Felcsúti nyolcas – Malonyai Péter jegyzete

Biztos vagyok benne, még öt esztendő múlva sem vallják be a Puskás Akadémia háza táján, hogy 2021 márciusában, nyolc ponttal a Fehérvár előtt járva sokat gondoltak a várható ezüstéremre, ám ez – ismerve a futballnyilvánosság protokollját – megbocsátható.

Főként azért, mert van mire szerénynek lenniük. Nekem például meggyőződésem, hogy a dobogón végeznek, újra megmutathatják magukat Európának – megérdemelten.

Engedelmükkel nem megyek bele abba a vitába, hogy kell-e egy alig kétezer lakosú községnek első osztályú futballcsapat, már csak azért sem, mert nem az össznépesség futballozik, hanem azok, akik pályára lépnek, s akik mögött sikerekre esélyt adó háttér van. Mert kétségtelen, hogy például Szeged minden szempontból más kategória, 160 766 polgár, megyei jog, ilyen és olyan centrum, még „A napfény városa” is, mégsem valószínű, hogy egyhamar NB I-es csapata lesz.

Felcsútnak viszont van. És sikeres. Ha engem kérdeznek, miért, egyértelműen Hornyák Zsolt főszerepét emelem ki. Figyelve az edző nyilatkozatait, feltűnő, hogy nem beszél mellé. Amikor például még novemberben a Paks kiütötte csapatát, magától értetődően jelentette ki, hogy a kudarc az ő munkáját tükrözi, ezért elgondolkozik önmagáról és a jövőjéről egyaránt. De akkor is őszintén beszélt, amikor zavar volt az öltözőben, megengedhetetlen irigységet, féltékenykedést említett.

Fogalmam sincs, most mi a helyzet a négy fal között, leszámítva persze, hogy legjobban a sikerek képesek békét teremteni, az viszont több mint sejtés, hogy Hornyák szabad kezet kapott. Nem első az egyenlők közt, hanem egyértelműen ő az úr, ami nálam elengedhetetlen egy csapatnál, ám tudjuk jól, nem vagyunk egyformák (jelzem finoman).

A produkció őt igazolja, enyhén szólva. És az is, hogy a játékosokra figyelni kell. A kapus Tóth Balázs válogatott kerettag lett, Kiss Tamásnak új lendületet adott, s tudta, mi a dolga az éppen Fehérváron feleslegessé lett Géresi Krisztiánnal. És akkor még nem beszéltem a mezőny egyik legképzettebb bekkjéről, Szolnoki Rolandról, a kétszeres válogatott Nagy Zsoltról vagy a szlovákiai magyar Urblík Józsefről. Nemcsak azért említem őket, mert a honfitársaimra makacsul jobban figyelek, hanem azért is, mert mindegyikükről van emlékem – a pályáról.

Persze a (futball)siker múlandó, sohasem lehet tudni, mit hoz a jövő, ám Hornyák edzőtől, főként csapatépítő produkciója kapcsán, érdemes tanulni. Mármint annak, aki fogékony az ilyesmire.

Nyolc pont előny nem nyúlfarknyi és nem a véletlen műve.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!