Szeged: Ha így folytatjuk, idővel megcélozhatjuk az NB I-et – Vukmir

– Nézegettem a házirendet: a stadionba való belépéstől az edzés befejezése után harminc percig tilos telefont használni, mindenki köteles a saját helyét rendben tartani, a szerelés be- és kipakolásáért az öt legfiatalabb játékos felel, aki pedig netán visszaszól önnek, húszezer forinttal lesz szegényebb…
– Rend a lelke mindennek, és nálunk rend is van! – kezdte a Nemzeti Sportnak a Szent Gellért Fórum edzői szobájában adott interjúját Dragan Vukmir, a Szeged-Csanád Grosics Akadémia vezetőedzője. – Beletelt némi időbe, amíg mindenki megszokta, hogy be kell tartani a szabályokat. Ez áldozatokkal is járt, de most már ott tartunk, hogy a csapatot a pályán és azon kívül is jellemzi a fegyelem. Szigorúnak tűnök? Az is vagyok! Ez az én stílusom.

– Mindenért fizetni kell?     
– Minden elkerülhető vétségért. Márpedig senki sem szeret feleslegesen fizetni. Félreértés ne essék, nem azért van a házirend, hogy bárkivel kiszúrjak, a szabályok ugyanúgy vonatkoznak rám és a kollégáimra, mint a játékosokra. Azt akarom elérni, hogy mindenki megbecsülje a munkáját. Egy klubot, egy várost képviselünk, ennek megfelelően kell hozzáállnunk mindenhez.

– Az FTC, a Debreceni VSC, a Bp. Honvéd és az MTK labdarúgójaként tizenöt évet töltött az élvonalban. Játékosként könnyebb dolga volt, mint edzőként?     
– Könnyebb, bizony! A trénerek élete nehéz. Sietve teszem hozzá, egy másodpercig nem kell engem sajnálni, már csak azért sem, mert én választottam ezt a pályát. Van feladat bőven, korán jövök, későn megyek, figyelem az utánpótlást is – és közben élvezem minden pillanatát. Tudatosan készültem arra, hogy edző legyek. Mintegy tíz éve már, hogy erre az elhatározásra jutottam, azt követően mindent megtettem azért, hogy tanuljak, fejlődjek. Úgy vélem, annak is hasznát veszem, hogy mivel védő voltam, átlátom a játékot.

– Mit tart a legjobbnak az edzősködésben?     
– Az a legjobb, hogy… nehéz ezt megfogalmazni. Szeretem a focit, na. Játékosként is szerettem, edzőként is szeretem. Mindig van egy új kihívás, aminek meg kell felelni, és ez jó, mert ez visz előre.

– És mi a legrosszabb?     
– A felelősség kétségkívül nagy, ám ezt el kell viselni, ezzel nincs is különösebb gond. Azzal már inkább, ha valami kiszivárog az öltözőből. Elhiszem, hogy sokan kíváncsiak a csapatra, de van, ami kizárólag ránk tartozik. Éppen azért alkotunk egy csapatot, hogy ha nehézségbe ütközünk, magunk közt oldjuk meg.

– Emlékszik, mikor érkezett Magyarországra?     
– Pontosan húsz évvel ezelőtt! Kétezerkettő januárjában lettem a Ferencváros játékosa. Csodálatos volt az elmúlt két évtized, csak egy baj volt vele: gyorsan elment. Büszke vagyok arra, hogy bármerre jártam, nyertem valamit. A Ferencvárossal és a Lokival bajnokságot és Magyar Kupát, a Honvéddal Magyar Kupát, az MTK-val NB II-es aranyérmet ünnepelhettem.

–  S a Hungária körúton még mit?     
– Az első, egyben utolsó NB I-es gólomat! Éppen a Debrecennek lőttem… Bárhol voltam, arra törekedtem, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki magamból. Neves magyar csapatok vezetői, edzői és szurkolói bíztak bennem, ezt azzal viszonoztam, hogy nap mint nap a maximumot próbáltam nyújtani. Köszönettel tartozom a sorsnak, mert egyrészt patinás és sikeres klubok mezeit viselhettem, másrészt sok jó embert ismertem meg. A negyvennegyedik életévemben járok, eddigi életem csaknem felét Magyarországon töltöttem, a gyermekeim itt születtek – ugye nem kell tovább ecsetelnem, miért vagyok hálás ennek az országnak.

– Ha jól sejtem, a család is remekül érzi magát Szegeden.     
– A feleségem és kislányaim Pesten maradtak. A lányok ott járnak iskolába, a kisebbik, Elena az MTK-ban ritmikus gimnasztikázik, nem akartuk kiszakítani őket abból a közegből.

–  Ha valaki azon a napon, amikor elkötelezte magát a Ferencvároshoz, azt mondja önnek, hogy Dragan, húsz év elteltével is Magyarországon leszel, kinevette volna?     
– Nem szokásom senkit sem kinevetni. Akkor nyilván nem arra gondoltam, mi lesz velem húsz év múlva, az motivált, hogy megálljam a helyem a Fradiban. Lépésről lépésre haladtam, mígnem eljutottam odáig, hogy a Szeged edzője lehetek.

– Nehéz volt az „átállás”?     
– Egyáltalán nem. Pályafutásom vége felé már igyekeztem edzői fejjel is gondolkodni. Arról nem beszélve, hogy volt egy fantasztikus mesterem, akit úgy hívnak, Garami József. Amikor már tisztában voltam azzal, hogy lassan befejeződik a karrierem, megkérdeztem tőle, hol érdemes elkezdenem az edzői pályát. Azt felelte, szerinte az NB III jó kiindulási alap lehet.

– A Bicske a megyei bajnokságban szerepelt, amikor kétezertizennyolc áprilisában leült a kispadjára…     
– Nem zavart. Egy ismerősöm hívott, hogy tudok-e segíteni. Megkérdeztem a vezetőket, mi a cél, mondták, hogy a feljutásra nem sok esély van, de ha az utolsó hat meccset megnyerjük, talán sikerülhet. Mind a hatot behúztuk, ám ez is kevés volt: noha ugyanannyi ponttal végeztünk, mint az első és a második, a bronzérem lett a miénk. A következő cél mi más lett volna, mint hogy kerüljünk fel a harmadosztályba. A bajnokságot megnyertük, a Tatabánya elleni osztályozót szintúgy – kétezertizenkilenc nyarán Bicskének NB III-as csapata volt!

– Kétezerhúsz utolsó napján jelentették be, hogy a Szeged edzője lesz. Nagy ugrás volt?     
– Inkább úgy fogalmaznék, jelentős kihívás. Hálával tartozom a bicskei vezetőknek a tőlük kapott lehetőség miatt, jól is éreztem magam a klubnál, de a Szeged ajánlatát már nem akartam visszautasítani. Előtte ugyanis egyre-kettőre nemet mondtam, úgy voltam vele, ezt el kell fogadnom! Az elsődleges elvárás a bennmaradás kivívása volt, azt teljesítettük, úgy végeztünk a tizedik helyen, hogy csupán három ponttal maradtunk le a hatodik Budaörstől.

– Ebben az idényben még jobban megy, a harmadik helyen állnak. Már a feljutás lebeg a szemük előtt?     
– Az biztos, hogy jó a tabellára nézni. Jól megy a csapatnak, a tavasszal három győzelem és egy döntetlen a mérlegünk, de ne feledjük, messze még az idény vége. Dolgozni, fejlődni mindig lehet, ami tőlünk telik, megtesszük, hogy a lehető legjobb pozícióban zárjunk. Hogy ez mire lesz elég, május végén kiderül, ám azt nem árt leszögezni, hogy az NB I-es tagságra a Diósgyőr és a Vasas pályázik a legnagyobb eséllyel. Persze az itteni körülmények is kiválóak, a stadion csodás, ebben a városban varázsa van a futballnak. A szegedi labdarúgásnak van múltja, remélem, jelene és jövője is. Bízom abban a munkában, amit a vezetőkkel és a játékosokkal együtt elvégzünk, ha így folytatjuk, idővel megcélozhatjuk az NB I-et.

– Akkor úgy kérdezem: vágyik arra, hogy Szegeden váljon önből élvonalbeli edző?     
– Ez jól hangzik…

– Elképzelhető, hogy újabb húsz év elteltével is Magyarországon lesz még?     
– Persze! Akkor már hatvanhárom éves leszek, ha minden jól alakul, elmondhatom magamról, hogy edzőként is nyertem ezt-azt. Azt viszont nem bánnám, ha a következő két évtized valamivel lassabban telne, mint az előző…