapolódik: két székelyföldi együttes a román első osztályban. Mi tagadás, szép lett volna, szinte valószínűtlenül szép. A későbbi megvalósuláshoz nem kell egyéb, mint a Sepsi OSK tapasztalatainak megfelelő értelmezése és felhasználása, hit és józanság Csíkszeredában, a múlt koloncainak ledobása, az újrakezdés útjának bátor, de megfontolt megtervezése Sepsiszentgyörgyön. És aztán jöhet az igazán szép jövő.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!