BALLAI ATTILA
BALLAI ATTILA
2022.06.17 23:54 Frissítve: 2022.06.18 14:39

Csodák égen, földön, jégen – Ballai Attila publicisztikája

Az angolok feletti 4–0-nak egyetlen racionális magyarázata van: csoda történt. Íme, a kedd éjszakai diadal számomra legrokonszenvesebb megközelítése. Annyi okoskodó és oktalan megjegyzés, elemzés után – akadt olyan is, amelynek már a címe azt ígérte, hogy feltárja a győzelem öt mentális okát, és még véletlenül sem négyet vagy hatot –, a magyar futball ilyenkor megsokszorozódó barátainak hozsannáit hallgatva és megrögzött ellendrukkereinek dermedt csendjét vagy egy-egy kényszeredett, elismerésnek szánt, nyögdécselve kipréselt félmondatát élvezve, eredjünk a csoda mint sportbéli kategória nyomába! Ne csak az angol–magyar, hanem az előttünk álló vizes világbajnokság és a férfi kézilabda BL-végjáték előtt! Nézzük hát, mit tekintünk csodának, és kitől, mitől, mikor várhatjuk, remélhetjük!

Elsőként rögzítsük, mi nem történt kedden Wolverhamptonban. Nem ereszkedett le az égből egy magyar mezbe bújt csatár, aki Messi, Ronaldo, Ibrahimovic, Maradona és Pelé erényeit egyesítve négy gólt rámolt volna be a megigézett britek hálójába. Nem kapta fel forgószél a mi tizenhatosunkon a labdát, és nem repítette a hazai kapuba. Egyik angol rohamnál sem borította be hirtelen átláthatatlan köd a pályát. A szó klasszikus, mondhatom, bibliai értelmében csodát tehát nem éltünk meg.

Mert önmagában nem csoda, hogy a szigetországi közönség szokásos bárdolatlanságától és szokatlan ellenségességétől játékosaink nem berezeltek, hanem abból dacot, vagányságot merítettek. Az sem csoda, hogy válogatott labdarúgók tudnak futballozni, és annak végre bizonyítékát is merészelik adni; nem riadtan, jobb belsővel öt métert passzolva vagy ötven méterre, a „nagy közösbe” előrebikázva szabadulnak a labdától, hanem ütemre, lyukra indítanak, cseleznek, kényszerítőznek, lőnek. Az sem csoda, hogy a már gyerekként gól­zsáknak indult Sallai két helyzetét is higgadtan vágja be. Önmagában az sem, hogy Nagy Zsolt pazarul talál el egy elé tett lasztit. Az sem, hogy Gazdag tökéletesen löbböl át az elé fekvő kapus fölött. Bravúr, de nem csoda, hogy a csereként beszálló Ádám Martin minden párharcát megnyeri, sorban pattannak le róla a bekkek. Az sem csoda, hogy Dibusz szédületes mozdulattal üti ki Orbán önveszélyes csúsztatását. Az sem, hogy amikor már verve vagyunk, Kane fejesét a léc menti.

Hol keressük hát akkor a csodát? Ott, hogy mindez egyszerre, egyetlen mérkőzésen, kegyelmi állapotban köszönt ránk. És nem a Nyékládháza ifi elleni kétkapuzáson, hanem a fél világ szeme láttára, az őshazában, Angliában. A sport valóságos részletekből összeálló csodái ettől, a rendkívüli csillagállástól nemesednek csodává. A vesztes mindezt persze egészen másként látja és éli meg.

Az 1954-es világbajnoki döntő nekünk maga a futballkatasztrófa. A nyugatnémeteknek bezzeg „Das Wunder von Bern”, azaz a berni csoda. A nekik kedvező szakadó esővel, a felázott talajjal, az ő cserélhető stoplijaikkal, Fritz Walter csapatkapitány a társakba is átplántált rendíthetetlenségével, Helmut Rahn első válogatottbeli duplájával, a magyarok túlzott önbizalmával, a finálé előtt átlumpolt éjszakával, a csak félig egészséges Puskással és a hajrában az ő meg nem adott, amúgy szabályos góljával, a két kapufánkkal, Tóth Mihály felfoghatatlanul elbaltázott ziccerével, Grosics hibájával, a védelem kihagyásaival. Csupa-csupa valóságos elem, de hogy mindez így, egyszerre a magyar és talán a német labdarúgás legemlékezetesebb, legfontosabb mérkőzésén végbemenjen – na, az a csoda.

Ugyanezt, ugyanígy részletezhetnénk az 1980-as Lake Placid-i téli olimpia amerikai–szovjet jégkorongmérkőzésén, amikor az NHL-menők hiányában a hazai amatőrök 4–3-ra legyőzték a toronymagas favorit, az előző négy játékokon első szovjet „atomcsapatot”, és ezzel aranyérmet nyertek. A hőstett „Miracle on Ice”, azaz „Csoda a jégen” rögzült, és a hasonló című filmmel híresült el.

Ennél is nagyobb csoda volt, ugyancsak a jégen, az ausztrál Steven Bradbury 2002-es olimpiai bajnoki címe Salt Lake Cityben, a rövid pályás gyors­korcsolyázók 1000 méteres fináléjában. Az utolsó kanyarig messze leszakadva, ötödikként haladt, ám akkor mind a négy riválisa elesett, ő pedig akadálytalanul csúszott át a célvonalon, a déli félteke első téli ötkarikás aranyát bezsebelve. Ebben a műfajban egy-két fejreállás simán belefér; így aztán négyszer egy vagy kétszer kettő is, csak éppen nem egyszerre, ráadásul nem a döntő futamban. Persze kellett az is, hogy Bradbury ausztrál gyerek létére gyorskorira adja a fejét, hogy tizenkét éven át napi öt-hat órát tréningezzen, „normális sportágakat” választó társai állandó gúnyolódását elviselve, hogy kiharcolja a Salt Lake City-i indulás jogát, és még döntőbe is verekedje magát.

Mindez azonban kevés lett volna. Nem vitás, hogy az egyértelműen esélytelenebb, gyengébb félnek erőn felüli, rendkívüli teljesítménnyel kell kirukkolnia, szellemi, lelki, fizikai csúcson kell járnia – de mindez még csak a csoda szükséges, ám nem elégséges feltétele. Dávid emberfeletti diadalához Góliát „emberalatti” produkciója is társul. Ha az Aranycsapat 1954-ben önmagát, valós tudását adja, a nyugatnémetek meg is szakadhatnak, győzünk. Ha a szovjet hokisok 1980-ban a saját szintjükön játszanak, győznek. Miként a képességei felső határához közelítő angol válogatott is valószínűleg győzött volna Wolverhamptonban, a mieink sziporkái dacára.

Ezer forintra egymilliót nyerni bármely sportfogadáson csoda. Eltalálni egy kettes szorzójú meccs meglepő végkimenetelét viszont nem az. Külön-külön tíz ilyen meccsét sem. De éppen azt a tízet egy szelvénybe sűríteni már igen. Tessék kiszámolni, ezer forintra a kettő tizedik hatványával éppen kijön az egymillió – na jó, pontosan 1 millió 24 ezer – forint. Így épülnek fel a sport csodái.

Egy-egy kivételtől eltekintve. Mint Bob Beamoné. Hiszen az ellenfelektől, tértől, időtől, a mexikói magaslati levegőt nem számítva külső körülményektől független, előzmények, jelek nélküli csodát vitt végbe. Az amerikai atléta az 1968-as olimpia távolugródöntőjében első kísérletére 890 centimétere repült, 55 centivel javította meg az érvényes világrekordot. Ez az irracionális teljesítmény nem racionális elemekből tevődött össze. Nem is találta – szinte nem is kereste – rá azóta sem senki a magyarázatot.

Visszatérve napjainkhoz, a ma rajtoló budapesti úszó-világbajnoksághoz, ahhoz, hogy, mondjuk, 100 férfi gyorson magyar győzelem születhessen, olyan csodára lenne szükség, amilyen csoda a sportban nincs, eleve ki van zárva. Mintha nem 4–0-ra, hanem 24–0-ra nyernénk Angliában. Négyszáz női vegyesen Hosszú Katinka elsősége is csodaszámba menne, de azért ez eggyel – ha létezik egyáltalán ilyen kategória – életszerűbb csoda. Ha viszont valaki 200 pillangón megelőzné Milák Kristófot, ő és a világ bizonyára csodaként élné meg – ellentétben velünk, mert pontosan tudnánk, hogy ahhoz kevés az ellenfél remeklése.

Ugyancsak a hétvégén rendezik Kölnben a férfi kézilabda Bajnokok Ligája négyes döntőjét, immár hetedszer a Veszprém részvételével. Ha a három második, az egy harmadik és a két negyedik helyezés után éppen most, a Szegeddel szemben elveszített hazai finálé traumája után sikerülne először az élen zárni, az egyesek szerint súrolná a csoda kategóriáját. Szerintem nem. Csak kicsi rá az esély, mert jelen helyzetben már az elődöntőben a Kielce is bivalyerősnek tűnik. Tudják, az a lengyel csapat, amelyik 2016-ban a 46. percben kilencgólos hátrányban volt, onnan tápászkodott fel a Veszprém ellen, és orozta el a már megszerzettnek hitt trófeát. Dujsebajevék akkor is csodát emlegettek – magyar ajkakról ez a kifejezés valahogy egyszer sem hangzott el.

Hiába, ilyenek ezek a sportbéli csodák. Miként az is általános jellemzőjük, hogy nem történnek meg szakmányban, háromnaponta. Ezért üdvös őket nagyon megbecsülnünk, nem lerántva azonnal földközelbe, a mindennapi elvárás, a mérce szintjére. Maradva a futballnál: ne lepődjünk meg hát azon, ha legközelebb nemhogy Angliában, Albániában sem nyerünk 4–0-ra. A kishitűségen, a reményvesztettségen viszont mostantól igenis ütődjünk meg, bárhol tapasztaljuk – mert annak az átélt csoda a legkiválóbb ellenszere.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

2022.08.12 13:32:19

Magyar válogatott PIETSCH TIBOR

„Negyven éve vagyok a futballban, először nyertem bajnoki címet, hihetetlenül boldog vagyok!”

2022.08.07 22:26:01

Magyar válogatott N. PÁL JÓZSEF

ALAPVONAL. Akkoriban nála nagyobb érzelmeket kiváltani senki sem tudott, s a futball legszebb adományát hagyta reánk. Itt járt köztünk, játéka kegyelmi pillanataival derűt csalt az arcokra, azt ültetett a szívekbe is, s most lénye belelobbant a végtelenbe. Ember volt, nagyon esendő, aztán sokat szenvedő ember, ez bizonyos, de hiszem, tisztességtelen lélek pillanatokra sem.

2022.08.06 21:17:28

Magyar válogatott SOMOGYI ZSOLT

NS-VÉLEMÉNY. 2022-ben sem a szerb, sem az északír, sem az angol, sem az olasz, sem a német válogatott nem szerzett gólt ellenünk a második félidőben.

2022.08.05 14:09:59

Magyar válogatott PIETSCH TIBOR

„Ha tizenegy kínai játékos a legjobb nálam, akkor nincs mese, a Honvéd tizenegy kínaival áll ki.”