Na, milyen NB I a jó? – Vincze András publicisztikája

Rég volt, szép volt, tán igaz sem volt – de persze igaz volt, hogy a kilencvenes évek közepén a Nemzeti Sport vitasorozatot indított: a focirajongók szerint milyen csapatlétszámú bajnokság passzolna a legjobban a magyar élvonalbeli labdarúgáshoz. A történethez tartozik azért, hogy magasra csapott az a hullám, amit anno lapunk meglovagolhatott, hiszen ilyen-olyan okból – sőt olykor klubérdekből – kétévente reformálták a hazai élfutballt, s volt minden, mint a zsibvásárban: pontrendszer-változtatás, amikor döntetlen esetén a meccs végén tizenegyeseket rúgtak a csapatok, Professzionális Nemzeti Bajnokság (PNB), alatta az NB I-gyel, A- és B-csoportos lebonyolítás erősorrend alapján rangsorolt csapatbeosztással… Kísérletezőkedvnek tehát nem voltak híján a labdarúgóberkekben. Ezerféle vélemény közül lehetett válogatni (na, milyen NB I a jó?), ami nem is volt akkora csoda, mert meglehetősen széles volt a futballtérkép, s a mainál jóval erősebb az igény arra, hogy Zalaegerszegtől Pécsen, Békéscsabán és Diósgyőrön át Nyíregyházáig minden országrész képviseltesse magát az élvonalban. Ráadásul több, honi szinten legendás klub veszélyben érez(het)te az ­NB I-es tagságát, ugyanis az idő tájt kezdett szétesni jó néhány legendás egylet, mert ígérgetők, (ál)befektetők jártak-keltek, tárgyaltak és többnyire csak hitegettek a népszerűségért, kivagyiságért. És mégis… A fenyegető gazdasági gondok ellenére, a nagy bajnoki átalakítási lelkesedés kapcsán még az is benne volt a pakliban, hogy húsz (!) élvonalbeli együttes szerepeltetése sem lenne őrültség. A számláló végül tize­nnyolc csapatnál állt meg, és az itt felemlegetett sztori lényege (újságírói szempontból, persze), hogy a bajnoki reformmal igencsak tekintélyes időtartamú, majd egy évet felölelő, a Nemzeti Sportban megénekelt nyilvános tanakodás, vita- és cikksorozat végére tett pontot a Magyar Labdarúgó-szövetség, amikor arról döntött, hogy az 1996–1997-es bajnokság plusz két együttessel bővített csapatlétszámmal kezdődik. Ha a nemzetközi mércét vesszük alapul, a változástól nem lett jobb a klubfutballunk, amiben – sajnos – a fentebb már említett „futballbefektetői” közállapot is erősen közrejátszott (pedig jó spílerek cikáztak akkoriban a gyepen), ellenben nem volt olyan szeglete az országnak, ahol ne lett volna hangos szurkolói rigmustól a stadionok környéke. A DVTK–III. Kerületi TVE osztályozón éppenséggel tizennégyezer drukker szurkolt, és azt azért akkoriban sem mondhatta senki, hogy az óbudai foci jelentette a legnagyobb vonzerőt, de a tét, a kétmeccses párharc, s persze a feljutás esélye mágnesként húzta a lelátóra a miskolci rajongókat. (És minő véletlen, amikor ezeket a mondatokat pötyögtem, éppen az íróasztalom elé állt sok meccset látott kollégám, aki – mintha csak a gondolataimban olvasott volna, vagy lehet, hogy hopp, belelesett a kéziratba… – arról kezdett beszélni, micsoda program volt a kilencvenes években lezötyögni ezer és ezer drukkerrel együtt a Nyíregyháza–Fradi bajnokira, s hogy televíziós közvetítés híján remek hétvégi időtöltés volt HÉV-vel zakatolni Csepelre, ha NB I-es meccsélményre vágyott az ember.)

Nos tehát: akárhonnan is közelítem meg a témát (például onnan, hogy a még több csapatos bajnokság több klubot, több helyszínt és több nézőt jelenthet, de hozzáteszem, minden megoldás érdekel a zsúfoltabb lelátó víziója miatt), csak oda keveredek ki, hogy bizony manapság is szükség lenne valami „átszervezési pezsgésre” a magyar élvonalban.

Gyakran érvelnek azzal (mármint az ügyben, miért jó, ha tizenkét klub szerepel az NB I-ben), hogy a nagy létszámú bajnokság esetén az úgynevezett középmezőny mérkőzései rém unalmasak lennének. Ha visszapörgetjük az idő papírlapjait (archívum), láthatjuk, azért a klasszikus lebonyolítás során is volt miért küzdeni. Egyrészt a nemzetközi kupaszereplés reménye az ötödik, akár a hatodik helyezett együttest is kecseg­tethette (ráadásul a kilencvenes években nem is volt annyi selejtezős lehetőség, mint manapság), továbbá a középmezőnyhöz tartozó csapatok sem voltak olyan messze az osztályozót jelentő tizenötödik helytől, úgyhogy valójában semmivel sem volt rosszabb a helyzet. S ha manapság sokan hajlamosak legyinteni a „régi idők bajnokságára”, érdemes végigböngészni a tabellákat, hogy kiderüljön, az akkori küzdelemben is valójában négy csapat volt „kényelmes”, középpozíciós helyzetben, amikor már jelentősen sem feljebb, sem lejjebb nem kerülhetett a rangsorban.

S mi a helyzet ma?

Nem öröm, hogy ezt kell írni, de a jelenkori tizenkét csapatos, harminchárom fordulós rendezés sem váltja meg a világot. Az idén már az évek óta felmagasztalt kiesés elleni küzdelem sem tartogatott izgalmat, mint ahogyan az aranyéremért zajló párharc is addig volt érdekes, amíg a Ferencváros be nem pótolta a nemzetközi kupaszereplés miatt halasztott bajnokijait, mert onnantól a Paksnak esélye sem volt rá, hogy a tabella élére ugorjon. Némi adrenalinlöketet adott, hogy az utolsó fordulóban a Puskás Akadémia megelőzte a Fehérvárt, és bronzérmes lett, ám – és most megint a régi nótámat fújom – akárhogy is csűrjük-csavarjuk, számolgatjuk és magyarázzuk, mindig kijön a matek, hogy a háromkörös lebonyolítás igazságtalan, s a jövőben is csak a keresztbeverések vakszerencséje hozhat némi izgalmat. Mi több, ha tetszik, ha nem, négy csapat így is, úgy is törvényszerűen beékeli magát valahova középre, vagyis éppen ugyanúgy zajlik minden, mint az „átkozott” kilencvenes években, a nagyobb létszámú és klasszikus lebonyolítást alkalmazó bajnokságban is. S bár sokan most nagy reményt fűznek ahhoz, hogy az üzletileg, és nyilván szakmailag megerősített Újpest jobban lépést tart majd a magyar mezőnyből toronymagasan kiemelkedő Ferencvárossal, még ez az előre megálmodott verseny is csak akkor lehet éles, ha két bivaly­erős csapat párhuzamosan sorra nyeri a meccseit, ugyanakkor továbbra is bőven van lehetőség arra, hogy már a harmadik bajnoki kör előtt összejön az a pontelőny, ami egyértelműsíti, ki lesz a bajnok – és azért az is kiderült már, hogy az idei paksi vagy a tavalyi kecskeméti „népmesei” siker sem növeli drasztikusan a meccsre járási kedvet.

Itt van ellenben az NB II most véget érő idénye – hagyományos lebonyolítással. Mi történt? Az évad utolsó pillanatáig mind a feljutás, mind a kiesés sorsa izgalmasan alakult. Az utolsó fordulóban derült ki, hogy az ETO végképp maga mögé utasítja a Vasast, s hoppá, hirtelen kitört a fociláz Győrben! A zárás drámájához tartozott továbbá, hogy ténnyé vált, a legendás baranyai klub, a Pécsi MFC rajongói az ősztől NB III-as összecsapásokra járhatnak majd… Volt feszültség tehát – sőt, megkockáztatom, a teljes másodosztályú idény több izgalmat tartogatott, mint az élvonal…
És igen, tudom, nem lesz változás, tizenkét csapat alkotja az NB I-et, még akkor is, ha sokadjára is kiderült, finoman szólva sem adrenalinnövelő s nem is nézőcsalogató megoldás a háromkörös lebonyolítás. Viszont most már belátható időn belül érdemes lenne megadni az esélyt arra, hogy a dobogóért vagy a kiesés és feljutás közötti mezsgyén zajló csatározás izgalmas legyen. Az ide – mármint a reménybeli izgalmakhoz – vezető varázslat pedig minden bizonnyal a rájátszás lehet – illetve, a jelen helyzet alapján csak lehetne… Ha a baráti fociokoskodás során megszólalhatok, általában azt szajkózom, már régen vitázni kellene azon, mivel lehet még inkább felcsigázni az érdeklődést, mert rendben, hogy most már négyezer fölé kúszott az átlagnézőszám az NB I-ben, de azért ez finoman szólva sem üti meg a modern korban elvárható mértéket. Szóval, ha valamikor, most lenne ideje elvállalni az ahhoz hasonló merész döntést, mint amit anno a tizennyolc csapatos bajnokság beindítása jelentett. A magam részéről minden percét sajnálom az eddig elpazarolt időnek, főleg akkor, amikor arról hallok és persze olvasok, hogy Budapesten micsoda nagyívű konferenciákon vitatják meg a nemzetközi futball trendjeit. Ez szép és jó, ám vajon miért érdekes nekünk az, ha a pulpitusokon azt szajkózzák, mi működik Cipruson, Dániában, Ausztriában, miközben ennél az is gyümölcsözőbb lenne, ha a magyarok a magyar labdarúgásról értekeznének hasonló lelkesedéssel.

Talán ezért is van itt az ideje megkérdezni: kedves futballrajongók, önöknek milyen NB I-es lebonyolítás tetszene?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!