A mieink és Izland: nevetséges góloktól szégyeneink országáig

„JÖN A KAPUS…, ÉS NEM AZ ÖVÉ… KETTŐ-NULLA!” JÖN A KAPUS…, ÉS NEM AZ ÖVÉ… KETTŐ-NULLA!”

Kommentátor: id. Knézy Jenő

„Bejön-e a kettős papírforma a Népstadionban? – kérdezte címlapján a meccsnapi Népsport, majd egy nappal később ugyanott megadta a választ is: – A papírforma bejött, a játék még »cserére vár«.”

Kezdésként magyarázzuk meg a „kettős papírformát”. A Népstadionban két mérkőzést rendeztek aznap: előbb olimpiai válogatottunk győzte le Írországot 3–1-re Melis Béla, Katona György és Rubold Péter góljával – sajnos a szöuli kvalifikációhoz ez nem volt elég –, majd következett a „nagyok” meccse, amelyen az előbb látott gólokkal 3–0-ra nyertünk Izland ellen.

VÉGTELENSÉGIG LECSUPASZÍTOTT

Az NSZK-val 1966-ban vb-ezüstérmet nyerő Sigfried Held volt akkoriban az izlandiak szövetségi kapitánya, akik az 1988-as Eb selejtezői során hazai pályán a címvédő Franciaországtól és a Szovjetuniótól is pontot szereztek, Norvégiát pedig oda-vissza legyőzték. Nem tartoztak az európai elithez, sőt a középmezőnyhöz sem, de képesek voltak megkeseríteni bárki életét.

„Már a kezdet kezdetén kiderült, hogy az izlandi válogatott tagjai jóval többet tudnak a szakmából, mint amennyit az előítéletektől terhes köztudat ismerni vél róluk – kezdte a budapesti meccs elemzését a Népsport. – Gyorsan megtudhattuk róluk, hogy a már híres lelkesedésükön túl gyorsak, erőszakosak, s nagyon fegyelmezetten játsszák a végtelenségig lecsupaszított, sallangoktól mentes, ugyanakkor nagyon kellemetlen játékukat.”

KAPTUNK AJÁNDÉKOT

S mégis: hogyan győztük le őket ilyen magabiztosan?

„Helyzeteinket a vendégek dolgozták ki” – összegzett a tudósító, s tagadhatatlan, az izlandi kapus és a védelem mindhárom gólunkban benne volt.

Gudmundur Baldursson már Vincze István amúgy szép ívű szabadrúgásánál is a labda mellé nyúlt, a második találat előtt rosszul futott ki kapujából („Baldursson balfogása besegített”), s hát a harmadik gól is vicces volt: Kovács Kálmán egy rövid hazaadásra lecsapva gurított a hálóba, vagyis „a végén is kaptunk ajándékot”.

MINT AZ ISKOLÁBAN AZ ÉNEKTANÁR

Ami pedig a mindössze négyezer nézőt vonzó, „edzőmeccs-hangulatú” lelátók előtt megrendezett mérkőzést illeti: „Magáról a játékról meglehetősen nehéz bármit is írni, hiszen a mérkőzés csupán a csapatok neve miatt volt válogatott találkozónak nevezhető.”

Lapunk szerint minden poszton jobb játékosokat vonultattunk fel, de ettől még nem játszottunk jobban ellenfelünknél. A legtöbb akciót az ezúttal hátravont középcsatárként játszó Bognár György kezdeményezte, s a legtöbb használható labda is az ő nevéhez fűződött, „nem ő tehetett arról, hogy sokszor nem értették meg a társai”.

„Volt ugyan egy irányító – Bognár –, aki mint az iskolában az énektanár, megpróbálta összefogni a kórust, igyekezett megadni az alaphangot, ám a nebulók szinte az egész első félidő alatt csak a saját nótájukat fújták.”

Összességében „annyi kiderült, hogy ma még valamivel jobbak vagyunk Izlandnál, no meg az is, hogy egyelőre nincs igazi, ütőképes csapatunk. És hogy mostanában lesz-e, azt legfeljebb csak remélhetjük, bár a látottak nem sok biztatást adnak ehhez. Mert egyelőre van 15-20 »kinevezett« válogatott játékosunk – közülük néhány nyilvánvalóan nem odavaló –, ám a többi sem alkot igazi együttest. Igaz, ez egyelőre a csapatkeresés időszaka. Keressük hát tovább a csapatot – de már ne sokáig!”

Nem egészen két évvel voltunk az irapuatói csapás, és fél évvel a sikertelen Eb-kvalifikációs sorozat után.

NEM CSAK ZÁSZLÓKAT, JELVÉNYEKET

„Egy héttel ezelőtt három tökéletesen kidolgozott helyzetet puskáztunk el, ezúttal viszont kihasználtuk lehetőségeinket, és ez örvendetes” – keresett és talált pozitívumot a mérkőzésben a magyar válogatottat irányító Bálint László, akinek az említett, egy héttel korábbi, Anglia elleni 0–0, valamint a törökök elleni 1–0 és a belgiumi 0–3 után ez volt a negyedik meccse a válogatott élén.

„Mi nemcsak zászlókat, jelvényeket, de egy olyan eredményt is hoztunk, amellyel bizonyára elégedettek (a magyarok)” – mondta keserűen Siggi Held, kapusukat a csapat leggyengébb láncszemének nevezve, míg az ellenünk készülő Ausztria szövetségi kapitánya, a Népstadionban jelen lévő Josef Hickersberger szerint második és harmadik gólunk akkora védelmi hibából született, hogy már-már öngólnak számítottak.

Az osztrákok mindenesetre jól felkészültek belőlünk, s néhány héttel későbbi 4–0-s budapesti sikerük gyakorlatilag le is zárta Bálint László technikai igazgató kapitányi korszakát.

FEJTETŐRE ÁLLT A VILÁG

Izlandot 1988-ban még egyszer legyőztük – a szeptemberi, reykjavíki 3–0 alkalmával már Mezey György ült a kispadon –, ám ami azután következett… Egymás után három keserves zakó… S bár olvashattuk, a szigetország futballját már 1988-ban szép szavakkal méltatta lapunk, a három vereség alkalmával kiderült: hiába a sokat emlegetett nagy nemzetközi kiegyenlítődés, vannak országok, amelyektől a közvélekedés szerint „szégyen” kikapni.

A júniusi erőpróba közeledtével tanulságos feleleveníteni, hogyan kommentálta lapunk az Izlandtól elszenvedett három csapást!

Vb-selejtező, 1992. június 3., Budapest: MAGYARORSZÁG–IZLAND 1–2. A címlap az amerikai világbajnoki helyszínre utalt: „Tapodtat sem haladtunk előre a New York felé vezető úton. Sőt!” A belső cím arra, hogy a második percben vezettünk: „Az álomrajttól a rémálomig”. Jenei Imre csapatának teljesítményét értékelő szakmai elemzésünk címe pedig ez volt: „Ezt nem lehet megmagyarázni...”

Vb-selejtező, 1993. június 16., Reykjavík: IZLAND–MAGYARORSZÁG 2–0. A címlap arra célzott, hogy nemcsak a nagyok, hanem az utánpótláscsapat is kikapott (1–2) aznap a szigetországban: „Izland x Izland=szégyen a négyzeten!” Belül: „Kínunkban mondjuk: mindig mi sem nyerhetünk”. A „Bevégeztetett…” címmel megjelent szakmai értékelés végítélettel felérő utolsó mondata: „Most már bizton állíthatjuk: Izlandon, 1993. június 16. éjjelén a magyar labdarúgás bevégeztetett…”

Akkoriban Puskás Ferenc volt a szövetségi kapitány, ő többek között ezt mondta: „El kell felejteni a régi európai rangsort, amikor ők (az izlandiak) a »futottak még« mezőnyéhez tartoztak. Fejtetőre állt a világ. Most mi vagyunk a pofozógépek.”

Eb-selejtező, 1995. június 11., Reykjavík: IZLAND–MAGYARORSZÁG 2–1. „Revánsot remélve” – írta lapunk a meccs reggelén. „Vége a számolgatásnak!” – ezt pedig a másnapi címoldalon, az Eb-esélyekre utalva. A belső szalagcím mintegy összefoglalta a három taglalt mérkőzést: „Szégyeneink országa, Izland a neved!” Ez a meccs amúgy az akkori kapitánynak, a „bemikrofonozott” Mészöly Kálmánnak a kispadnál, a meccs hevében eleresztett tirádáiról is emlékezetes…

Azóta ötből ötször legyőztük Izlandot, félni tőle – dacára annak, hogy igen nagy skalpokat gyűjtött be az Eb-selejtező során – nincs különösebb okunk, de nem árt, ha a marseille-i meccsre készülve fejben tartjuk ezeket a rossz emlékeket. No meg Puskás szavait.