Egy spanyol menekült elképesztő története a magyar válogatott küszöbéig

– Ha hihetünk a korabeli híreknek, 1961 őszén váratlanul bekerült a válogatottba, majd még mielőtt pályára lépett volna, rejtélyesen eltűnt a csapatból. Mi történt önnel október 18. és október 25. között?
– Mindjárt elmondom, de ha elhozta, megnézném előbb az említett cikkeket.

– Itt vannak, nézze! Ilku – Perecsi, Mészöly, Sóvári – Solymosi, Nógrádi – Vallejo, Göröcs, Albert, Kuharszki, Taliga. A Népszabadság beszámolója szerint 1961. október 18-án ezt a kezdő tizenegyet hirdette ki Baróti Lajos szövetségi kapitány, aki a chilei világbajnokságra készülve ki akart próbálni néhány fiatal tehetséget a magyar válogatott Gyöngyös elleni mérkőzésén. Egy héttel később 9:0-s győzelmet aratott a csapat, a jegyzőkönyvben azonban már hiába keressük a Vallejo nevet, helyén a két hónapra rá hivatalos válogatott mérkőzésen is bemutatkozó Farkas János szerepelt.
– A történtek előzménye szeptember elejére nyúlik vissza. Akkoriban az NB II-es VM Egyetértés jobbszélsője voltam, az ősz elején soroksári pályánkon edzőmeccset játszottunk a válogatottal. Nekem aznap még az is bejött, ami nem jött be, ha véletlenül eltaláltak a labdával, akkor is jó helyre pattant. Rúgtam egy gólt, adtam egy gólpasszt, végül kikaptunk három kettőre. Baróti Lajosnak megtetszett a játékom, be akart tenni a válogatottba.

– Mi akadályozta meg benne?
– Az, hogy kiderült, spanyol állampolgár vagyok. Akkoriban nem engedélyezték a kettős állampolgárságot, nekem pedig döntenem kellett, hogy a magyar válogatott kedvéért lemondok-e a spanyolról.

– Közeledett a chilei világbajnokság: egy húszéves másodosztályú futballistának álomszerű lehetőség.
– Mégis nemet mondtam. Engem úgy neveltek otthon, hogy az ember a nemzetiségét nem cserélgetheti úgy, mint az ingét. Spanyolnak vallottam magam, most is teljes szívvel annak érzem, ez identitásom része. Függetlenül attól, hogy a Franco-rendszerrel nem tudtam megbékélni, és a mostani kormánnyal sem értek egyet.

– Miként sodorta az élet Magyarországra?
– Korábbról kezdeném. Szüleim és nem egészen egyéves bátyám a spanyol polgárháború elől menekültek Franciaországba 1939-ben. Édesapám korábban Madridban tanított a katonai akadémián híradástechnikát, magas rangú tiszt volt, a háborús vereség után köztársaságiként nem volt maradása. Számíthatott a megtorlásra, talán ki is végezték volna. Én már Franciaországban születtem 1941. július 3-án, egy Saint-Julia nevű kis településen. Nem sokkal később a Juzet-d'Izaut nevű falucskába költöztünk, itt éltünk egészen 1948-ig, amikor továbbálltunk Toulouse-ba. Oda már apám nem tarthatott velünk.

– Mi történt vele?
– A harcok idejéből megtartott egy morzekészüléket, amelyet házkutatás folyamán megtalált nála a francia hatóság. Akkoriban igencsak tartottak Franciaországban a spanyol fegyverektől, különösen a baszkok robbantásaitól, hiába bizonygatta apám, hogy az eszközt csak azért tartotta meg, hogy a fiainak megtanítsa a működését, nem hittek neki. Pedig még minket is berendeltek a bátyámmal, és a vallomást igazolva öt-, illetve nyolcévesen is tökéletesen kezeltük a berendezést. Végül a franciák édesapámat Korzikára deportálták, ahol földeken kellett dolgoznia évekig kényszermunkásként. Utóbb sohasem beszélt hányattatásairól. Tabutéma volt otthon a vallás is, noha később kiderült, eredetileg papnak szánták, fiatal korában két és fél évet szemináriumban töltött. Miután meghalt, meglepve vettem észre nyakában a keresztet.

– Még mindig nem érkezett meg a család Magyarországra...
– Moszkvában megállapodott a Spanyol Kommunista Párt Sztálinnal és a francia kormánnyal arról, hogy a franciaországi spanyol menekülteket befogadják a szocialista országok. Apám Csehszlovákiát szerette volna, de addigra betelt a csehszlovák kvóta, így osztottak minket Magyarországra. Őt egy lengyel hajó szállította Korzikáról Gdanskba, mi anyámmal és bátyámmal vonattal utaztunk három és fél napon át, míg végül mind a négyen megérkeztünk Budapestre 1951 novemberében. Lakást kaptunk a Magyar Dolgozók Pártjától a Váci út 12-ben, itt éltem 1965-ös házasságkötésemig. Százhúsz spanyol család került akkor Magyarországra, működött egy közös klubunk is, ahol rendszeresen összejártunk, beszélgettünk, táncoltunk.

– A magyar nyelvvel hogyan boldogult?
– Franciául jól tudtunk a bátyámmal, így beírattak egy francia anyanyelvű magyartanárhoz, én azonban két óra után meguntam, és a különórák helyett inkább mentem focizni a Béke téri földes grundra. Amikor szüleink érdeklődtek a tanárnál felőlünk, ő elmondta nekik, hogy a nagyobbik gyerek szorgalmasan jár, a kisebbiket viszont sohasem látja. Gyanítom egyébként, a focipályán hamarabb megtanultam a magyar nyelv szépségeit, mint bátyám a francia tanárnőnél. Először persze a trágárságokat. Emlékszem, az első hetekben előfordult, hogy társaim visszaéltek nyelvi tudatlanságommal. Amikor egy pohár vizet szerettem volna, a fiúk készségesen segítettek a kérésben. Biztattak, hogy menjek oda a napközis tanító nénihez, és mondjam neki szépen, udvariasan, hogy „baszd meg”. Én persze megfogadtam a tanácsot, mire a tanító néni szeme elkerekedett. Aztán a háttérben kuncogó gyerekeket látva rájött, hogy csúnya tréfa áldozatai lettünk.

– Miként lett a Béke téri grundfocistából kis híján a magyar válogatott vb-szereplője?
– Az Angyalföldi Sportiskolában kezdtem a futballt, miután kiöregedtem az ifiből, megkeresett a Kőbányai Sörgyár csapata. Háromszáz liter sört ajánlottak havonta, ha hozzájuk írok alá, de én nem szerettem különösebben a sört, inkább a másodosztályú Egyetértéshez szerződtem. Itt olyan futballistákkal játszottam együtt, mint Ombódi Imre, Oborzil Sándor vagy Somodi Ferenc.

– Mit ajánlott az Egyetértés, hogy nemet mondott a háromszáz liter sörre?
– Gebint kínált a vendéglátósok egyesülete, ahogyan más játékosait is jutalmazta. Nekem azonban semmi kedvem nem volt saját kocsmát vezetni. Elszerződtem inkább a Berlin étterem üzletvezető-helyettesének, itt sokakkal találkoztam a futballéletből, ide járt például feleségével Tichy Lajos, a Honvéd csatára is. Vendéglátói pályafutásomon sokat lendített, hogy az ötödik kerületi vendéglátóipari igazgató is megnézte a magyar válogatott elleni meccsünket, és valamiért utána üzletvezetőt akart belőlem csinálni, a Mátyás Pincébe küldött gyakorlatra. Akkor jött egy lehetőség külkereskedelmi vonalon, a Nikex és a Komplex üzletkötője lettem, 1972-ig, Spanyolországba költözésünkig töltöttem be az állást. Futballkarrierem addigra véget ért, az Egyetértésnél elszenvedett keresztszalag-szakadás gátat szabott a kibontakozásnak, bár Kunos Ferenc edző hívására rövid ideig a Gázművekben játszottam még.

– Miért tért vissza szülei hazájába?
– A Hungarotex spanyolországi partnercégéhez kerültem, a Kanári-szigeteken a kedvező adózási szabályok miatt könnyű volt kereskedni textiláruval, lepedővel, törülközővel, függönnyel. Párhuzamosan más magyar vállalatoknak, a Tungsramnak, az Artexnek, a Metalimpexnek, a Metrimpexnek és az Elektroimpexnek is dolgoztam kint. Jól is ment a sorom egészen 2001-ig, amikor betörtek a piacra a kínaiak, velük nem lehetett versenyezni, fele áron kínálták termékeiket. A kiutazás nem volt egyszerű, a hetvenes évek elején feleségem majdnem egy évet várt az útlevelére. Végül a két gyerekkel úgy utaztunk ki spanyolországi rokonaimhoz, hogy a háromnapos úton mi, szülők nem ettünk semmit, mert összesen húsz dollárunk volt.

– Kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerét, spanyolországi beágyazottságát nem próbálta meg kihasználni a magyar titkosszolgálat?
– Nem vetődött fel ilyesmi. Engem nem próbáltak beszervezni, de ha próbáltak volna, akkor sem vállalom. Ismertem viszont olyat, akit megkerestek, nemet mondott, meg is fizette az árát.

– A nyolcvanas években megjelent cikkek alapján bejáratos volt a spanyol futball belső köreibe, a Népsport tudósítóját ön ismertette meg Helenio Herrerával, Dajka Lászlót kiközvetítette a Las Palmashoz, a csapatnál Kovács Ferenc mellett a kispadon volt a helye az 1986–1987-es idény mérkőzésein.
– Akkoriban még a tolmács is odaülhetett a tréner mellé. Kovács Ferenc nagyszerű edző volt, de a kommunikációban segítségre szorult. Először akkor fordítottam neki, amikor még Budapestről adott interjút egy spanyol rádiónak, aztán amikor megérkezett, Csillag Imre barcelonai újságíró közvetítésével hamar összebarátkoztunk, és onnantól én kísértem az útját, amennyire a munkám engedte.

– Puskás Ferenc nyolcvanas évekbeli hazatérésének voltak kint hullámai?
– Nagy szeretet övezte Spanyolországban, hazaköltözése után is. Én kétszer találkoztam vele: egyszer egy Honvéd-meccsen, amelyen Détári Lajos is játszott, másodszor pedig 1995-ben, a Régi Sipos étteremben, ahol az Aranycsapat játékosai éppen arról vitatkoztak a Bosman-ügy kapcsán, hogy a játékos vagy az UEFA nyeri-e meg a pert. Puskás Ferenc biztos volt abban, hogy az UEFA-nak adnak igazat, én azonban sokak meglepetésére vitába szálltam vele.

– Volt-e politikai üzenete annak, hogy a Franco-rezsim befogadta az 1956 után Nyugat-Európában helyét kereső Puskás Ferencet?
– Franco a kommunizmus ellenségeként és a Real Madrid támogatójaként jó szívvel karolta fel a magyar futballistát. Hogy a játékosnak ez mit jelentett, nem tudom. Puskás egyszerű ember volt, sohasem politizált.