Balogh Norbert: Egyedül, szívességek nélkül indultam a nulláról

– Valóban kért még egy esélyt Révész Attilától, hogy bizonyíthasson?
– Amióta ismerjük egymást, jó viszonyt ápolunk, így gyakran beszélünk – válaszolta lapunknak Balogh Norbert, a Kisvárdával Törökországban készülő, 29 éves, kétszeres válogatott csatár. – Nemrégiben megvitattuk ezt a lehetőséget, mert tudom, segítségére lehetek az együttesnek, és azt is, edzőként mit tud kihozni a játékosaiból és a csapatból. Az eredmények őt igazolják, egyből visszajuttatta a Kisvárdát az NB I-be. Felajánlotta, utazzak el a csapattal az edzőtáborba, nagyon szép gesztus tőle.

– Az ön karrierjéről a legtöbb embernek a DVSC jut eszébe: miért Kisvárdán próbálkozik?
– Debrecen az én városom, ott kezdődött minden. Otthon érzem magam, történelmet írtam, hiszen tizenkilenc éves voltam, amikor a Palermo csaknem két és fél millió eurót fizetett értem, pedig akkor még nem szerepeltem a válogatottban – óriási profitot hoztam a klubnak. Nem tudok elmenni amellett, hogy az akkori tulajdonos Szima Gábort ne emeljem ki, mert az első perctől kezdve hitt bennem: hálás vagyok neki! A debreceniek mindent megtesznek, hogy éreztessék velem szeretetüket, amit köszönök, viszont maga a klub mostanra már teljesen más kezekben van. A lehetőség Kisvárdán és Révész Attilánál adódott, nem a DVSC-nél – a Lokinak a legjobbakat kívánom a szezonra.

– Legutóbb 2024. április 20-án lépett pályára az NB I-ben, méghozzá a Ferencváros ellen, azóta nem sokat hallottunk önről. Úgy tudjuk, visszatért a DAC-hoz: mesélne erről az időszakról?
– Nem volt könnyű, de profiként viselkedtem. Tavaly nyárig kötött a szerződésem a DAC-hoz. Minden nap edzettem, a tréningeken jól teljesítettem, készen álltam a játékra, de a klub más döntéseket hozott. Sohasem veszítettem el a hitemet, viszont hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam időnként magam alatt. Tisztában voltam a képességeimmel, és tudtam, mennyi energiát fektettem az edzésekbe.

– Tavaly nyár óta nem volt csapata, hogyan tartotta magát formában?
– Július elseje óta voltak lehetőségeim itthon és Európán kívül is. Nem siettem a szerződéskötéssel, megengedhettem magamnak, hogy várjak egy olyan projektre, amely tetszik. Elkezdtem egy programot egy nemzetközi tapasztalattal felvértezett személyi edzővel, hogy fokozatosan egyre jobb formába hozzon, különös tekintettel az erőnlétre és az állóképességre. Emellett eljártam bokszedzésekre is, tetszett, és minden tiszteletem a bokszolóké, hiszen nagy fegyelemre, kitartásra és kemény melóra van szükség.  

– Augusztusban volt tizenegy éve, hogy bemutatkozott az élvonalban. Nem gondolja, hogy bár rengeteget elért, maradt kiaknázatlan lehetőség a pályafutásában?
– Ha visszatekintek, honnan indultam, kezet rázok magammal és azt mondom, szép volt, Norbi! Van egy mondás, amely szerint aki a porból emelkedik fel, annak minden lépés nyereség, aki a magasból zuhan alá, annak minden méter veszteség. A nulláról indultam, egyedül, baráti szívességek, futballista családi háttér nélkül, és sohasem adtam fel! Csak az lebegett a szemem előtt, hogy az édesanyámnak és a húgomnak nyugodt körülményeket teremtsek – ezt sikerült elérnem, amire nagyon büszke vagyok. A futball volt a mentőövem, megváltoztatta az életemet, azért emelkedtem ki, mert megérdemeltem. Aztán tudjuk, milyen a labdarúgás: egyik évben bajnokságot nyersz az APOEL-lal, a másikban kiesel a Serie B-be a Palermóval. Egyik évben tíz gólt és négy gólpasszt jegyzel a Honvédban, a másikban Konferencialigába vezeted a DAC-ot. Az egyetlen szívfájdalmam a Hull City és a Championship, vagyis az angol másodosztály: erős volt a csapat, sok akkori csapattársam ma a Premier League-ben játszik. Éppen amikor kezdtem volna belelendülni, kitört a koronavírus-járvány, leállt a futball. De nem adtam fel, mindig újrakezdtem anélkül, hogy valaha is elismertem volna a vereséget.

– Melyik csapatban érezte magát a legjobban? Ki volt az az edző, akivel a leginkább megtalálta a közös hangot?
– Szinte minden együttesnél jól éreztem magam. Pozitív és vidám srác vagyok – akik játszottak velem, tudják –, olyannyira, hogy szinte minden korábbi csapattársammal jóban vagyok. Talán az APOEL-es bajnoki cím a legszebb emlék, de általánosságban minden tapasztalatból elraktároztam valami pozitívat. Még a DAC-os időszakból is, amelynél az első évben győzelmi sorozatunk volt, körém épült a csapat, bejutottunk a Konferencialigába. Az edzők közül Pisont Istvánhoz, Kondás Elemérhez, Sándor Tamáshoz, Horváth Ferenchez, valamint Joao Janeiróhoz kötődöm leginkább. Aki pedig a fejlődésben segített sokat, az egyértelműen Roberto De Zerbi és Davide Ballardini. De Zerbi ma a világ egyik legjobb edzője, kevesen emlékeznek rá, hogy annak idején tízes volt, támadó szellemű játékos. Csak néhány hónapot dolgoztunk együtt Palermóban, de remek tanácsokat adott nekünk, támadóknak a mozgásokról és az időzítésről. Rengeteget fejlődtem nála.

– Mindenki ismeri a képességeit, de mire van szükség Kisvárdán, hogy azt mondják, szükség van önre?
– Tudom, mit tudok adni a csapatnak. Amikor hazaérkeztem a Honvédba, nagyon jó együtteshez kerültem, voltak célok és persze versenyhelyzet, folyamatos játéklehetőséget kaptam, amit megháláltam. Megjártam Európa különböző bajnokságait, tapasztalt vagyok, fűt a sikeresség vágya. Viszont egyelőre edzeni érkeztem a Kisvárdához.

– Január 24-én folytatódik a bajnokság. Mennyi esélye lehet bekerülni a várdai keretbe az MTK elleni mérkőzésre?
– Erről még korai beszélni. A munkára összpontosítok, ami a hasznomra válhat. Több opcióm is van, nem tudom még, mit hoz a holnap, a mára és a jelenre fókuszálok – az pedig most a Kisvárda. Viszont időnként értetlenül állok azelőtt, miért próbálnak bizonyos oldalak szándékosan rossz színben feltüntetni. Senkivel sem akarok háborúzni, de a tiszteletet megérdemlem. Aki kritizálni akar, annak csak annyit üzennék, nézze meg, honnan jöttem! A cigánysorról világhírű stadionokba jutottam el, ez a kitartás tett azzá, aki ma vagyok. Lehet kritizálni, de a pályámat utánam csinálni már sokkal nehezebb…