Lottópénzből aranyözön: a brit küldöttség megdicsőült Pekingben

Atlanta maga volt a tragikomédia a brit sportnak: mindössze egy aranyérem, sztárok sorának bukása, totális alulfinanszírozottság és abszolút reménytelenség. Röviden így foglalja össze a Times elemző cikkében az 1996-ban uralkodó állapotokat Nagy-Britannia olimpiai küldöttségében.

Néhány jellemző példa: Kelly Holmesnak turistaosztályon kellett sérülten hazautaznia, két műugró meg árulta a városban a Team GB emléktárgyait, hogy valahonnan pénzt szerezzen…

„Mi voltunk a vesztesek, az ágyútöltelékek, csak létszámnak voltunk ott. Nem voltak jó edzők, nem voltak korszerű edzésmódszerek. Olyan volt, mintha más világban élnénk” – idézte fel emlékeit a kilencvenes évekből a háromszoros pekingi aranyérmes pályakerékpáros, Chris Hoy.

A helyzet azóta drámaian megváltozott. A kerékpárosok ultramodern körülmények között készülhetnek, kitűnő (főleg Ausztráliából elcsábított) edzőkkel. Az anyagi hátteret a nemzeti lottóból elkülönített milliók adják, melyekből egyrészt (kisebb mértékben) maguk a sportolók részesülnek, másrészt a sport hátterét és infrastruktúráját fejlesztik.

„1999–2000-ben kezdtek megváltozni a dolgok. Végre jöttek jó edzők, megváltozott a hozzáállás is. Ma már ha mezt húzunk, a többiek félnek tőlünk” – mondta Foy.

A vitorlázó Ben Ainslie-nek is hasonlóak az emlékei.

„1996-ban semmi támogatást nem kaptunk. Eladtuk a házunkat, vagy jelzáloggal kellett megterhelni azt. A szüleim eladták a családi házat azért, hogy indulhassak az olimpián. A helyi tanács adott támogatást, de ez a töredéke volt a költségeknek” – mondta.

A vitorlázáshoz hasonlóan költséges, de szponzorok által kevéssé felkarolt sportágak képviselőinek komoly segítség volt a lottópénz: a versenyzők teljes mértékben a sportra koncentrálhattak.

„Atlanta idején sok csapattársam teljes munkaidőben dolgozott, hajnalban jöttek munka előtt tréningezni, aztán este munka után visszatértek. Elmentek az olimpiára, kiestek az előfutamokban, és még ez is jó eredménynek számított” – beszélt az akkori gondokról Tim Brabants, a kajak egyesek 1000 méteres távjának „uralkodója”.

„Akkoriban orvosira jártam és edzettem is. Az elsődleges dolog az iskola volt, illetve az, hogy munkát találjak; a kajakozás csak ezután jött. Nem volt más alternatívám, valamiből fenn kellett tartani magam. Aztán a lottópénz új lehetőségeket kínált. A pénzt új felszerelésekre költöttük, tudományos alapon javítottunk a versenyeszközeinken. És ez a biztos háttér pszichológiailag is nagy előny. Ötszázon két centin múlott, hogy bronzérmes lettem – lehet, hogy ez volt a különbség” – mondta Brabants.