Debrecenben büszkék a szerdán gólt szerző akadémistákra

45 pályára lépő Rossinál, 21-en az NB I-ből

Megejtően naivak vagy ostobák – mást most ne feltételezzünk – azok, a többnyire politikai indíttatású vélemények, amelyek szerint egyáltalán nem biztos, hogy a Magyarországon tíz éve elkezdett futballfejlesztés első igazán markáns eredményeit látjuk ma már naponta, amikor a Ferencváros BL-főtáblán játszik, a válogatott a korábbi 44 éves szünet után másodszor is ott lesz az Európa-bajnokságon, és a C-ből feljutva a B-ligában megnyeri a csoportját a Nemzetek Ligájában. „Most ne ezt firtassuk, örüljünk a sikernek, ne politizáljunk” – hallani több felől, sőt, olyat is olvastam komolyan taglalva, hogy éppenséggel a kormány és a kormányfő évtizedes erőfeszítései ellenében (!) érték el futballistáink, amit.

Nos, az Európa-bajnokságig hátralévő jó fél évben bőven lesz alkalmunk kitárgyalni, hogy a magyar futball miként kúszott-mászott vissza nem is a szakadék széléről, hanem annak legmélyéről az európai foci fennsíkjára (hogy csúcsokról ma még szerényen ne beszéljünk), de addig is néhány egyszerű tény arról, hogy miről is folyna most a szurkolói diskurzus, ha nincs a 2010-es fordulat.

Arról biztosan nem, hogy kinek van már jegye a nyári magyar–franciára a Puskásba, hiszen ha ki is jutottunk volna az Eb-re, biztosan nem lenne Budapest az egyik helyszín, sőt, félő, hogy az Izland elleni pótselejtezőt nem is lehetett volna nálunk (értsd: az országban) megrendezni, megfelelő stadion híján. (A jelenlegi főpolgármester el sem ment az avatóünnepségre tavaly, annyira idegenkedik a Puskás Arénától.)

Apropó, a Ferencvárosnak sem lenne hol játszania BL-meccseit, mert 2009-ben már világosan megmondták az UEFA-nál, amikor a DVSC az omladozó sajátja helyett az omladozó nemzeti stadionban fogadta ellenfeleit: ez volt az utolsó alkalom, ha nincs az országban épkézláb pálya, külföldre kell vinni a meccseket.

Persze ez is csak akadémikus felvetés, hiszen arról sem vitatkozhatnánk, hogy a BL-szereplő Fradiban kevés vagy sok a válogatottban is szóba jöhető magyar kezdőjátékos, mert ha első osztályú lenne is a csapat, talán maradt volna az angol tulajdonos játékoslerakata és pusztuló ingatlanbefektetése.

Miután persze a járvány miatt ezúttal akár fölöslegesnek is nevezhetjük a Puskás Aréna új lelátóját, hiszen úgyis mindenki a tévében nézte a minapi győzelmeket, azért mondjuk csak el, a tíz évvel ezelőtti váltás nélkül erre sem biztos, hogy lett volna mód. Nem csak azért, mert nem létezne az M4 Sport, de 2002 őszén például egyenesen kijelentették a Magyar Televíziónál: nincs pénz a svéd–magyar Eb-selejtező közvetítésére, nem is láthatták a magyar tévénézők. Aztán meg a csapatot szállító utazási iroda nem volt hajlandó elvinni a köztévé kommentátorát Lengyelországba a sok tartozás miatt. A 2006-os csúfos máltai vereség alkalmával már a csapatnak sem futotta chartergépre, lettek is logisztikai problémák, szakmai feszültségek, de saját busza(!) is csak akkor lett a válogatottnak, amikor Lothar Matthäus 2004-ben „intézett” egyet saját német autószponzorától. Pitiáner jelenségek? Azok. De jól mutatják, hogy amíg a stadionépítés önmagában nem teszi jobbá a futballunkat, nélküle és a hasonló fejlesztések nélkül esélyünk sincs, esélyünk sem lett volna a sikerekre.

Futballakadémiák nélkül például, hiszen biztosak lehetünk abban, hogy azok a kormányok, amelyek megszüntették a Bozsik-programot, hagyták elsorvadni az iskolai testnevelést és kimúlni, ellehetetlenülni sportegyesületek, szakosztályok százait, beépíteni, eladni a sportpályákat, amelyek még büszkék is voltak rá, hogy úgy lett saját székháza és edzőközpontja az egykor irigyelt magyar futballnak, ahogyan a szegény afrikai országoknak: az UEFA és a FIFA könyöradományából, nos, ezek a kormányok egy fillért sem adnának máig az akadémiáknak, ahogy annak idején sem adtak. Márpedig két szerdai gólszerzőnk például egyaránt a debreceni futballakadémián nevelkedett, s Marco Rossi választottjainak a fele megjárta valamelyik akadémiát. De sokan képviselik a válogatottban az NB I-es csapatokat is, amelyek megerősödtek 2010 óta, ám ha annak idején marad minden, már biztosan majdnem mind tönkrement volna.

S a legszebb, amikor azt halljuk, jó, jó, de a honosított játékosok nem a magyar futball „termékei”. És? De többségük magyar kötődésű, s a külhoni magyarokra megint csak 2010 óta tekint erőforrásként a hivatalos politika. Ha pedig még egy volt francia utánpótlás-válogatott játékos is szívesen küzd a magyar címerért, az azt jelenti, családapaként és futballistaként is megtalálta a számítását, jól érzi magát nálunk.

De persze most örüljünk együtt, hagyjuk az ilyen lényegtelen részleteket.