BALLAI ATTILA
BALLAI ATTILA
2020.09.05 23:48 Frissítve: 2020.09.05 23:49

Az Aranycsapat és a város peremén – Ballai Attila publicisztikája

 

Amikor 2015 januárjában elhunyt Buzánszky Jenő, a média és a hazai futballtársadalom az Aranycsapat utolsó tagjától búcsúzott. Tóth II Józsefnek az egykori társ halála mellett e megfogalmazás is nagyon fájt. Mert úgy tartotta, hogy ő az utolsó. Hiszen játszott és gólt lőtt az 1954-es világbajnokságon és az angolok feletti, 7:1-es diadal alkalmával is. És 2015-ben, elfeledve, saját mikrovilágába zárkózva és zárva ugyan, de igenis élt. Lassan három esztendeje, 2017 októbere óta már ő sincs közöttünk. Ezért jóvátehetetlen vétkünk, mulasztásunk – így, többes szám első személyben, mindannyiunknak, akik valamilyen formában kötődünk a magyar sporthoz –, hogy hagytuk szinte észrevétlenül létezni, aztán elmenni.

Még csak azzal sem áltathatjuk magunkat, hogy egyedi sors volt az övé. A Nemzeti Sport, a Magyar Nemzet és az Origo a jövő héten több írást szentel azoknak az egykori bálványoknak, klasszisoknak, akik utolsó éveiket mély szegénységben, rosszabb esetben nyomorban tengették. A különbség még e két méltatlan helyzet között is óriási, mert a szegénység anyagi, ám a nyomor inkább lelki kategória. E kettő orvoslására ezért nem csupán pénzre, hanem figyelemre, törődésre, gesztusokra lenne szükség. Nem is az állam – juttat mindenből a magyar sportnak eleget –, hanem a közeg, a szűkebb és tágabb környezet részéről. Mert a problémát a média legfeljebb felvetheti, megoldani nem fogja. Első felütésként álljon itt intő jelként Tóth II József példája.

Amikor személyesen megismertem, már túl volt a hetvenen. Meg nagyjából mindenen. A berni döntő negyvenötödik évfordulójára kerestem olyan szemtanút, aki még tud újat mondani az ezerszer átrágott részetekhez képest. Így jutottam el hozzá, nem egyszerű kutatómunka eredményeként. Pedig nem tűnt el, ugyanott lakott, ahol évtizedek óta, két kőhajításnyira a csepeli pályától, a Völgy utcában, a régi lakótelepi tömbház első emeletén. 1954 szilveszterén költöztek abba a lakásba, ahol ottjártamkor, 1999-ben úgy érzékeltem, megállt az idő. A puritánul berendezett konyhában ültünk le a kisasztal mellé, a tűzhelyen kotyogott a kávé.

„Már csak hatan vagyunk a csapatból” – e kinyilatkoztatással kezdte Józsi, azaz becenevén Bozsi bácsi a beszélgetést, rögtön bizonyítva, hogy ha nem is a klasszikus, memoriterré merevedett tizenegy, de a svájci vb-n játszott tizenöt közé sorolja magát. A következő jó másfél órában pedig megismertem egy egyszerűségében józan, már-már bölcs, mindenféle csalódását, keserűségét szelíd iróniába és öniróniába fordító embert. Aki, hogy úgy mondjam, rátartian szerény; ez persze látszólag ellentmondás, de vidéken, főként Erdélyben nagyon is jól megfér egy lélekben e két tulajdonság.

Saját értékeivel, erényeivel tökéletesen tisztában volt. Meggyőződéssel állította, ha nem sérül meg a brazilok ellen, ő játszik a jobb szélen a döntőben, és ezt arra is alapozta, hogy a németek elleni 8:3-as csoportmeccsen – így mondta, lejegyeztem – nyolcszor körbefutotta a balbekket, Kohlmeyert. Hozzátette, hogy az Aranycsapat csupán négyszer szerepelt a klasszikus felállásban, ennek utána is nézett, ezért úgy tettem, mintha tőle hallottam volna ezt először, és csodálkozást mímeltem. Csak meg kellett kérdezni, bántja-e, hogy talán a szomszéd lépcsőházban sem sejtik, kit tisztelhetnek e ház lakójában, és ezzel átszakadt a gát.

„Megszoktam. Korábban nemigen hívtak sehova, most meg már, ha hívnak, se megyek” – felelte, és azzal folytatta, hogy évek óta a Csepel meccseire sem jár ki. Hogy miért nem, arra is akadt egy tanulságos története, érdemes az 1999-es interjúból szó szerint idézni: „...azért, mert éppen negyven éve nyertünk bajnokságot, de a klubnál azt se mondta idén senki, hogy le vagyunk tojva. Illetve, valamelyik helyi lap közölt rólunk egy fotót, de mellette a mostani csapatról is, csak azt felejtették el odaírni, hogy az a blasz nyolcban játszik. Utoljára akkor voltam meccsen, amikor tíz éve felkértek, hogy a Dorog ellen én végezzem el a kezdőrúgást. Akkor is majd' összecsináltam magam a röhögéstől. Képzelje el, ott álltam középen, a Csepel csapatkapitánya meg térfelet választott kezdés helyett. Még a bíró figyelmeztette: te, nem látod, azért van itt a Bozsi bácsi, mert övé a kezdőrúgás, erre átadod a labdát az ellenfélnek? Ugye, nem csoda, hogy azóta inkább a régi csapatokat, a régi fényképeket nézegetem?” A világbajnoki ezüstérmével ezt sajnos nem tehette meg, mert ellopták tőle. Állította, hogy a nagyon ritka televíziós forgatások egyikén emelték el a lakásából, és gyanúját az is megalapozta, hogy egyébként nemigen nyitották rá mások az ajtót, és távollétében sem rabolhatták ki, mert ő elvétve ment valahova.

Különösen attól fogva, hogy meghalt a felesége, akivel egymásban tartották a lelket. Fénykorában, válogatott játékosként is mindennap bejárt a gyárba, ahogy mondta, melózni, még szombaton is, délig. Esztergályosként kezdte, később diszpécser lett, ismét őt idézve, a Kiváló Dolgozó kitüntetést sem viccből kapta. A 2010-es évek elején mindez 85 ezer forint nyugdíjat ért. Aztán százezerre „emelkedett” az összeg, ezt is elintézte annyival, hogy „Nem sok, de elvagyunk belőle szerényen.” Az olimpiai járadék egészen más életminőséget jelentett volna neki, de 1952-ben nem engedték még külföldre, mert az egyik rokona Nyugaton élt, attól tartottak, disszidálni fog. Miután megszületett a gyermeke, a „veszély” elhárult, így az 1954-es vb-re már utazhatott. A nyugatnémetek elleni csoportmeccsen ő szerezte a hetedik gólunkat, a brazilok elleni negyeddöntőben is kezdett, de lerúgták, a szünetben alig tudták lefejteni a bedagadt bokájáról a cipőt. Csere nem lévén azért visszasántikált szünet után, elmondása szerint az oldalvonalnál néha rátámaszkodott a partzászlóra, és a fájdalomtól sírdogált kicsit. De tűrt, csendesen, mint később is.

Utoljára a Bazilika altemplomában láttam egy kerek évfordulós megemlékezésen. Bottal járt, nagyon nehezen, azaz inkább vonszolta magát, nyilvánvalóan fájdalommal küzdött. Valaki megjegyezte, eltört a lába, későn ment el vele orvoshoz, és rosszul forrt össze, egy másik jól értesült szerint mélyvénás trombózisa volt. Az a legnagyobb szégyen, hogy azt sem tudjuk, mi van Józsi bácsival – vonta meg egy nála fiatalabb, de már ugyancsak öreg futballista a szomorú és jogos mérleget.

Nem vádolok vagy kárhoztatok én ezért senkit – azaz éppenséggel mindenkit, mindannyiunkat. Mert a felelősség közös, és e tekintetben a sportban különleges is, hiszen ez a közélet egyetlen terepe, ahol az alkotó időszak, az ismertség és a népszerűség csúcsát több évtizedes, akár fél évszázados csend követheti. Így aztán a magyar labdarúgás általános és legnehezebben feldolgozható kontrasztja számos egyéni sorsban tükröződik vissza: fent és lent önmagában sokkal elviselhetőbb, mint a kettő együtt, egymás után, ebben az időrendben.

2021.01.13 14:20:38

Labdarúgó NB I H. D.

Róbert Mak mellett a 17 éves Damir Redzic és Myrto Uzuni is beköszönt Szerhij Rebrov csapatában.

2021.01.12 15:37:07

Labdarúgó NB I H. D.

A mérkőzés egyetlen gólját a csereként pályára lépő Aissa Laidouni szerezte.

2021.01.10 23:13:56

Labdarúgó NB I VINCZE ANDRÁS

ALAPVONAL. A gyerek inkább itthon próbálgassa a biciklicselt, legyen negyven csálé lövése mellett egy bombagólja, de mi, nézők ne azok miatt bosszankodjunk, akik azért léphetnek be a klubházba, AZ öltözőbe s aztán a pályára, mert olcsóbban mutatják be ugyanezt.

2021.01.10 23:15:44

Labdarúgó NB I THURY GÁBOR

NS-VÉLEMÉNY. Minél több honi tréner tör magának utat a profik között.