KUN ZOLTÁN 2021.10.19 23:14 Frissítve: 2021.10.21 00:11

Kamu és gyémánt – Kun Zoltán publicisztikája

 

Néhány hete olvastam, hogy közel a kilencvenhez elhunyt Csebi Pogány Alajos. Talán nem tartozott a legismertebb magyarok közé, évtizedekig külföldön élt, akinek beugrik róla valami, alighanem a jól menő gyémántüzletet vagy a dunakiliti kastélyt mondaná, ha pedig a labdarúgáshoz kellene kapcsolni, olyan is lenne, aki rávágná, hogy tényleg, az ő apósa volt Lóránt Gyula.

Nos, Csebi Pogány Alajos tizenhét éve majdnem a Diósgyőr tulajdonosa lett – igaz, erről ő éppenséggel nem tudott.

A kilencvenes évek második felében rengeteg klub élt át kínkeserves pillanatokat. Sőt, a klub nem is a jó szó, hiszen gyorsan megtanultuk akkoriban, hogy az újságban érdemes a kétségkívül riasztó hangzású sportvállalkozást használni – miután a tulajdonosok előszeretettel cserélgették telephelyeiket a városok között. Jobb esetben afféle árverésre bocsátották az élvonalbeli jogot, ha pedig pénz már végképp nem nézett ki, ingyen is menekültek volna az átírással a felhalmozott adósság és annak büntetőjogi következményei elől. Ilyen szempontból a legszórakoztatóbb tíz hónap az 1999–2000-es PNB (Profi Nemzeti Bajnokság, úgy ám!) volt: a tizennyolc csapatos élvonalban minden matematikai képletre rácáfolva tizenkilenc együttes vett részt, igaz, az idény végére csak tizenhét maradt. Az például említésre is alig méltó, hogy a siófoki játékosoknak nem volt kedvük elutazni Nyíregyházára, miután nem kaptak fizetést, így az indulás pillanatában csak az edző jelent meg a csapatbusznál – nem meglepő módon elmaradt a meccs, sosem pótolták. Az újonc Szeged az ősszel még pályára lépett, de a téli szünetben csődöt jelentett, így a tavasszal már csak tizenheten folytatták. Mégpedig egy új szereplővel, mert a fehérvári illetőségű Gázszer is bevégezte, ám sikerült Pécsre költöznie – senkit sem zavart, hogy a baranyaiak a másodosztályban szerepelnek, oda ugyanis beugrott a REAC, így a PMFC ősszel még a Demecserrel, tavasszal már a Fradival játszott, ritka az ilyen karrier. Az utolsó forduló előtt az is biztossá vált, hogy a Diósgyőr kiesik: a szurkolók az emlékezetes búcsú jegyében a pályára özönlöttek a záró meccs első félidejében, ezt sem folytatták soha, és a szintúgy pénz nélkül maradó csapat két hónap múlva nem tudott elindulni a második, a harmadik, de még a negyedik vonalban sem.

Pedig hívhatjuk PNB-nek, NB I-nek, élvonalnak, első ligának, mennyeinek: mert ha valakinek örökös bérlete lehetne a legjobbak között, az bizony a Diósgyőr.

Sokan a hetvenes-nyolcvanas évek remek futballja miatt kedvelték meg a piros-fehéreket, amikor volt, hogy a fél nagyválogatott és a teljes olimpiai csapat a DVTK-ra épült. A valamivel fiatalabb generációnak az 1992-es Diósgyőr–Ferencváros jelenti a felülmúlhatatlan emléket, főként persze a Fradi aranya miatt, na de mégis harmincezren tomboltak a bástyás stadionban, azaz, miként a kolléga oly találóan fogalmazott, a szalonnacikkelyekben. Aztán a szokásos kiesés után jött a Tornyi-éra, a régi nagyokat idéző támadójátékkal, hihetetlen lendülettel, a Kispest kiütésével vagy a kilencgólos győri meccsel.

És végig, évtizedeken át, jóban-rosszban a döbbenetes fanatizmussal. A Diósgyőrnek szurkolni egyet jelentett a reménytelenséggel, hiszen nem volt épeszű ember, aki joggal hihette volna, hogy majd éppen az ország legszegényebbnek tartott fertályán sikerül egy huzamosabb időn át piacképes (értsd: éppen nem becsődölő, jobb esetben csak kieső) csapatot összehozni. A Diósgyőrnek szurkolni ugyanakkor egyet jelentett a reménnyel is, mivel volt egy város, ahol még a legszörnyűbb pillanatokban is imádni lehetett a futballt, ahol az nem múló hobbi volt, nem kedvenc időtöltés, de még csak nem is közügy – maga volt a szerelem. Diósgyőr a magyar Nápoly, annak minden előnyével és hátrányával, mondta egyszer egy barátom valamelyik szalonnacikkelyben ülve, de gyorsan lehurrogták, legfeljebb Nápoly lehetne az olasz Diósgyőr. Sorsod Borsod – szólt az egyöntetű felkiáltás, ebben a két szóban benne mindennel, amit egy csapatot (várost) és szurkolóit (lakóit) összeköthet, egy tizenéves srác pedig nagy optimistán még azt is megjegyezte, hogy amikor éppen kipusztul majd az emberiség, az utolsó túlélő utolsó levegővételével úgyis rázendít az Amíg élek én... klubhimnuszra.

A diósgyőri utak tényleg felejthetetlenek voltak: az hagyján, hogy a miskolci pályaudvartól a stadionig lesétálni jó háromkilónyi mínuszt jelentett (szerintem simán veri az Újpest Városkapu–Szusza-stadion és Kispesten a Határ út–Bozsik-stadion távolságot, pedig azoknak a túráknak is megvolt a sportos fílingjük), de amikor az ember – a régi érában persze – lehuppant a szétmálló betonteknő valamelyik még vállalható darabjára, és körülötte minden oldalról felzúgott a Diósgyőr, Diósgyőr!, akkor azért igazi meccsen érezhette magát. Ó, itt mindig tízezren vannak, nyugtatgattuk egymást a haverokkal, ami persze nem volt igaz, hiszen mindenhol jelentősen csökkent a nézőszám, de jó volt elhinni, magunkba beszélni, hogy van az országnak egy vidéki fellegvára, amely minden nehézség dacára egymagában képes visszaadni a futballba vetett hitet. És az illúziót csöppet sem rontotta, sőt, egyfajta bájt kölcsönzött neki, amikor felemelkedett a legendás kétrudas zászló, és tömören, de igen velősen jellemezte az időnként bizony keservesnek tetsző borsodi állapotokat: Sz...r minden!

Pedig a 2000-es kiesés után egy negyedik hely azért összejött, apróbb szépséghiba, hogy a hetedosztályt jelentő körzeti bajnokságban, mert odáig jutott a szurkolótábor által életben tartott csapat (a Boldva lett az első, de volt DVTK-meccs Léhen és Parasznyán is), majd a szokásos megszűnések-telephelycserék után, amelyeknél a Borsod Volán, a Bőcs és a Monor volt az áldozat, 2004-ben újra sikerült az élvonalba jutni. Más kérdés, hogy éppen a feljutó klub (sportvállalkozás...) csődölt be, így újabb mentőövként a Balaton FC költözött Siófokról Diósgyőrbe, elhozva azt a leírhatatlan három hetet, amikor a régi kft. képviseletében a Détári Lajos vezette csapat készült a bajnokságra a földszinten, az új társaság áldásával pedig a Kiprich József irányította együttes várta a rajtot az első emeleten, kész szerencse, hogy nem volt több öltöző a klubházban. Ekkor jött a képbe szegény Csebi Pogány Alajos, aki, miután egy komolytalan befektetőjelölt elejtett félmondata miatt sokáig polgármesteri szinten is a diósgyőri futball megmentőjének hittek, nem győzte magyarázni a sportlapban: túlélt tizenkét rablást, kapott hét golyót, de ez semmi a magyar futballban uralkodó viszonyokhoz képest...

Persze, sok minden változott azóta – a Diósgyőr például az utóbbi tizenhét idény közül tizenötöt az élvonalban töltött, ami alighanem klubrekord. Végre akadt egy biztosnak tűnő tulajdonos, mások szerint afféle kényszertulajdonos, lett egy szép új stadion, de a lényeg az volt, hogy idejében érkezett a fizetés mindenkinek, és nem kellett a pénzükre váró biztonsági őröknek túszul ejteniük a játékosokat, amire a kétezres évek nagy futballvalóságában szintén volt példa. Az utóbbi időben persze már nagyon érett a kiesés, és éppen a tulajdonosváltás évében ez meg is történt. A fanatizmus persze továbbra is NB I-es: a Ferencváros – köszönhetően az Újpest elleni szinte telt házas hazai derbinek is – 8900-as nézőátlagot hoz, az újonc Debrecen 4900-ast, a harmadik Diósgyőr egy szinttel lejjebb csaknem 3300-as átlagot, miközben sok magasabban jegyzett csapat küzd a kétezer nézőért, vagy szélsőségesebb esetben a négy számjegyért.

Csakhogy a jelenlegi ötödik hely egyáltalán nem garancia arra, hogy minden idők egyik legérdekesebb NB II-es bajnokságában (a Budapest utáni tíz legnagyobb magyar város közül nyolcnak van másodosztályú csapata – eközben, szinte vicc, kettőnek élvonalbeli) újra összejön a feljutás. Pedig, miként elfogultan továbbra is vallom, a Diósgyőr nélkül nem az igazi az NB I, és ennek jogát tetszik, nem tetszik, manapság már a pályán kell kivívni.

Ennek persze megvan a jó oldala is – a Parasznya ugyan azóta már az ötödik ligában hasít, de a visszavágóra nincs esély.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

2021.12.04 09:41:43

Labdarúgó NB II K. T. I.

A Békéscsaba 75 percet játszott emberelőnyben, háromszor vezetett, mégis pont nélkül távozott Óbudáról!

2021.12.04 18:15:08

Labdarúgó NB II FERENCZ NORBERT

Izgalmas, jó iramú mérkőzésen a második félidei játéka miatt megérdemelt lila-fehér győzelem Kaposváron, a Szentlőrinctől vette el a három pontot.

2021.11.29 15:16:52

Labdarúgó NB II PÓR KÁROLY

Csilus Tamás góljával győztek a szombathelyiek, ezzel a 3. helyre léptek előre a tabellán.

2021.11.27 22:54:52

Labdarúgó NB II F. B., P. Gy.

Hétgólos meccsen verte a Csákvár a Soroksárt • A Kécske Szolnokon szerzett értékes pontot • Négy nyeretlen bajnoki után győzött a Szpari.

2021.11.27 19:36:58

Labdarúgó NB II GAJDÁCS PÁL

Bár mindkét csapat sokat tett azért, hogy begyötörje a győztes gólt, meg kellett elégedniük az egy-egy ponttal.