Nem csak ő a karmester

– A Juventus annak idején Pavel Nedvedet szerződtette az ön helyére, ami kitűnő húzásnak bizonyult. Mit gondol, Nedved a Real Madridban is elboldogulna?
– Hogyne, Pavel príma labdarúgó. Elképesztő energiával játszik, fontos gólokat lő. Tökéletes modern középpályás: harcol, passzol és gólokat szerez, méghozzá mindkét lábával. Igazi csapatember, miközben kiemelkedő egyéni képességekkel van megáldva. Egyébként most is figyelem a Juve eredményeit, örülök, ha jól megy a csapatnak – kivéve, amikor ellenünk játszik…
– Nedved népszerűbb a torinói szurkolók körében, mint ön volt. Lehet, hogy a gárda is jobb lett vele?
– Nézze, a Juventusnál semmi sem változott, és nem is fog soha. A nagy játékosok – mint Platini, Boniek, Deschamps vagy jómagam – jönnek, aztán mennek, és a helyükre más nagy játékosok érkeznek, mint például Nedved. A klub sokkal jelentősebb az egyéneknél. Sokszor megdöbbenek azon, ahogyan a csapat az igazán fontos pillanatokban képes extrát produkálni. Az előző idény BL-negyeddöntőjének visszavágóján, Barcelonában tíz emberrel volt tizenegy ellen, miután Edgar Davidsot kiállították, mégis nyerni tudott. Ahogy a klubot működtetik, egyáltalán, amit a Juve Olaszországban képvisel, az hatalmas erőt kölcsönöz neki, és ez a Barcelona elleni találkozón remekül érezhető volt. A Juventusnál éreztem meg, milyen sorozatban győzni, és a Delle Alpiban töltött öt évem alatt belém verték, hogy másodiknak lenni kudarc. Ennél jobban nem tudom érzékeltetni az ott uralkodó mentalitást. Azt hiszem, most is éppen a huszonnyolcadik bajnoki címe felé menetel.
– Tartja a kapcsolatot a régi juvés társaival?
– Igen, elsősorban Mark Iulianóval, Paolo Monteróval és Davidsszal, de alkalmanként másokkal is beszélek. Miután Madridba jöttem, az első három hónapban sokszor hívtak a srácok, azóta ritkábban, de ez normális, ilyen az élet rendje. Amikor még ott voltam, nagyon megfogott, hogy a gárda korábbi futballistái sohasem mulasztottak el beköszönni az öltözőbe a mérkőzés után, ha ellenünk léptek pályára. Ezek szép emlékek, és magától értetődő, hogy magam is így cselekedtem. Ugyanakkor nem okoz gondot a Juventus ellen játszani, s ha a torinói egyesületet kell majd megvernünk, hogy ismét BL-győztesek legyünk, amiatt sem fogok problémázni.Florentino Pérezt, a Real elnökét eleinte sokan megalomániás bolondnak tartották, mondván: állandóan a legnagyobb nevekkel dobálózik. Mára ezek a hangok elhalkultak, az általa egyenként összevásárolt csillagok ugyanis a földkerekség – ha nem is mindig a legjobb, de – feltétlenül legszórakoztatóbb együttesévé álltak össze. A presidente állítólag úgy környékezte meg Zidane-t, hogy egy díszebéden elé csúsztatott egy szalvétát a következő, mellébeszélést mellőző szöveggel: "Lenne kedve a Real Madridban játszani?" Mondani sem kell, manapság meg van győződve róla, hogy megérte annak idején rekordösszegű átigazolási díjat kifizetni a karmesterért. "Amikor életemben először láttam a televízióban, arra gondoltam, Spanyolországban még sokkal jobb lehetne, mint amilyen Olaszországban. Úgy tűnik, nem tévedtem" – mondja elégedetten Pérez.

– Térjünk vissza a Real Madridra! Vajon nem túl merész húzás együtt játszatni Figót, Beckhamet, Zidane-t, Raúlt és Ronaldót?
– Nem olyan nagy a kockázat, mint sokan gondolják. Ami engem illet, annál jobban érzem magam, minél több nagy futballista van a társaim között. Csak arra kell vigyáznunk, hogy mindannyiunk produkciója jól illeszkedjen a taktikához. Mivel a Real Madrid évente szert tesz egy-egy új csillagra, az emberek értelemszerűen azt várják tőlünk, hogy jobbak legyünk az előző idényben látottnál. Nem aggódom emiatt, mert a Real nem pusztán egyéniségekből áll, ez összetartó, intelligensen játszó közösség. Tisztában vagyunk vele, hogy az individuális képességek önmagukban nem garantálják, hogy mindent megnyerjünk, ugyanakkor természetesen könnyebb kidolgozni a taktikát, ha senkinek a lábán nem sír a labda.
– Ki mennyit vállal magára a játék szervezéséből?
– Beckham érkezésével mindanynyiunk válláról lekerült némi felelősség, a feladatok megoszlanak. Egy kicsit mindenki játékmester, nincs kijelölve egyetlen ember, akinek osztogatnia kellene. Bizonyos helyzetekben Raúl, Ronaldo, Roberto Carlos vagy Ivan Helguera is irányíthat. Ennek az az előnye, hogy senki sem cipeli állandóan a szervezés terhét, ami tehát az ellenfeleinket arra kényszeríti, hogy mindannyiunkat szorosan őrizzenek.
– Emellett mi volt a közvetlen hatása David Beckham érkezésének?
– Mindenekelőtt bevallom, hogy vele még mindig nem ismerjük egymást tökéletesen. A nyelv egyelőre jelentős akadály, mert sajnos nem vagyok túl jó angolból, de az ázsiai túránk során, Tokióban hosszan beszélgettünk egy tolmács segítségével. Azt mondta, szeretné mihamarabb elfogadtatni magát a többiekkel, és aggódott amiatt, hogy a körülötte tapasztalható állandó médiafelhajtás és az ebből adódó esetleges féltékenység megakadályozza majd a beilleszkedését. Megnyugtattam, hogy sem nekem, sem Ronaldónak nem voltak efféle gondjai, és úgy látom, mostanra már belátta, nem kell félnie, mert gyorsan sikerült megtalálnia a helyét. Bármilyen furcsa, ő tartózkodó srác, keveset beszél, de a pályán úgy harcol a csapatért, mint minden angol. Azt meg, gondolom, nem kell külön ecsetelnem, milyenek a technikai képességei.
– Mivel Beckham jól bevált a pálya közepén, ön ismét kikerült a bal oldalra.
– Ez valójában már két idény óta ilyen egyszerű: a bal szélen játszom, de támadásban gyakran középre húzódom. Ez a csapat érdeke, úgyhogy boldogan alkalmazkodtam a rendszerhez, és azóta sem bántam meg, mert működik. A Real Madridban az ilyesmit nem önfeláldozásként éli meg az ember. Mindazonáltal nehézséget jelent, hogy ez a pozíció korlátozza a passzolás lehetőségeit, mert ott van mellettem-mögöttem az oldalvonal. A megoldás, hogy elkezdek befelé cselezni, elvégre nem vagyok tipikus szélső, és hátrafelé sem szeretem adni a labdát, mert az lassítja az akciót. Nem tagadom, Beckham érkezésével eleinte azt hittem, hogy újra középen kapok majd helyet, mégsem így történt. A felállást elnézve mi is tudatában vagyunk annak, leginkább arra kell figyelnünk, nehogy mindnyájan ész nélkül menjünk előre. Ha valaki a középpályássorunk mögött őrizetlenül marad, felborul az egyensúly. Ezért, hiába szeretnék, nem lehetek a két csatár mögött, hanem hátrébbról kell indulnom, hogy adott esetben a védekezésbe is besegíthessek. Persze sosem fogok ott helyezkedni, ahol Makelele, de ügyelek rá, hogy ne ragadjak elöl.
– Mit üzenne a jövő kis Zidane-jainak, akik ma még az utcákon fociznak?
– Dolgozzanak keményen, de élvezzék a játékot! A labdarúgás gyönyörű játék, és biztos, hogy jobb leszel, ha élvezed. Én ezt teszem.