Ahogy régen: hajrá, magyarok! – Vincze András publicisztikája

HOL VOLT, hol nem volt, volt egyszer itt olyan világ, amikor a magyar futballválogatott kijutott a világbajnokságra. Sőt, valójában nem volt kérdés, hogy a nemzeti csapat ott lesz-e a nagy tornán, valahogy természetesnek tűnt, hogy négyévente az esélyeket mantrázgattuk a Haller téren. Hetvennyolcban azt, hogy kínkeserves meccsek várnak az aranylábú fiúkra az argentinok, az olaszok, a franciák ellen, de Törőcsik Andris majd táncol, Nyilasi Tibi bólint, Fazekas László elfut és lő, Tóth Jokka és Kereki Zoli leradírozza a pályáról a szélsőket, centereket, Gujdár Sanyi vagy Mészáros Bubu mindent (is) véd… Hát nem jött be. Ugyanakkor a nagy reménykedés négy évvel később sem csökkent (pedig, mondom, az argentin torna nem volt valami szép emlék…), 1982-ben már magunk is igazolt játékosokként fontoskodva elemezgettük, hogy Argentína és Belgium ellen döntetlen lesz, de azért a belgákat inkább megverjük, Salvadornak pedig esélyt sem adunk (na, ez legalább bejött: 10–1 lett a vége, s így holtversenyben a mai napig a vb-történelem három legnagyobb különbségű diadala között szerepel a legendás gólparádé).

A legnagyobb önbizalom 1986-ban feszült a magyar lelkekben: akkor azt hitte mindenki, világverő válogatottunk van.

S persze hogy ezt hittük, hiszen Európa legjobb nemzeti csapata volt a magyar, ráadásul akkoriban már volt súlya a sportmédiának, faltuk a Népsport, a Képes Sport s a napilapok sportrovatainak betűit, nem fordulhatott elő, hogy ne néztük volna az esti Telesport hírösszefoglalóját – szinte áradt felénk a határtalan optimizmus, önbizalom, hogy a magyar válogatottnak forradalmi taktikája, minden csapat ellen hatékony hadrendje, és nem utolsósorban klasszis játékosok garmadája van. Az évtizedek óta ki nem mondott, sőt, a háború után mélyre eltemetett remény ekkor szinte már üvöltött: a szovjeteket meg kell verni (ezt pusmogták edzők, tanárok, melósok, könyvtárosok, eladók, autószerelők, festők és mázolók, benzinkutasok, közértesek, szóval az egész ország)! S az önbizalom még inkább felerősödött, amikor Magyarország a Népstadionban legyőzte Brazíliát. Sokan talán úgy érezték, ez már amolyan előre hozott vb-döntőnek is beillett; kit érdekelt, hogy a dél-amerikai futballmágusok európai hírverőtúrán jártak éppen, a zord tél akkor váltott át szeles, hűvös tavaszra. Emlékszem, a brazilok klasszisa, Sócrates Budapest egyik legelegánsabb szállodájában pihent, hivatalosan sérülés miatt nem játszott (ahogyan Zico és Falcao sem) – de akár így volt, akár úgy, az a 3–0 (és az eredménnyel együtt Détári Lajos, Kovács Kálmán és Esterházy Márton gólja) a mai napig ható dicsősége a futballunknak, s azok, akik anno nyolcvanhat márciusában kint lehettek a Stadionban, örökségként adják tovább még mostanság, 2025-ben is az unokáiknak, micsoda brazilverés volt itt! Nem érdekelt senkit, hogy anno arcpirító módon a stadionban tíz forint volt a sós perec, a frutti cukorkát nem zacskóban, hanem darabonként árulták egy forintért, de minden pénzt és minden tülekedést megért (hetvenezren voltak a lelátón!), hogy az ember láthatta a mexikói világbajnokságra Európából elsőként kijutó, akkor már a nagy tornára készülő magyar válogatott szárnyalását.

A jelenkorban valami visszaköszön az akkori idők focisikerváró hangulatából, s ha manapság felsóhajtunk – az irapuatói 0–6 ide vagy oda –, azt rebegjük: bárcsak lenne még egyszer „Mexikónk…!” Sőt, talán hozzátesszük azt is, ha újra kijutunk, bárcsak (illetve: csak) egyetlen meccset nyernénk Kanada ellen – pláne most, amikor szó szerint is (fél)világméretű lesz a vb-lebonyolítás, és negyvennyolc nemzeti csapat lehet ott a tornán…

Na, helyben is lennénk!

Szeptember elején kezdődik a világbajnoki kvalifikáció, a múlt és jelen tehát összeér, hiszen ahogyan a régi időkben, most is egy ország számolgatja, meglehet-e a kijutás. Igaz, a történet nem olyan kontúros, mint a hetvenes, nyolcvanas években: akkoriban nem volt mese, a legjobbak jutottak ki. Igaz, annak idején volt interkontinentális selejtező, amikor Bolíviát verte meg oda-visszavágós meccsen és parádés gólokkal a válogatott (s ha már fentebb a régi nagy egyéniségek és találatok voltak fókuszban, itt nem lehet szó nélkül elmenni korábbi Nemzeti Sport-os kollégánk, Zombori Sándor távoli bombája mellett, amelyet bátran emlegethetünk a futballtörténelem gigagóljai között is), de mindenütt a selejtezők legjobbjai lehettek ott a vb-mezőnyben. 1978-ban tizenhat (!) válogatott játszott, 1982-ben huszonnégyes mezőny állt össze (akkoriban igencsak huszáros tett volt a FIFA részéről ez a bővítés), és aztán 1986-ban (vagyis mindmáig az utolsó magyar vb-szereplésig) szint­úgy a világ legjobb huszonnégy csapata között szerepelhetett Magyarország. Eltelhet tehát kereken negyven esztendő, mire kiderül, hogy 2026-ban a földkerekség legjobb negyvennyolc (!) válogatottja között ott lesznek-e a legjobbjaink.

A selejtezősorozat lebonyolítását nem részletezném, persze ha pikírtkedni szeretnék, valami olyasmit írnék, hogy némi szerencsével a már említett Haller térről is el lehet jutni a vb-re, a komoly részlet, hogy – sajnos – épp Európa helyzete vált nehezebbé a bővítéssel, mert bár hárommal több válogatott juthat ki, de például Ázsiával szemben aránytalan a kedvezmény, hiszen onnan pluszban kilenc ország reménykedhet. A csemegézés kedvéért nem árt egyértelműsíteni, hogy amíg itt, az öreg kontinensen még javában megy a körömrágás a reménybeli kijutás apropóján, addig néhány ország már most, 2025 nyarának végén kezdheti a csomagolást, felkészülést (ábécérendben): Argentína, Ausztrália, Brazília, Dél-Korea, Ecuador, Egyesült Államok, Irán, Japán, Jordánia, Kanada, Mexikó, Új-Zéland, Üzbegisztán.

Hát… Klassz…

S ahogy már most telik be a mezőny, úgy válik aktuálissá Marco Rossi szövetségi kapitány minapi mondása: az első vb-selejtezős meccsnél semmi sem lehet fontosabb, merthogy valóban nincs más út Magyarország kijutásához, csak a győzelem – szeptember 6-án Írország ellen. S bár szívesen számolgat az ember (fúúúú, hát azért a portugáloktól ki lehet kapni…), de az a helyzet, ahogyan a tizenhat csapatot felvonultató világbajnokságra (1978), a mai felhígított mezőnybe sem könnyű eljutni anélkül, hogy a remény ne találkozna a valósággal, úgymint: itt bizony a legjobbnak kell lenni. Legalábbis Európában biztosan, mert a jelenkori, modern idő kvalifikációs rendszerében az argentinoknak és braziloknak olyan nagyon nem kell izgulniuk, mert tíz válogatott közül hatodikként is kijutnak, vagy ha nem, még pótselejtezhetnek is egyet – ez ügyben lásd még a Haller téri beszólásomat… S ha már a brazilok: a tőlük igencsak szokatlan vb-selejtezős „botladozásuk” során (tizenhat meccsből hetet nyertek meg…) három szövetségi kapitány bukott bele a vállalásba, és még így is kényelmesen ott vannak már a 2026-os vb-n…

Itt és most még nyitva hagyom a kaput a jövőbeni (sőt, az elkövetkező napokban megjelenő) elemzéseknek, hiszen a szeptemberi vb-selejtezős rajt nyilván sokakat megihlet az esélylatolgatás, reménykedés, netán a múltidézés kapcsán, magam ezzel a történettel csak azt szerettem volna erősíteni, hogy ha mi, magyarok valóban komolyan hiszünk abban, hogy vannak csodák, most ebben a várakozásban fogjunk is össze, szurkoljunk a válogatottnak, és legyünk így 2025 őszén optimisták.

Tényleg nem kell sok, csak az a régi, őszinte lelkesedés, amely így fest, így hangzik: hajrá, magyarok!

A negyven-, sőt majdnem ötvenévnyi távolságból „visszaintegető” nosztalgia legalábbis azt jelzi: vébékijutásügyben érdemes lelkesedni. Újra.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!