KUN ZOLTÁN 2022.05.22 23:18 Frissítve: 2022.05.23 21:37

A pillanat legendája – Kun Zoltán publicisztikája

 

Mit csináltál, Gömöri? Ugye, szinte mindenkinek ismerős a kérdés, vagy inkább legendás mondás – sokaknak viszont rosszul ismerős, hiszen legalább ennyire elterjedt a „Mit tettél, Gömöri?” formula is, de az imént lecsekkoltam, az első változat a jó. Gömöri Ottó amúgy nem csinált, nem tett semmi különöset: kihagyott egy tizenegyest. Jó, afféle sorsdöntő tizenegyes volt, hiszen, ha berúgja, a Videoton kiveri a Manchester United csapatát, de hát istenem, hibázott, mellé vágta a labdát. Még azt sem mondhatjuk, hogy olyan nagy baj kerekedett belőle, lévén két perccel később Vadász Imre jobban célzott, belőtte, a fehérváriak jutottak tovább, és meneteltek egészen az UEFA-kupa döntőjéig. A nagyszerű élmények közül sokaknak emlékezetes Szabó József négy gólja a Partizan ellen, a ködbe fúlt PSG-meccs, Csuhay József szarajevói mennybemenetele, szegény Májer Lajos madridi bombája – és nem utolsósorban egy tényleg oda nem illő negatívum, Gömöri tizenegyese a kommentátor kétségbeesett tolmácsolásában.

Lám, a televízió már 1985-ben is nagy úr volt: Gulyás László önkéntelenül felkiáltott az elszalasztott esély pillanatában, és ez a három szó, ami egyszerre fejezett ki csalódást, lemondást, és kicsit talán felelősségre vonást is, végigkísérte mind a riporter, mind a futballista életét. Még jó, hogy nem valami durvábbat mondott – bár a nyolcvanas években nagyon vigyázni kellett a keményebb kifejezésekkel, lévén a magyar szövetségi kapitányt sem a világbajnokságra jutás miatt ünnepelték, hanem a döntő meccsen forgatott kisfilmben elhangzott csúf szavak miatt szidták. (Mennyivel más már manapság az ingerküszöb: legfeljebb egy vállrándítást ért, amikor az egyik labdarúgó élő adásban kérte meg a bekiabáló szurkolót a még a modern világban is meglehetősen életidegen családi aktusra.)

Persze már régóta tudjuk, hogy a tévé egy pillanat alatt képes bárkiből hőst vagy nem ritkán áldozatot varázsolni, olyan sportolót, akin évtizedekig rajta marad a bélyeg. Ha nem látjuk 1991-ben a salernói Eb-selejtezőt, különösebben senkit sem zavar a 3–1-es vereség, a meglehetősen gyermeteg védekezés is legfeljebb egy bekezdést ér a másnapi lapokban. De a televízió bizony közvetített, így mindenki láthatta Palaczky Jánost, ahogy a tizenhatos vonalán mellre veszi a labdát, ugyanúgy, ahogy hasonló szituációban mindig is mellre vette az edzéseken, bajnoki meccseken. Csakhogy most odaugrott egy olasz, bizonyos Roberto Donadoni, ellopta a labdát, és a világ legtermészetesebb mozdulatával bevágta a magyar kapuba. Itt sem történt semmi extra, a párharcot tekintve a jobb játékos, végeredményben pedig a jobb csapat nyert, de ez a balszerencsés mozdulat végleg beskatulyázta a pécsi hátvédet. Egyfelől a szakmában, hiszen soha többet nem lehetett válogatott, másrészt meg a nagyközönségnél, elvégre a következő években ez a mozdulat lett a bizonysága annak egy egész nemzedék értelmezésében, hogy miért olyan pocsék a magyar futball. Mert utólag már nagyon könnyű volt belemagyarázni, hogy a nagyképű magyar futballista nyilván úgy gondolta, majd jól megszívatja a BEK-győztes olaszt, emelget, esernyőzik, meg brazil körözik, és tessék, mekkorát koppant – természetesen szó sem volt ilyesmiről, a legjobbnak tetsző helyzetkezelés ért igazán kellemetlen véget. Amikor a kétezres évek közepén egy „mi lett vele” cikk kapcsán beszéltem Palaczkyval, értelemszerűen az olasz meccs is megkerülhetetlen volt, és kissé ingerülten jegyezte meg, sosem tudják ezzel békén hagyni. Lám, most is felhoztam, talán nem haragszik meg érte, ha mégis, ne olvassa tovább ezt az írást, hiszen a népszerű videomegosztón a mérkőzés összefoglalójánál ez az első, nem is oly régi hozzászólás: „Örökre emlékezni fogok Palaczky nevére.” Hát igen, hiába fejelt elképesztő öngólt Devecseri Szilárd a hollandok ellen, hiába helyezte mesterien a saját kapujába a labdát Tokody Tibor, hiába reformálta meg a kivédett tizenegyes utáni felszabadító rúgás fogalmát Pavol Durica, nincs esélyük a Palaczky-legenda ellen.

Ennél már csak az a bosszantóbb, amikor egy igazán pozitív élmény, esetünkben egy felejthetetlen pillanat ér igazán kínos véget. Mert hitte volna bárki is 2002. augusztus 14-én, este fél 11 tájban, hogy az éppen átélt csodálatos, elképesztő, katartikus gól és Manchester-verés végül nem áldás, hanem átok lesz a főszereplő számára? Koplárovics Béla nevét egy perc alatt az egész ország megtanulta, alighanem ő az egyetlen magyar labdarúgó, akiről még a CNN is megemlékezett. Rövidesen dal született róla: aki írta, fogjuk rá, jót akart, de ez a dal máris elvitte a történetet egy sokkal rosszabb irányba, ahol a sportérték sokadlagos szempont, a figyelemfelkeltés viszont nem az. Ha a fiatal zalaegerszegi gólszerzőt történetesen Kovács Bencének hívják, nincs efféle probléma, egy-két idült nap után minden visszatér a helyére: csakhogy az ő vezetékneve a Kovácsnál, Horváthnál, Szabónál jóval ritkább, keresztneve pedig a Legényanya című film óta a fél ország számára különös mellékzöngével bír. Dal a hős Koplárovics Béláról – nyilván már ez a cím is bicskanyitogató, a hős titulust tényleg hagyjuk meg az arra érdemeseknek (nem a valóságshow-szereplőkre gondolok...), de hogy a néhány sorban a Béla név összesen negyvenkét alkalommal szerepel, az semmi más, mint egy rosszul sikerült poén, szigorúbban nézve már gúny. Koplárovics tényleg azt érdemelte, hogy a következő hónapokban, években bárhol lép pályára, minden szurkoló rajta élcelődjön? Sosem lett volna belőle világsztár, sosem futott volna be kiemelkedő karriert – de a Manchesternek lőtt gólja és a tizenöt percnél valamivel hosszabb hírnév annak az esélyét is elvette, hogy normális, hétköznapi futballistaként éljen. Pedig éppen azt szerette volna.

Ugyanakkor az is tagadhatatlan, megvan a maga bája a „percemberi” szerepnek is. Oleg Szalenkóról aligha az jut az eszünkbe, hogy élete első meccsét az ukrán válogatottban a magyarok ellen játszotta, hanem az, hogy amikor már orosznak vallotta magát, akkor egy nem mellékesen tét nélküli vb-mérkőzésen öt gólt rúgott, és éppen úgy bekerült a futballtörténelembe, miként a löbbölős tizenegyeséről híres Antonín Panenka, az átugrós csellel két védőt is a kétségbeesésbe kergető mexikói Cuauhtémoc Blanco, a skorpiórúgást feltaláló René Higuita vagy az éppen az imént említett kolumbiai kapustól labdát lopó kameruni csatárnagypapa, Roger Milla (te jó ég, pénteken már hetven, azaz 70 éves volt!). Egyikük sem volt az a kifejezett klasszis, mégis ismeri a nevüket a szurkolók jelentős része. És ismeri Zinédine Zidane, Éric Cantona, Frank Rijkaard nevét is, akik viszont éppen hogy a legnagyobb futballisták közé tartoztak – ám a videomegosztón azok lettek pályafutásuk legnézettebb pillanatai, amikor mellbe fejelik, arcba kungfuzzák vagy egyszerűen leköpik az őket felbosszantó polgártársat.

Ezért is vallom, ha Gömöri, Palaczky, Koplárovics vagy bármely, a televízió által híressé vált futballista valaha is visszasírta volna a kameramentes hőskort, gondoljanak bele, mit úsztak meg azzal, hogy az internetes mémeket csak mostanában találták fel.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja! 

2022.07.01 23:49:58

Labdarúgó NB I BODNÁR ZALÁN

NS-VÉLEMÉNY. Nagy kérdés, hogy Roderick Duchatelet tud-e és akar-e olyan formátumú labdarúgókat szerződtetni, akikkel megismételhető az előző idényben elért ötödik hely.

2022.06.30 22:24:58

Labdarúgó NB I PIETSCH TIBOR

Újpesten továbbra is várni kell a tulajdonosváltásra • Szóba került, miért hiúsult meg az üzlet, illetve mit hozhat a folytatás.

2022.06.28 22:46:49

Labdarúgó NB I MALONYAI PÉTER

ALAPVONAL. Nyilván kiderül már az eddigiekből is, hogy elfogult vagyok Nikoliccsal, már régóta. Azért is, mert történhet(ett) vele bármi, nem jön ki a sodrából. Most, kiebrudalásakor is úriemberként kommentált közösségi oldalán, »fura helyzeteket produkál olykor az élet« – ez volt a legerősebb megfogalmazása.

2022.06.28 16:43:38

Labdarúgó NB I MURÁNYI DOMONKOS

Loncar duplájára alapozva a zöld-fehérek magabiztosan nyertek német ellenfelükkel szemben.